A szigetek átlagos tengerszint feletti magassága csak fél méter. Az ott élő őslakosoknak, a gunáknak előbb-utóbb, de a század végéig biztosan el kell költözniük szigeteikről. A jelenség az egész világot különböző gyorsasággal érinti.
HIRDETÉS
„Kicsit lehangoló, hogy el kell hagynunk otthonunkat, ahol egész életünkben éltünk, hogy el kell hagynunk a tengert, ahol fürödtünk, és ahová a turisták érkeztek. Ugyanez a tenger azonban apránként elsüllyeszti a szigetünket” – kesergett a 24 éves Nadín Morales, aki édesanyjával, nagybátyjával és barátjával készült elköltözni a helyi őslakosok, a gunák nyelvén Gardi Sugdubnak nevezett, fordításban a Rák-szigetről.
A Panama északi partjaitól alig több mint egy kilométerre található Gardi Sugdub egyike a nagyjából ötven lakott parányi szigetnek a Guna Yala szigetvilágában. Durván csupán 400 méter hosszú és 150 méter széles. Madártávlatból egy tüskés oválisra emlékeztet. A tüskék a helyiek mólói, amelyekhez a csónakokat kötik.
Háromszáz család, ezerkétszáz ember él a szigeten, akik Moralesékhez hasonlóan csomagolnak, és arra készülnek, hogy áttelepülnek a szárazföldre.
Minden évben – kivált amikor az erős szél korbácsolja fel a tengert – víz árasztja el a sikátorokat, sőt az otthonokba is behatol. Az éghajlatváltozás következtében egyrészt emelkedik a tengerszint, másrészt a melegedő óceánok erősebb viharokat váltanak ki.
A kihívás
A guna őslakosok kövekkel és cölöpökkel próbálták megerősíteni a sziget peremét, a tenger azonban megállíthatatlanul nyomult előre.
A guna közösség vezetése már két évtizede fontolóra vette a sziget elhagyását, akkoriban azonban még a túlzsúfoltság miatt mérlegelték a távozást.
A klímaváltozás felgyorsította a döntést – mondja Evelio López, a sziget 61 éves tanára. Azt tervezi, hogy rokonaival együtt átköltözik a szárazföldön létesített új településre, amit a panamai kormány 12 millió dollárból épített.
A betonházak nemigen fogják enyhíteni a zsúfoltság érzetét.
A buja trópusi dzsungelből kivágott, aszfaltozott utcák rácsán állnak, alig két kilométerre attól a kikötőtől, ahonnan nyolc perc alatt hajóval Gardi Sugdub is elérhető.
A távozás nagy kihívás, mert „kultúránk több mint két évszázadot töltött a tengeren” – mondja a tanár, aki a közösség többi tagjához hasonlóan még kissé idegenkedik a szárazföldi élettől.
A költözés
„A szigetek tengerszint feletti magassága átlagosan csak fél méter” – magyarázza a Smithsonian Intézet panamai megfigyelési programjának igazgatója. „A gunáknak előbb-utóbb, de a század végéig biztosan el kell költözniük szigeteikről” – mondta Steven Paton, aki szerint a jelenség az egész világot „különböző sebességgel érinti”.
Egy kis, mexikói tengerparti közösség lakói tavaly novemberben arra kényszerültek, hogy sokkal beljebb költözzenek a szárazföldön, miután otthonaikat elsöpörték a tengeri viharok. A kormányok megfelelő válaszlépésekre kényszerülnek a lagúnák városában, Velencében, és Új-Zéland tengerparti részein egyaránt.
A fülöp-szigeteki őslakos, manobo törzs tagjai úgy védekeznek a klímaváltozás következményei ellen, hogy vízen úszó bambuszra építik lebegő házaikat.
Hasonló ötlet merült fel a közelben, miután a tudósok nem tartják kizártnak, hogy 2100-ig a Maldív-szigeteket teljesen elnyelik a hullámok. Ha úszó várost építenek, azt nem lehet elárasztani, és nem süllyedhet el.
Kilencvennyolc milliméter – a NASA mérései szerint, legfeljebb plusz/mínusz négy milliméteres eltolódással –, ennyivel emelkedett globálisan a tengerszint az eltelt három évtized alatt.
A panamai környezetvédelmi minisztérium által megrendelt tanulmány szerint a közép-amerikai ország 2050-ig tengerparti területének nagyjából 2,01 százalékát veszíti el a tengerszint emelkedése miatt.
A vízszint Gardi Sugdub környékén most évente 3,4 milliméterrel emelkedik, ami több mint a kétszerese a hatvanas években mért növekedésnek.
Az erózió
Ez nem az egyetlen oka annak, hogy Gardi Sugdub lakhatatlanná válik. Eredetileg jelenlegei méretének csak a fele volt, az ott élők azonban korallzátonyokkal, sziklákkal és szeméttel töltötték fel környékét, hogy kiterjesszék a lakóteret. A korallzátonyok elpusztítása azonban felgyorsította az eróziót, a megfelelő szennyvízrendszer hiánya pedig a betegségek terjedését váltotta ki, és kockázatossá tette a fürdőzést.
A sziget tenger alatti vezetéken a szárazföldről kap vizet, a csövek azonban gyakran elapadnak. Az ott élőknek ilyenkor a partra kellett evezniük, hogy az ottani folyóból merjenek friss vizet.
A gondok nemcsak Gardi Sugdub lakót, hanem az egész Guna Yala régiót érintik – figyelmeztetett Dalys Morris, a Gardi Sugdub egyik tanára.
Az identitás
A San Blas-szigetcsoportot alkotó 365 sziget messze földön híres szépségéről. Többnyire lakatlan és érintetlen. Gardi Sugdub a legsűrűbben lakott a 38 sziget és 11 szárazföldi közösség közül, ahol a gunák élnek. A tengerparti település, Cartí 110 kilométerre északkeletre fekszik Panamavárostól, és saját reptere is van.
Az őslakos gunák kulturális identitása sajátos és egyedülálló.
A spanyol gyarmatosítás túlélőit a betegségek, a dzsungelek veszedelmes állatai – mindenekelőtt a mérges kígyók –, és a szomszédos törzsekkel folytatott összecsapások késztették arra, hogy a tengerparthoz közeli szigeteken telepedjenek le.
Miután Panama 1903-ban elnyerte függetlenségét Kolumbiától, a születőben levő panamai vezetés megkísérelte megtéríteni és „civilizáltabbá” tenni az őslakosokat. Hevesen ellenálltak, sőt 1925. február 25-én a La revolución dule, a dule forradalom után kikiáltották függetlenségüket. A dule embert jelent a gunák nyelvén. A szabadság egy hétig tartott, az azt követő békemegállapodás azonban engedélyezte számukra a mai napig érvényes autonómiát, nem utolsósorban pedig hagyományaik megőrzését.
Saját politikai és vallási vezetőjük a saila, aki minden guna települést felügyel. A legfelsőbb testület, sajátos képviselőház az onmaket nega, ahol a lakosság közösségi gondjait szabályozzák.
– magyarázta Evelio López, a tanár.
A gunák korábban csak a halászatból éltek – mind a mai napig ők látják el a tenger gyümölcseivel Panamaváros legjobb éttermeit. A tengerszint emelkedése következtében azonban a halászat egyre nagyobb kihívást jelent, így a helyiek a turizmus felé fordultak.
Egyesek taxihajókkal szállítják a látogatókat, mások éttermeket vagy szerény szállásokat működtetnek a közeli szigeteken, ahol idilli körülmények között éjszakázhatnak a vendégek.
A mola
A hagyományos guna viselet feltűnő, kivált a nők esetében, akik molát viselnek.
A történészek szerint a mola még azokból az időkből származik, amikor a gunák festették testüket, hogy elriasszák a gonosz szellemeket. A színek teljesen eltakarták testüket, mert a gunák hite szerint a világmindenség különböző szintjei között nincs szabad tér.
Napjainkban egy-egy pamutmola réteges, kézi varrása akár 60-80 órát is igénybe vesz. A művészetet – a guna identitás és autonómiája fontos jelképét – hagyományosan anyák tanítják lányaiknak.
A hagyomány
A panamai hatóságok nem kényszerítik távozásra a szigeten élőket. Néhányan úgy döntöttek, hogy maradnak, legalábbis amíg biztonságosnak tűnnek a körülmények.
A becslések szerint 1,2 milliárd dollárba kerül annak az összesen 38 ezer lakosnak az áttelepítése, akiknek az életét rövid- vagy középtávon az emelkedő tengerszint veszélyezteti.
A tenger, amelynek jóvoltából létrejött a guna kultúra, a nyelv és hagyomány, most a megmaradásukat fenyegeti.