Az Euronews többé nem érhető el Internet Explorer-rel, ez a böngésző ugyanis nem támogatja a legújabb technikai fejlesztéseket. Arra kérjük, használjon más keresőt, mint amilyen az Edge, Safari, Google Chrome vagy Mozilla Firefox.

rendkívüli hír

rendkívüli hír

Egy háborúellenes haditudósító hitvallása

Egy háborúellenes haditudósító hitvallása
Betűméret Aa Aa

James Nachtwey napjaink egyik legjelentősebb fotóriportere. Négy évtizede járja a világot, és farkasszemet néz az emberi szenvedéssel. Munkájának témája a szegénység, a betegség – és mindenekelőtt a háború.

Egy kép, amelyik a háború valódi arcát mutatja meg, igazából háborúellenes kép. Ha látható, hogy mit tesz a háború az emberekkel, a társadalmakkal, akkor azt a háborút nagyon nehéz népszerűsíteni.

A vietnami háború idején döntötte el, hogy haditudósító lesz. De nem háborús, hanem – ahogy ő mondja – háborúellenes fotóriporter, aki abban hisz, hogy képei elriaszthatnak a további vérontástól.

James Nachtwey az Asztúria hercegnője-díj idei kitüntetettje a kommunikáció kategóriában.

Euronews: Gratulálunk az elismeréshez. Miért csinálja ezt a munkát? Főleg ami a háborúkat illeti. A brit fotós, Don McCullin szerint csak az marad haditudósító hosszú távon, akinek célja van. Önnek mi a célja?

James Nachtwey: – Az embereknek tudniuk kell, hogy mi történik a világban. Ahol háború van, ott annyi minden forog kockán, azoknak, akik közvetlenül érintettek, és az egész világnak. A fényképek megmutatják a valóságot a politikai megfontolások és magyarázatok mögött, amelyek mindig körüllengik a háborúkat. Ezek mindig egyfajta igazolásként szolgálnak azoknak, akik háborúznak. A fotóriporter viszont ott van a helyszínen, és azt látja, ami az egyes emberrel történik. A fotós megmutatja a háború hatásait, ezáltal elszámoltathatóvá teszi azokat politikai döntéshozókat, akik megindították a háborút. Ilyenformán a közvélemény nyomást gyakorolhat, hogy megváltozzanak a dolgok.

Ön szerint egy kép ellenszere lehet a háborúnak?

– Igen. Hiszek ebben. Egy kép, amelyik a háború valódi arcát mutatja meg, igazából háborúellenes kép. Ha látható, hogy mit tesz a háború az emberekkel, a társadalmakkal, akkor azt a háborút nagyon nehéz népszerűsíteni. Szóval a háború valódi arcát bemutató fotók segítenek abban, hogy ne a háború legyen a politikai célok elérésének eszköze. Vannak dolgok az életben, amiért érdemes harcolni, és persze az embereknek joguk van megvédeni magukat, de tudnunk kell arról, hogy hová vezet a háború, milyen elkerülhetetlen következményekkel jár az emberekre nézve. Ezt sohasem szabad elfelejtenünk. Mélységesen át kell gondolni, mielőtt egy nép eldönti, hogy háborúba indul.

Tucatnyi háborúból tudósított. Volt köztük olyan, amelyik a többinél erősebben hatott önre?

– Ha valaki szenved, ha valaki áldozattá válik, nehéz lenne azt mondani, hogy az egyikük fontosabb a másiknál. Úgy hiszem, egyformán fontosak. Így gondolom. Ugyanakkor a ruandai népirtás annyira extrém volt, annyira szokatlan, hogy alig voltam képes megérteni. Felfoghatatlan, hogyan mészárolhattak le 800 ezer embert a saját honfitársaik, három hónap alatt, úgy, hogy mezőgazdasági szerszámokat használtak fegyverként. Amikor valaki felemel egy machetét vagy egy fejszét, hogy lesújtson vele a szomszédja fejére, akkor mi jogosítja fel arra, hogy tényleg le is csapjon? Igazából nem értem.

Az ön képeinek többsége fekete-fehér. Márpedig ha a valóságot akarja dokumentálni, a valóság színes. Akkor miért dolgozik mégis fekete-fehérben?

– Így van, a fekete-fehér nem valóságos, hanem absztrakt. Azt hiszem, a fekete-fehér képek az esszenciáját mutatják meg annak, ami igazából történik, hiszen a színek önmagukban is igen erős jelenségek, a szó fizikai értelmében, és szinte versengenek azzal, ami a képen történik. A szín, hogy úgy mondjam, a kép témája akar lenni. Ha tehát fekete-fehéret használ az ember, akkor leszűri a valóság esszenciáját, anélkül hogy a lényegnek vetélkednie kelljen a színekkel.

Mi különbözteti meg a jó képet az ikonikus képtől? Mitől lesz egy fotó ikonikus?

– Valami nagyon erőset, eredetit és mélységesen emberit kell kifejeznie a képnek. A szituációnak pedig történelmi jelentőségűnek kell lennie. Hiszen ön is tudja: riporterként a megfelelő pillanatban a megfelelő helyen kell lenni, ami egyszerűen hangzik, de valójában borzasztóan nehéz. Kell az is, hogy a közvélemény ismerje az adott témát, ennek el kell érnie egy bizonyos szintet ahhoz, hogy a kép később ikonikussá válhasson. Mondok egy példát. Annak a kisfiúnak, Aylan Kurdinak a képe, aki belefulladt a tengerbe a török partoknál. Ez a kép abban a pillanatban készült, amikor a világ már eléggé tisztában volt a helyzettel, ezért rendítette meg annyira a közvéleményt. Vagy Kim Phuc, az a kislány, aki a napalm elől rohan a Vietnamban. Ez a kép is akkor készült, amikor a világ már tudott a háborúról, és sokan tiltakoztak is ellene. És a fotó abban az esetben is megrázta a közvéleményt.

Ha már szóba hozta a nagy hatású képeket és a tömegmédiát. Ön jól tudja, saját tapasztalatból, hogy a kiadók, a szerkesztők gyakran nem akarnak közölni ilyen fotókat. Említette Aylan Kurdi esetét, remek példa. Arra szoktak hivatkozni, hogy az ilyen képek közlése sérti az áldozatok méltóságát. Van ennek értelme?

– Ha egy ember szenved, attól még van méltósága. Ha egy ember fél, az nem jelenti azt, hogy gyáva. Ha egy ember kibír nehéz körülményeket, az nem jelenti, hogy ne reménykedne. A képek nem sértik a méltóságát, legalábbis nem szükségképpen. Nem hinném, hogy Aylan Kurdi fotói sértenék a méltóságát. Sokkal inkább rokonszenvet keltettek a fiú iránt, a családja iránt, az összes menekült iránt. Ha az a fotó nem lett volna méltóságteljes a maga módján, ha nem ábrázolta volna a szenvedést és az áldozatot, akkor a képnek nem lett volna ekkora hatása.