Dél-Afrika titokban atombombákat épített, majd az apartheid rezsim felszámolása előtt leszerelte az arzenált. Egy most megszólaló volt miniszter szerint attól tartottak, hogy az Afrikai Nemzeti Kongresszus (ANC) eladná a fegyvereket Kadhafinak, vagy más zűrös és veszélyes figurának.
A leszerelés története dokumentált, vagyis valóban megtörtént, de az állítólagos eladási szándék nem. Azért sem, mert Mandela nem került a fegyver birtokába, így eladásán sem gondolkodhatott.
HIRDETÉS
HIRDETÉS
Ezzel ismét előkerül Dél-Afrika egyik legsúlyosabb államtitka, amely szerint a fehér kormányzat hat nukleáris robbanószerkezetet készített el, de a hetediket már nem maradt ideje befejezni. Az arzenált titokban felszámolták, mielőtt Nelson Mandela és az Afrikai Nemzeti Kongresszus átvette volna az ország irányítását, mert őket a fehér politikai erők többnyire egyszerű terroristának tartották.
A történetnek most Barend du Plessis egykori pénzügyminiszter adott új löketet. A dél-afrikai Newsday a Die Bom című dokumentumfilm-sorozatból idézte a kijelentését, amely szerint a fegyverek - az ANC hatalomra kerülése után - három héten belül Muammar Kadhafihoz vagy hozzá hasonló szélsőséges vezetőkhöz kerültek volna. Du Plessis azt állította, hogy az ANC pénzért értékesítette volna őket, és a párt vezetői közül egyedül Mandelát tartotta megbízhatónak, de a társait nem.
A nyilatkozat elsősorban arról árulkodik, miként gondolkodtak Du Plessis és társai azokról, akiknek a fehér kisebbség végül átadta a hatalmat. A politikus az apartheidet fenntartó Nemzeti Párt tagjaként 1984 és 1992 között vezette Dél-Afrika pénzügyminisztériumát, így az állítólagos nukleáris leszerelés idején még a kormány tagja volt. Ugyanakkor nem mutatott be olyan adatot, ami egy tényleges eladási szándékra utalna.
Kadhafi barátjaként is közvetített
Mégis, Mandela államelnökként nem szakított az ANC korábbi, Nyugaton elutasított támogatóival. 1997 októberében Tripoliban felkereste Kadhafit, „kedves fivéremnek” nevezte, és megköszönte az apartheid elleni küzdelemhez nyújtott segítségét. Állami látogatáson fogadta Fidel Castro kubai és Rafszandzsani iráni elnököt, valamint Jasszer Arafatot.
Ezek a kapcsolatok érthetőbbé teszik a leköszönő fehér vezetés külpolitikai aggodalmait, de azt nem bizonyítják, hogy Mandela esetleg atomfegyvereket kívánt volna átadni közülük bárkinek. Igaz, nem is zárják ki.
Mandela Kadhafihoz fűződő kapcsolatát egy súlyos terrordráma rendezésében is felhasználta. 1988 decemberében pokolgép robbant a Pan Am amerikai légitársaság utasszállítóján a skóciai Lockerbie felett: a merényletben a gép 259 utasa és személyzeti tagja, valamint a földön további 11 ember halt meg. A két líbiai gyanúsított kiadásának megtagadása miatt az ENSZ szankciókat vezetett be Líbia ellen.
Mandela közvetítőként segített elfogadtatni a kompromisszumot, kiszorítva az ügyből az USA-t. A két férfi ügyét skót bíróság tárgyalta, de semleges helyszínen, Hollandiában. Kadhafi 1999-ben adta át a gyanúsítottakat, megakadályozva azt, hogy az Egyesült Államok esetleg kivégezze őket, ami súlyos tekintélyvesztés lett volna a számára. Végül Mandela óvta meg ettől.
Az atombomba mint politikai életbiztosítás
A dél-afrikai nukleáris program az ország uránkészleteire és fokozatosan kiépülő atomiparára támaszkodott. Az 1970-es években még békés célú nukleáris robbantások lehetőségét is vizsgálták, az évtized második felében azonban a katonai elrettentés került előtérbe. A program történetének menetéről a későbbi beszámolók eltérnek, a fegyverkezés iránya viszont egyértelművé vált.
A nukleáris fegyverkezés oka az volt, hogy az apartheid vezetés fenyegető környezetként értelmezte a portugál gyarmatbirodalom afrikai összeomlását (Mozambik, Angola), a szovjet befolyás növekedését és a kubai csapatok angolai jelenlétét. Pretoria közben saját faji elkülönítő rendszere miatt mindinkább elszigetelődött, ezért abban sem lehetett biztos, hogy egy súlyos katonai válság esetén számíthatna a nyugati segítségre.
A bombának ebben a gondolkodásban különös szerepet szántak. Nem egy szovjet vagy amerikai méretű nukleáris háborúra készültek, de néhány fegyvertől azt remélték, hogy végveszélyben kikényszerítheti a nagyhatalmak beavatkozását.
A háromlépcsős stratégia első szakasza a bizonytalanság fenntartása volt: Dél-Afrika nem ismerte volna el, de nem is cáfolta volna nukleáris képességét. Súlyos fenyegetés esetén bizalmasan tájékoztathatott volna egy jelentős nyugati hatalmat, mindenekelőtt az Egyesült Államokat. Ha ez sem hoz segítséget, a következő lépcső a nyilvános bejelentés vagy egy demonstrációs föld alatti robbantás lehetett volna.
A bomba így nemcsak az ellenfelek elrettentését szolgálta: a vonakodó nyugati partnerekre is nyomást gyakorolhatott.
Hirosima léptékű fegyverekről van szó
A dél-afrikai szerkezetek nagy dúsítású uránt használó, a hirosimai bombáéhoz hasonló alapelvű hasadási fegyverek voltak. A szakirodalomban szereplő becslések nagyjából 10–18 kilotonnás robbanóerőről szólnak, vagyis a hirosimai pusztítás nagyságrendjéről. Nem hidrogénbombákról volt szó, de ez aligha tette volna elviselhetőbbé bevetésük következményeit. A célba juttatás egyik lehetséges eszköze a módosított Buccaneer harci repülőgép volt.
A közösségi médiában szereplő „hat robbanófej” hat elkészült lokális robbanószerkezetet jelent, vagyis nem interkontinentális rakétákra szerelt arzenálról beszélünk.
A titkolózás ellenére a program már az 1970-es években nemzetközi riadalmat keltett. A Kalahári-sivatagban, Vastrap térségében föld alatti kísérletekhez készítettek elő aknákat, melyeket 1977-ben szovjet felderítő műholdak azonosítottak. Moszkva értesítette erről Washingtont, és a két nagyhatalom együttes nyomása megtorpedózta a programot. A hidegháborúban szemben álló nagyhatalmak ebben az ügyben közösen léptek fel, mert egyikük sem akart egy újabb atomhatalmat, akinek a nyersanyaga és a technikája is megvan további fegyverek építéséhez.
Mikor szedték szét a fegyvereket?
A most terjedő történet egyik félreérthető eleme az időzítés. A leszerelés valóban a demokratikus hatalomátadás előtt történt, de valójában egy több éves folyamat volt.
Frederik Willem de Klerk államelnök még 1989-ben megindította a nukleáris program felszámolását, a fegyverek megsemmisítésére pedig 1990-ben adott írásos utasítást. Mandela ekkor már szabad volt, 27 év börtön után ekkor engedték ki, amiből 18 évet egy szigeten töltött. Vagyis az ANC választási győzelméig még több mint négy év volt hátra.
Waldo Stumpf, a dél-afrikai Atomenergia-vállalat akkori vezetőjének beszámolója szerint a fegyverek szétszerelése lényegében 1991 júniusának végére lezárult, az utolsó nagy dúsítású uránt pedig szeptember elején szállították vissza az atomenergia-szervezethez. Dél-Afrika 1991. július 10-én atomfegyverrel nem rendelkező államként csatlakozott az atomsorompó-szerződéshez. Mandela csak 1994 májusában lett elnök.
A pontos állítás tehát az, hogy az apartheid utolsó vezetése még a saját ellenőrzése alatt számolta fel az arzenált, és a következő kormányt már kész helyzet elé állította.
Valóban az ANC-től féltek?
Du Plessis kijelentése beleillik egy régi vitába. A leszerelés időzítése régóta felveti, hogy a fehér kisebbség vezetői nem akarták átengedni az atomfegyverek feletti ellenőrzést egy ANC-kormánynak. A párt korábbi szövetségesei és külföldi kapcsolatai miatt a nukleáris technológia továbbadásának lehetősége is foglalkoztatta az akkori szereplőket és a későbbi kutatókat.
Ebből azonban nem következik, hogy kizárólag ez magyarázza a döntést. A külső biztonsági környezet valóban gyökeresen megváltozott. Az 1988-as regionális megállapodás megnyitotta az utat a kubai csapatok angolai kivonása és Namíbia függetlensége előtt. A hidegháború lezárulásával pedig meggyengült az a fenyegetéskép, amelyre Pretoria a fegyverprogramot építette.
De Klerk 1993-as parlamenti magyarázata szerint a nukleáris elrettentés az új körülmények között fölöslegessé, sőt az ország nemzetközi kapcsolatainak rendezését akadályozó, veszélyes teherré vált. A leszerelés egyszerre szolgálhatta a külpolitikai visszatérést, a megváltozott katonai helyzethez való alkalmazkodást és a hatalomátadás előtti kockázatok csökkentését. A volt miniszter mostani visszaemlékezése fontos adalék az utóbbihoz, de önmagában nem írja felül az összes többi indokot.
A bombákat eltüntették, az uránt nem
A leszerelés nem azt jelentette, hogy minden nukleáris anyagot megsemmisítettek. A fegyverekből kivett uránt visszanyerték, és nemzetközi ellenőrzés alá helyezték. A fegyverspecifikus alkatrészeket, berendezéseket és dokumentációt viszont megsemmisítették vagy használhatatlanná tették. Az eredeti tervek szerint mindez titokban maradt volna: a vezetés egy ideig magának a korábbi fegyverprogramnak a létét is tagadni kívánta.
A világ végül 1993. március 24-én kapott hivatalos megerősítést. De Klerk ekkor jelentette be a parlamentben, hogy országa nukleáris fegyvereket készített, majd felszámolta őket. A műszaki dokumentáció megsemmisítését közvetlenül a bejelentés előtti napokban fejezték be.
A Nemzetközi Atomenergia-ügynökség ellenőrei ezután a korábbi fegyverprogram létesítményeit, nyilvántartásait és megmaradt alkatrészeit is megvizsgálták. Következtetésük szerint nem találtak arra utaló jelet, hogy a bejelentett készlet hiányos lenne, vagy hogy a fegyverprogram felszámolása ne lett volna teljes. Ez ellenőrzéseken alapuló szakmai megállapítás volt, a nukleáris elszámolásoknál elkerülhetetlen bizonytalanságokkal együtt.
Mandela kormánya is a leszerelés mellett maradt
Az ANC későbbi politikája lényeges ellenpont Du Plessis feltételezéséhez. Mandela kormánya fenntartotta az atomfegyvermentes irányt, és nemzetközi fórumokon is a nukleáris leszerelés mellett foglalt állást. Ez nem bizonyítja, mit tett volna egy megörökölt arzenállal, de az eladásról szóló állítást sem támasztja alá.
Dél-Afrika történelmi különlegessége mindmáig az, hogy saját maga épített atomfegyvereket, majd önként felszámolta teljes arzenálját. A leszerelést elrendelő vezetők indítékait lehet és érdemes vizsgálni. Azt viszont külön kell választani, hogy mitől tartottak az apartheid utolsó miniszterei, és mire készült ténylegesen az őket követő kormány. Az előbbiről most újabb nyilatkozat került elő; az utóbbira a Kadhafinak eladott bombák története továbbra sem szolgáltat bizonyítékot.