Drágakövek, pénzérmék, de eszközök és szépségápolási cikkek is. Cornelius Maximus házának szekrénye a Vezúv Kr. u. 79-es kitörése előtti pompeji nők mindennapjait idézi meg.
Napvilágra került az ókori Pompejiben élő nő szekrénye. A régészek munkájának köszönhetően sikerült feltárni annak a bútordarabnak a belsejét, amely a mindennapi használati tárgyakat őrizte a IX 11, 7-es számú, Cornelius Maximus házaként ismert épületben, a Vezúv által eltemetett város központi részén.
HIRDETÉS
HIRDETÉS
Ezeket a tárgyakat szemlélve szinte megelevenedik egy pompeji asszony élete, a helyszín Kr. u. 79-ben bekövetkezett pusztulása előtt. A leletek között sminkeszközök (csipesz, festékkeverő), egy üvegből készült balzsamtartó, egy bruciaprofumi, azaz illatosító edény, amellyel kellemes illatokkal tölthették meg a házat, egy bronz olajlámpa, mellette ólomsúlyok, amelyeket feltehetően valamilyen kereskedelmi tevékenység során használtak, és amelyeket egy faszerkezetű kis dobozban tartottak, amelyből mára csak halvány nyomok maradtak.
Mi volt a pompeji nő szekrényében
Előkerültek bronzból, üvegből és kerámiából készült vázák és edények is: a mindennapi élet kellékei, amelyek ugyanakkor feltehetően emlékeket is hordoztak, például egy finoman megmunkált kis korsó, amelyet tobozpikkelyek díszítenek. Találtak egy nyakláncot is, amelyet legalább huszonnégy apró miniatűr tárgy alkot faïenceból, csontból, üvegpasztából és hegyikristályból; mindegyik átfúrt, felfüggeszthető amulett, istenábrázolásokkal (felismerhető Bes és Mercurius), láb- és kézformákkal, tobozokkal és szőlőfürtökkel.
A szakértők szerint az ilyen nyakláncokat időnként „mágikus” tárgyaknak tartották, varázslatokhoz és bájitalokhoz kötve őket, valójában azonban az úgynevezett crepundia, szó szerint „csörgők”: amuletekkel díszített nyakláncok voltak, amelyeket a gyerekeknek adtak védelemként, de azért is, hogy hallani lehessen őket, amikor mozognak.
Előfordult, hogy felnőttek is megőrizték ezeket, gyakran kis dobozokban, vagy – mint ebben az esetben – szekrények belsejében elhelyezett textilzsákokban, nyilvánvalóan a gyakran már kevés kézzelfogható nyommal bíró gyermekkor emlékeként. A római világra minden társadalmi szinten – a rabszolgáktól a tehetős kereskedőkig – nagy földrajzi mobilitás volt jellemző, így sokan kerültek távolra rokonaiktól, szüleiktől és gyermekkori helyszíneiktől.
A szekrényben rejtett kis kincs
Az ásatások során feltárt szekrény egy másik titka egy apró pénzlelet: 38 darab bronzérme, amelyeket egy „cistella”-ban, vagyis növényi anyagból, fonással készült kis tartóban őriztek; ennek a feltárás során előkerült maradványait laboratóriumi vizsgálatnak vetették alá. A pénzérmék jelenléte különösen arra utal, hogy a tulajdonosnak vagy tulajdonosoknak nem maradt idejük a pénzügyi vagy érzelmi értéket képviselő tárgyak megmentésére.
Ha a katasztrófa idején a városban tartózkodtak, menekülni próbáltak. Ha sikerült eljutniuk biztonságos helyre, később már nem tértek vissza, hogy – más, újabb ásatások során azonosított személyekhez hasonlóan – a felszín alól kiássák vagyonukat. Elképzelhető azonban, hogy nem jutottak el odáig, és azok közé tartoztak, akik – ahogyan Tacitus történetíró írja – örökös nélkül haltak meg, és akiknek javait Pompeji újjáépítésére szánták volna, ami végül soha nem valósult meg. Ezek a kérdések alighanem örökre megválaszolatlanok maradnak.
Pompei múltjának emberi dimenziója tárul fel
„Pompei nem csupán a nagy műalkotások helyszíne: olyan város is, ahol a legegyszerűbb tárgyak visszaadják a múlt emberi dimenzióját. Ennek a felfedezésnek az értéke abban rejlik, hogy egy élet különböző nyomait együtt olvashatjuk: a személyes szokásokat, a munkát, az emlékeket” – nyilatkozta a Régészeti Park igazgatója, Gabriel Zuchtriegel.
„Bizonyosan nem tudjuk rekonstruálni annak az embernek a személyazonosságát, aki ebben a házban élt, ezek a töredékek azonban közelebb visznek bennünket mindennapjaihoz” – tette hozzá az igazgató.
Mit tudunk Cornelius Maximus házáról
Az ásatás több részletet is tisztázott arról a házról, amelyben a szekrény állt. A lakóház homlokzata, amelyet feliratok – ma már nem láthatók – alapján óvatosan egy Cornelius Maximus nevű személyhez kötik, már 1912-ben feltárásra került. Csak most vizsgálták meg az épület hátsó tereinek egy részét, az Insula dei Casti Amanti mellett zajló nagyszabású helyreállítási és akadálymentesítési projekt keretében.
Még ha a házról szerzett ismeretek részlegesek is maradnak, néhány adat különösen figyelemre méltó. Egyrészt az a helyiség, amelyben a szekrény állt, finom, IV. stílusú falfestményekkel díszített, a Via di Castricio műhelyéhez köthető dekorációval, ami bizonyos életszínvonalra utal, összhangban az épület központi fekvésével: a ház az ókori város egyik fő útvonalára néz.
Másfelől a kitörés idején különféle munkálatok zajlottak, amelyek erősen befolyásolhatták a lakhatóságot. Ehhez járul legalább két egércsontváz felfedezése, amelyeket egy, a galérián elhelyezett amfórában találtak. A Park laboratóriumi vizsgálatai szerint feltehetően az Apodemus sylvaticus nemhez, azaz a köznyelvben „erdei egérként” ismert fajhoz tartoztak.
Az ilyen egerek általában természetes élőhelyeken és kertekben élnek, ahonnan gyakran behúzódnak lakóházak padlásaira és tárolóhelyiségeibe élelem után kutatva. A Pompejiben talált két egyed még nem volt teljesen kifejlett, amint azt a rágcsálók 117 apró csonttöredékből álló csontváza fejlődési foka is mutatja. A felfedezés kiegészíti a rágcsálók jelenlétére vonatkozó más, vesuviusi környezetből származó bizonyítékokat, például a Civita Giuliana külvárosi villájának szolgálati negyedeiből vagy Ercolano csatornarendszeréből, és egy olyan városi társadalom képét rajzolja meg, amelynek a nem kívánt vendégekkel is meg kellett küzdenie.