A tálibok új törvénykönyve hivatalosan is elismeri a rabszolgaság intézményét, a „ghulam” kifejezés újbóli használatával. Afganisztán esete jelzi, hogy a rabszolgaság nem tűnt el, csak átalakult.
Az elmúlt két évben afgán jogvédő szervezetek – főként a Rawadari – olyan dokumentumokat hoztak nyilvánosságra, amelyek szerint a tálibok által alkalmazott új büntetőeljárási kódex kifejezetten használja a „ghulam” (rabszolga) megjelölést. A szöveg több ponton különbséget tesz „szabad” és „rabszolga” jogállású személyek között, például a büntetések kiszabásánál és végrehajtásánál.
A nemzetközi jog ugyanis nem ismeri el a rabszolgaságot mint lehetséges jogállást. Egy olyan kódex, amely mégis használja ezt a kategóriát, vagyis elfogadja egy ember alárendelt státuszát, teljesen ellentétes a modern jogfelfogással, de a tálibokat a modernitás kérdése kevéssé izgatja.
Ez a téma különösen érzékeny Afganisztánban, ahol a múltban léteztek a kényszerített szolgai viszonyok, a gyermekek kizsákmányolása, és tipikus volt a nők teljes alárendelt helyzete családon belül és azon kívül.
Ez a minta nem volt egyedülálló Afganisztánban. A rabszolgaság és a szolgai viszonyok különböző formái az iszlám világ jelentős részében történetileg elfogadott intézménynek számítottak, vallásjogi keretek közé ágyazva.
A klasszikus iszlám jog nem eltörölte, hanem szabályozta a rabszolgaságot, és a 19–20. század fordulójáig több muszlim többségű térségben legitim gyakorlat maradt. A tálib vezetés is azzal védekezik, hogy a kódex „klasszikus iszlám jogi terminológiát” használ.
Az új tálib jog kimondja azt, amit a modern világ igyekszik rejtve tartani, azaz hogy bizonyos emberek kevesebbet érnek. Amikor egy állam jogszabályban újra megjeleníti a „rabszolga” fogalmát, az tovább rombolja azt a globális konszenzust, amely szerint az emberi méltóság nem lefokozható.
A rendszer egyik példája, hogy egy hitehagyott nőt életfogytiglani börtönbüntetésre lehet ítélni, amíg el nem fogadja az iszlámot. Fogva tartása alatt háromnaponta 10 korbácsütést kell elszenvednie. Ha ezt ki akarja váltani, nemi alávetettségbe léphet egy muszlim férfival, ami nem más, mint nem is burkolt szexuális rabszolgaság.
Miről van szó?
Az új afgán büntetőeljárási rendeletet egyenesen Hibatullah Akhundzada, vagyis az ország legfőbb vallási vezetője írta alá. Az ő jogállása hasonló, mint Ali Khamenei hatalmi pozíciója Iránban, azaz az állami hatalmak felett álló abszolút döntéshozó, és a joganyag már kikerült a tartományi bíróságokhoz, vagyis megkezdődhet az alkalmazása.
A rendeletet nem úgy kell elképzelni, mint egy klasszikus rabszolgapiacot, ahol embereket adnak-vesznek és alkudoznak felettük, hanem azt, hogy egyes személyeket a bíróság eltérően kezelhet. Mi több, engedélyezi a büntetés végrehajtását olyan magánszemélyeknek is, mint az apa vagy a férj, vagy a „gazda” - és ez az a pont, amit a jogvédők rabszolgaságként értelmeznek.
Joggal gondolják így, mert a rendelkezés emlékeztet a rabszolgákra vonatkozó klasszikus elvre, amely tárgynak tekintette őket (servi res sunt), tehát eleve alárendeltnek.
A „mester vagy gazda” kifejezés azért mérgező, mert egy alávetett személy feletti tulajdoni vagy uralmi viszonyt feltételez. Mivel a jogszöveg külön emlegeti a „szabad” és „rabszolga” elkövetőt, azt üzeni, hogy az állam számol ezzel a státusszal, és elismeri, hogy egyesek alárendeltek lehetnek másoknak.
Egyben tartalmazza azt a lehetőséget is, hogy azonos vétkekért vagy bűncselekményekért teljesen eltérő büntetést lehessen kiszabni, attól függően, hogy az elkövető szabad vagy alávetett.
Mindez nem csak Afganisztánról szól
A nemzetközi munkaügyi szervezetek becslései szerint több tízmillió ember él kényszermunka-szerű körülmények között, különösen a bányászatban (kobalt, arany), a mezőgazdaságban, a textiliparban. Az építőiparban való foglalkoztatás leginkább a a Perzsa-öböl térségében jellemző.
A jogi forma gyakran szerződésekkel álcázott, de a valóságban gyakran jár az útlevél-elvételével, hogy a munkás ne menekülhessen el, és tipikus a mozgásszabadság megvonása, a barakkokba kényszerítés, minimális étkezési és higiéniai ellátással.
A „láthatatlan” klasszikus is visszatért az adósságrabszolgaság képében. Dél-Ázsiában és Latin-Amerika egyes részein családok generációkon át törlesztenek nem létező adósságokat. Jogilag ugyan „szabadok”, de a gazdasági kényszer minden mozgásteret megszüntet a számukra. Ez a forma különösen veszélyes, mert nem jól látható a külvilágnak, gyakran a helyi közösségek által szabályozott.
A modern rabszolgaság egyik legbrutálisabb formája a szexrabszolgaság, nőket és gyerekeket egyaránt veszélyeztetve. Leggyakrabban a fegyveres konfliktusok peremvidékein vagy a migrációs útvonalakon fordul elő, de sokakat online toborzással és átveréssel taszítanak teljes kiszolgáltatottságba. Ezekben az esetekben a „tulajdonlás” nem jogi formula, hanem nyers fizikai kontroll és erőszak.
Egyes rendszerekben az állami kényszermunka nem jogsértés, hanem kormányzati eszköz, átnevelő táborok politikai foglyoknak, etnikai kisebbségeknek, amiket „munkaprogramnak” álcáznak. Máshol legitim büntetési formának tekintik.
Ez a rendszer világszerte mintegy 4 millió embert érint, elsősorban Észak-Koreában, Kínában, Oroszországban és Fehéroroszországban, valamint Eritreában és Türkmenisztánban.
Megjegyzendő, hogy ez a forma az Egyesült Államokban is létezik, mégpedig az 1865-ös 13. alkotmánymódosítás alapján. A legtöbb szövetségi állam törölte gyakorlatából ezt a büntetést, de Tennesseeben, Georgiában, Texasban, Arkansasban vagy Mississippiben még előfordul. Más államokban 2 dollár körüli minimálbért fizetnek a kényszermunkára ítélteknek, de van, ahol semmit.