„Mindannyian tudjuk, hogy az emberiség sajátja, hogy mindig attól félünk, valami felvált bennünket.” Az Euronews Culture az idei Lumière Filmfesztiválon leült beszélgetni a legendás hongkongi filmrendezővel, Cuj Harkkal.
Aki rajong a hongkongi moziért és a harcművészeti filmekért, annak Tsui Hark neve azonnal ismerősen cseng.
HIRDETÉS
HIRDETÉS
Ő a hongkongi új hullám egyik kulcsfigurája, akinek nagy szerepe volt a harcművészeti film műfajának megújításában. Íróként, producerként és rendezőként számos alkotó – többek között Chow Yun-fat, Jet Lee és még John Woo – pályáját egyengette. A tavalyi Ne Zha 2 kasszasikeréig a 75 éves rendező The Battle at Lake Changjin című filmje tartotta minden idők legnagyobb bevételt hozó kínai filmjének rekordját.
Négy filmjét – az 1984-es, korhű romantikus vígjátékot, a Shanghai Blues-t, az 1986-os, úttörő akció-vígjátékot, a Peking Opera Blues-t, az 1991-es harcművészeti eposzt, a Once Upon a Time in China-t, valamint a 2000-es akcióthrillert, a Time And Tide-ot – vetítik és méltatják az idei Lumière filmfesztiválon.
Az Euronews Culture a Lumière-ceremónia után ült le a legendás filmrendezővel – azon az ünnepségen, ahol az alkotókat arany emléktáblával köszöntik a Rue du Premier Film utcában, az Institut Lumière mellett –, hogy a fesztiválról, munkásságáról és a napjainkban jelentkező kihívásokról beszélgessen.
Euronews Culture: Milyen érzés, hogy mostantól az ön táblája is ott van a Lumière falán?
Tsui Hark: Valósággal álomszerűnek érzem! (nevet) Tudja, hirtelen rádöbbentem, hogy eljutottam arra a helyre, ahol a mozgókép megszületett, a kezdetek kezdetére. Sosem gondoltam volna, hogy egyszer egy ilyen helyen fogok járni, ahol mintha visszatérne az eredeti mozgókép. Nagyon szürreális élmény. Eljut egy helyre, ahol az ön pályája olyan valaki révén indult el, akit nem is ismer, de ők [a Lumière fivérek] a kreativitása és mindene forrásai. Nagyon áldottnak érzem magam, amiért megadatott nekem, hogy filmeket készítsek.
Az itt-tartózkodása alatt több filmjét is vetítik a fesztiválon, köztük a felújított Shanghai Blues és Peking Opera Blues változatát. Milyen érzés újra nagyvásznon látni ezeket az alkotásokat?
Furcsa dolog ez a 40 éve készült filmjeimmel! (nevet) Számomra olyan, mintha nagyon, nagyon messze lennének, és egyszer csak újra visszatérnének. Az az érzésem támad, mintha nem is telt volna el az idő. Bemegyek egy moziba, ahol a 40 évvel ezelőtt készített filmemet vetítik, és az emberek még mindig szeretik. Ez csodálatos érzés.
Önt főleg akció- és harcművészeti filmjeiről ismerjük, ugyanakkor a fesztiválon vetített válogatásban a vígjátékok és a romantikus filmek állnak a középpontban. Tapasztalatai szerint hol találkozik egymással az akció és a komédia filmszerű nyelve?
Én valójában inkább vígjátékos alkatnak tartom magam, mint akciórendezőnek, de minden 1979-ben kezdődött. Egy televíziónál dolgoztam, és rám bíztak egy kosztümös akciódráma, a [The Butterfly Murders] elkészítését. Megkaptam a feladatot, hogy akciófilmet rendezzek, és azóta hosszú éveken át az akcióműfajhoz kötöttek. Számomra ez egy kicsit furcsa!
Filmjeiben mindig sikerült egyensúlyt teremtenie az akció, a történetei epikus léptéke és a nagyon érzelmes, személyes mozzanatok között. Nagy költségvetésű produkcióknál nem könnyű megtalálni ezt az arányt... Mi a titka?
Nincs semmiféle titok! Minden attól függ, hogyan viszonyulok ahhoz, amit igazán szeretek. Gyerekkoromban, amikor ilyen filmeket néztem, rendkívül felvillanyozott, ahogyan az életet ábrázolták. Amikor lehetőséget kaptam arra, hogy filmet készítsek, ösztönösen ebbe az irányba indultam el – abba az irányba, ahogyan az adott világban élő emberekkel, különösen az epikus vagy kosztümös történetek szereplőivel azonosulni tudok.
Nagyon komolyan veszem, hogy a nézők azonosulni tudjanak az általam mesélt történettel. A szereplők és a cselekmény emberi minősége alapvető szempont számomra. Mindig igyekszem úgy elmesélni a történetet, hogy bárki számára érthető és átélhető legyen. Látja, sokan úgy gondolják, hogy a filmek bizonyos korosztályoknak vagy csoportoknak szólnak. Én úgy érzem, a filmnek minden korosztályhoz, és reményeim szerint minden kultúrához szólnia kell – nemcsak ahhoz a kultúrához, amelyet mi annyira jól ismerünk. Azt remélem, hogy a film, a kultúra és a művészet mindenki számára közös élmény lehet.
Észrevette, hogy az európai közönség bizonyos sajátos érzékenységgel fordul az ön filmjei felé?
Őszintén szólva fogalmam sincs, mi történik! (nevet) Néha elmegyek valahova, és azt mondják: »Láttam az egyik filmedet«, és ilyenkor nagyon meglepődöm. Amikor először jártam Cannes-ban, és azt mondták: „Láttam a filmedet”, teljesen megdöbbentem. A filmet egy egészen más helyen készítettem, és egy másfajta közönségnek vetítették, de mégis megértették és elfogadták. Számomra ez óriási bátorítás, energiát ad ahhoz, hogy olyan filmeket készítsek, amelyeket mindenki megoszthat egymással, és amelyek közelebb hozzák egymáshoz a különböző kultúrákat.
Tekintve pályája és filmográfiája gazdagságát: van olyan műfaj, amelyet szívesen kipróbálna, de eddig nem volt rá lehetősége? Azért kérdezem, mert 1980-ban készített egy horrorvígjátékot, a We’re Going To Eat You-t, és nem tagadom, szívesen látnék öntől egy újabb horrorfilmet...
Ó, igen! Pontosan! A horror egy olyan műfaj, amelyet mindig is szerettem volna alaposabban felfedezni, mert úgy érzem, a horror nem pusztán arról szól, hogy megijesszük az embereket, hanem hogy egy egészen másfajta energiát érezzünk. Rengeteg horrorfilmet láttam, és gyakran azt tapasztaltam, hogy nagyon negatív képet festenek az emberről és az emberiségről. Ezért érzem úgy, hogy szívesen kipróbálnék valami mást ebben a műfajban.
Ha már a negatívumokról beszélünk: manapság sokan aggódnak a mozi és általában a művészetek jövője miatt, különösen a mesterséges intelligencia térnyerése kapcsán. Ez önt is nyugtalanítja?
Nagyon időszerű kérdést tett fel. Mindannyian tudjuk, hogy az emberiséget régóta foglalkoztatja a félelem, hogy valami más kiszoríthat minket. A helyettesítéstől való félelem mindenhol jelen van. A párkapcsolatokban, a karrierünkben, a gazdaságban... Sőt, még a szabadságról alkotott elképzeléseinkben is. Ez állandó fenyegetés, és nem tudjuk, mit tartogat számunkra a jövő.
A mindentől való félelem és annak veszélye, hogy mindent elveszítünk, mindenhol jelen van, az ember pedig hajlamos megfeledkezni saját természetének gyengeségéről. Elfeledkezünk az általunk létrehozott pusztítás erejéről, és ugyanígy a természet által létrehozott pusztítás erejéről is. A mi korszakunkban rengeteg válsággal kellett szembenéznünk – vírussal, tudománnyal, technológiával, háborúval. Eddig semmilyen megoldást nem találtunk rájuk. Az ember gyenge faj, ha ilyen jellegű problémák megoldásáról van szó.
Minél több próbán megyünk keresztül a túlélés útján, annál inkább rájövünk, hogy valójában nincsenek kész megoldásaink. Egyszerűen azért, mert mi magunk vagyunk a természet romboló eleme. Remélem, hogy ez nincs így. Remélem, tévedek ebben, és hogy valami jót is hozzá tudunk tenni az élethez.
Az én koromban az ember már úgy érzi, nincs túl sok ideje aggódni a jövő miatt... De bízom benne, hogy a dolgok nem romlanak tovább. Szeretnék optimista lenni, de erős jelei vannak annak, hogy sok negatív dolog történik. A második világháború óta mindenki megpróbálta elkerülni, hogy az ismét megtörténjen, mégis újra és újra bekövetkeznek a hasonló borzalmak. Nem tudom, mi a legjobb megoldás minderre...
Én biztosan nem tudom.
Senki sem tudja. Tudom, hogy egyre mélyebbre ásunk, és nem mehetünk túl messzire abban, mennyire filozofálunk azon, mit fogunk tenni. A világ nagyon kaotikus, de azt gondolom, legalább annyit megtehetünk, hogy ráirányítjuk a figyelmet az emberi természet jó oldalára, és emlékeztetjük magunkat arra, hogy élvezzük az életet és az emberi kreativitást. A mozi ehhez jó kiindulópont.
A Peking Opera Blues 4K-ban felújított változata október 21-én debütál a francia mozikban.
A Lumière filmfesztivált Lyonban rendezik meg, egészen október 18-ig.