Csunderlik Péter történésszel a magyar történelem, március 15-e és a nemzeti szimbólumok politika általi kisajátításáról beszélgettünk a mára fókuszálva, de a történelmi alapoktól indulva.
HIRDETÉS1848. március 15-e, a forradalom- és szabadságharc kezdőnapja olyan mélyen épült be a magyar identitástudatba, mint nemzetünk történetének egyetlen más dátuma sem. A többi között azért, mivel az e napra való emlékezés jogáért is szinte egy külön „évszázados szabadságharcot” kellett vívni.
Míg a forradalom 50. évfordulója inkább a Habsburg uralkodói házzal való kompromisszumkeresésről, a 100. már a kommunista hatalomátvételről szólt. A politika később is a saját arcára próbálta formálni az ünnepet, a nemzeti jelképekkel együtt.
Orbán Viktor – két év után először – idén a Múzeum-kertben mond beszédet. Az, hogy az elmúlt években a magyar miniszterelnök nem töltötte március 15-ét Budapesten, és gondosan szűrt hallgatóság előtt Zalaegerszegen, illetve Kiskőrösön emlékezett az ünnepen, Csunderlik Péter szerint a következőképpen magyarázható:
Podcastunkat ITT hallgathatják meg:
Az adás tartalmából:
0:56 Petőfi Sándortól Ferenc József és a dualizmus korának nemzeti identitástudatáig: nacionalista vallási mintára jött létre az, amit gondolunk 1848-ról
7:50 a Horthy-korszak, az ellenforradalom rendszere, amelyben március 15-e (1927-ben) nemzeti ünnep lett
9:45 Rákosi-éra, az '50-es évek:
- a ráismerés, hogy dogmatikus internacionalista megközelítéssel nem lehet mozgósítani
- a nacionalista mozgalmak, a "nemzet" fogalmának létrejötte, a "nemzeti" jelző ütőkártyává válása
- Illés Béla Guszev kapitánya, a kitalált orosz hős
16:40 a centenáriumi ünnepség: Rákosi- és Kossuth-portré egymás mellett
17:10 1956 után: március 15-öt nemzeti ünneppé teszik ugyan, de nem sokkal később megfosztják ettől – a házfalakra mázolt MUK (Márciusban újrakezdjük) és az ellenzéki csoportok, ahogy a néhai forradalom kapcsán a jelent keretezik
20:54 a már bevált Rákosi-recept: a Forradalmi Ifjúsági Napok mint "jelentőségcsökkentő" eszköz
22:53 a '70-es évek retorziói, 1989 tavasza, Cserhalmi György gyújtó beszéde a tv-székháznál
28:25 a rendszerváltás utáni évek – az első Orbán-kormány profi módon nyúlt a szimbolikus politika eszközéhez: Petőfi-kiállítás, Nemzeti Színház és A Hídember című film
33:06 az a bizonyos beszéld a TF-en: a kokárdahordás mint a párszimpátia eszköze, megosztott ország – a konfrontáció politikája, a Karl Schmitt-i minta, március 15-e emlékének törzsi szemléletbe integrálása
35:36 a szimbolikus politika tőkeként tekint a történelemre - az Orbán-rendszer szuverenista hazafiai állnak szemben a hazafiatlan globalista erőkkel (elnyomók vs elnyomottak) - 2012: a magyar médiatörvényt ért kritika miatt Brüsszel lesz az új Moszkva - Daniel Cohn-Bendit számonkérése - az ukrajnai háború kitörése utáni retorika
37:50 történelmi legitimációra olyan politikai rendszereknek van szüksége, amelyek másképpen nem legitimálódnak – ahol stabil a demokrácia, stabil az életszínvonal és jólét van, ott ez nem valószínű
38:55 Egyesült Államok példája: szimbolikus politikában kezdik újrajátszani az amerikai polgárháborút (mivel ott az életszínvonal növekedése megállt a '70-es években): ilyen esetben felértékelődik a történelem, hogy "kik is az igazi amerikaiak"
39:55 Magyarországon minden párt külön emlékezik március 15-én: innen hiányzik egy "magyar Donald Tusk", az ellenzéki pártok megint olyan időszakban vannak, ahol versenyben kell eldönteniük, ki a legerősebb, mindezt úgy, hogy Orbán a játékmester, aki rendre saját kedvére írja át a játékszabályokat
HIRDETÉS
42:24 Miért nem tartózkodott Budapesten Orbán Viktor az elmúlt években március 15-én, és miért fog idén a fővárosban beszédet mondani?
Archív képösszeállításunk további darabjai:
A kokárdaviselés 1990 – de különösen 2002 – után újra politikai jelentést kapott: az ünnepi emlékezés mellett hangsúlyosan jobboldali állásfoglalást is szimbolizált.
A borúlátó magyar nemzettudattal – elég csak a Himnusz szövegére gondolni – párhuzamosan létezik egy irreálisan túlkompenzáló nemzeti önértékelés, a magyarokat másoknál értékesebbnek vizionáló öntudat. Ez az a fajta mentális állapot, amely eszköz lehet a populista autokrata vezetők kezében.