Háborúkat nem tud megállítani, pénze fogy, intézményei zsugorodnak, és hamarosan új főtitkárt választ. Az ENSZ válsága azonban nem csak szervezeti krízis mert azt mutatja, mennyire mér nem képes együttműködni a világ legerősebb államaival. azok viszont ritkán kérik a segíségét.
A valószínű tanulság: nem egy ilyen ilyen ENSZ lesz unokáink végső közös menedéke
New Yorkban szeptemberben néhány napra újra úgy néz ki a világ, mintha volna központja. Állam- és kormányfők érkeznek, beszédek hangzanak el, egymást követik a tárgyalások. Ezek letöbbje viszont szinte mellékes - kisebb üzletek megkötésére alkalmas, de nem járulnak hozzá a világ egyre összetettebb biztonsági képéhez.
HIRDETÉS
HIRDETÉS
Ráadásul az összejövetelek alapja sokkal inkább a közös vallás-eszmei-etnikai csoporttagság, nem pedig a világ valóban sorsdöntő kérdései feletti töprengés, és a közreműködés keresése.
A legfontosabb megállapodások nem is a közgyűlési teremben, hanem mellette születnek, kétoldalú találkozókon, vagy a nagyváros valamelyik elegáns éttermében. A kínai elnök az idei ülésszak idején például inkább Washingtonban találkozott Donald Trumppal. A gesztus jól érzékelteti az ENSZ gondját: a nagyhatalmak továbbra is használják a szervezetet, vagy hivatkoznak döntéseire, de csak ha megfelel saját nézőpontjuknak, és a legfontosabb döntéseiket egyre kevésbé bízzák rá.
Az ENSZ-t 1945-ben nem világkormánynak alapították. A második világháború után olyan helyet akartak létrehozni, ahol a nagyhatalmak akkor is beszélnek egymással, amikor minden más kapcsolatuk megromlik. A Biztonsági Tanács öt állandó tagjának vétójoga ennek az alkunak a része volt: anélkül aligha léptek volna be a rendszerbe, így viszont mindegyikük megakadályozhat bármely számára elfogadhatatlan döntést.
Ez a szerkezet ma is egyszerre tartja életben, de bénítja is meg az ENSZ-t. Ha egy állandó tag vagy annak közeli szövetségese érintett egy háborúban, a Biztonsági Tanács döntése könnyen elakad. A vétó ilyenkor nem eljárási hiba, hanem a nagyhatalmi érdekek beépített elsőbbsége. Az ENSZ súlyvesztését ezért félrevezető kizárólag a főtitkár gyengeségével vagy a bürokráciával magyarázni: a tagállamok gyakran éppen azt a közös fellépést nem engedik meg neki, amelynek elmaradását később számon kérik rajta.
Volt idő, amikor a kék sisak reményt jelentett
A szervezet története messze több a vétók és a kudarcok sorozatánál. Az 1956-os szuezi válság idején létrehozott első fegyveres ENSZ-békefenntartó erő új megoldást adott egy veszélyes konfliktus kezelésére. A hidegháború utáni években az ENSZ Namíbiában, Kambodzsában, Mozambikban és El Salvadorban is szerepet vállalt a békemegállapodások végrehajtásában és az állami intézmények újjáépítésében. Ezek a műveletek azt a reményt keltették, hogy a nemzetközi közösség képes lesz a háborúk utáni rend helyreállítására.
A kilencvenes évek tragédiái kijózanító választ adtak. Ruandában és Srebrenicában a nemzetközi jelenlét nem akadályozta meg a tömeggyilkosságokat. Csekély sikerek kísérték a világszervezet béketeremtő próbálkozásait Libanonban is.
A békefenntartás legnehezebb kérdése azóta sem változott: mit őrizzenek meg a katonák ott, ahol nincs béke, és mit tehetnek, ha a politikai felhatalmazásuk vagy az erejük kevés a civilek megvédéséhez? Az ENSZ később maga is vizsgálta e kudarcokat.
A világszervezet mérlegét ugyanakkor nem lehet kizárólag a háborúkon lemérni. A WHO irányításával megvalósított feketehimlő-felszámolás, amelyet 1980-ban hirdettek ki, máig példa arra, mire képes a tartós nemzetközi együttműködés. Az ENSZ család-élelmezési, menekültügyi és gyermekvédelmi szervezetei pedig akkor is dolgoznak, amikor a Biztonsági Tanács képtelen közös álláspontot kialakítani. A látványos diplomáciai kudarc és a kevésbé látványos napi segítség ugyanannak a rendszernek a része.
A pénzhiány már az embereket éri el
A jelenlegi válságot különösen súlyossá teszi, hogy a politikai bénultsághoz pénzügyi szorítás társul. Az ENSZ saját reformprogramjának becslése szerint a teljes rendszer rendelkezésére álló források 2024 és 2026 között mintegy 16 milliárd dollárral, csaknem negyedével csökkenhetnek. Ez sokkal szélesebb probléma, mint a New York-i központ költségvetése: az önkéntes adományokból működő programokat is érinti. UN80 Initiative
A finanszírozás ráadásul politikai eszközzé vált. Az Egyesült Államok szeptemberben 725 millió dollárt fizetett be az ENSZ rendes költségvetésébe és további 102 milliót a békefenntartásra, de a szervezet közlése szerint a rendes költségvetésben így is 1,312 milliárd dolláros hátraléka maradt. Washington reformokhoz köti a további befizetéseket, miközben több ENSZ-intézmény önkéntes támogatását is visszafogta. A világ legnagyobb befizetőjének döntései így közvetlenül befolyásolják, milyen munkára marad pénz.
A következmény már nem csupán költségvetési táblákban látszik. A Világélelmezési Program szeptembertől a felére, 400 ezerről 200 ezer emberre csökkentette a Ciszjordániában élelmiszersegélyben részesülők számát a forráshiány miatt. Az ENSZ menekültügyi főbiztosságának amerikai támogatása is meredeken esett vissza 2026-ban. Amikor egy nagyhatalom az ENSZ hatékonyságát kéri számon, érdemes feltenni a következő kérdést is: mekkora teljesítményt vár el attól a szervezettől, amelynek működését maga is finanszírozza?
Sok intézmény, egyre kevesebb mozgástér
Az ENSZ-t gyakran egyetlen szervezetként emlegetjük, holott kiterjedt intézménycsalád: a New York-i titkárság, a békefenntartó műveletek, a WHO, az UNICEF, a menekültügyi főbiztosság vagy a Világélelmezési Program eltérő feladatokkal és finanszírozással működik. Ez a hálózat azért nőtt ilyen nagyra, mert a tagállamok újabb és újabb problémákra kértek nemzetközi választ. Most ugyanők egyszerre várnak több eredményt és takarékosabb működést.
António Guterres főtitkár UN80 nevű reformprogramja ezért nem merül ki az irodák költségeinek csökkentésében. Az ENSZ átfedő feladatokat és közös szolgáltatásokat vizsgál, sőt egyes intézmények összevonásának lehetőségét is. A 2026-os változások a titkárság álláshelyeinek 21 százalékos csökkentését is magukban foglalják. Egy kisebb szervezet működhet gyorsabban; azt azonban csak később lehet megítélni, hogy a megtakarításért cserébe mennyi terepi tudást és cselekvőképességet veszít.
Ez az ENSZ szétesésének legvalóságosabb veszélye. Nem egy adott napon bekövetkező összeomlástól tartanak sokan, hanem hogy a nagyhatalmak külön tárgyalnak, a donorok külön programokat finanszíroznak, a szakosított intézmények külön küzdenek a túlélésért, a közös célokról pedig mindenki beszél, de egyre kevesebben fizetnek értük. A névtábla megmaradna, miközben a mögötte álló közös vállalás fokozatosan gyengülne.
Mire képes az új főtitkár?
Guterres második ötéves megbízatása december 31-én ér véget. Utódját végül a 193 tagú Közgyűlés választja meg, de a döntő szűrő a Biztonsági Tanács: annak egyetlen jelöltet kell ajánlania, akit az öt állandó tag bármelyike megvétózhat. A verseny még nyitott; Michelle Bachelet volt chilei elnök szeptemberben visszalépett, az informális tanácsi szavazáson pedig a Costa Rica-i Rebeca Grynspan került az élre. Ebből még nem következik, hogy ő lesz a befutó. Esélyesnek számít például a Nemzetközi Atomenergia ügynökség (NAÜ) főtitkára, Rafael Mariano Grossi argentin diplomata is.
Az új főtitkár meghatározhatja, mire fordítja a megmaradó erőforrásokat, mely válságokban vállal személyes közvetítést, és milyen következetesen kéri számon a tagállamokon a befizetéseiket. Végig viheti vagy átformálhatja az intézményi reformokat. Arra viszont nincs hatalma, hogy megszüntesse a vétójogot, befizetésre kényszerítse a kormányokat, vagy katonákat küldjön háborúba a nagyhatalmak politikai akarata ellenére. A személye sokat számíthat, de a működés határait továbbra is a tagállamok szabják meg.
Az ENSZ jövőjére ezért két egyszerű ítélet is rossz választ adna. A szervezet nem tudja egyedül megmenteni a háborúktól a világot. A megszűnése viszont nem oldaná meg a háborúkat, csak elvenne egy tárgyalási fórumot, számos segélyezési csatornát és a közös szabályalkotás egyik intézményét.
Nyolcvan év után talán ez az ENSZ legjózanabb mércéje: nem az, hogy képes-e felülírni a hatalmi politikát, hanem hogy marad-e elég állam, amely a hatalmi politika mellett is hajlandó közösen cselekedni.