Egy cowboy-történet: Ivan McClellan a fekete rodeók világáról

Kevés alak ivódott be mélyebben az amerikai képzeletbe, mint a cowboy. A zordság, a függetlenség, a szabadság és az önállóság megtestesítője, egy nemzeti ikon, amelyet olyan filmek tettek halhatatlanná, mint a The Searchers és a The Good, the Bad and the Ugly.

HIRDETÉS

HIRDETÉS

Ez a kép azonban generációkon át szinte kizárólag fehér volt.

Ivan McClellan fotós Kansas Cityben nőtt fel, és az utcájukban lakott egy férfi, Mr Wills, aki szarvasmarhákat tartott. Csakhogy ő fekete volt, baseballsapkát és kantáros nadrágot viselt, és egyáltalán nem hasonlított John Wayne-re vagy Val Kilmerre a Tombstone című filmből. McClellan ezért soha nem gondolta rá úgy, mint cowboyra. A vásznon látott kép és a körülötte zajló élet egyszerűen nem állt össze.

2015-ben aztán McClellan négyórás utat tett egy oklahomai rodeóra, ahol fekete cowboyok és cowgirlök ezreit látta, akik sokkal inkább hasonlítottak a gyerekkorából ismert emberekre, mint bármi, amit Hollywood valaha mutatott: aranyláncos, Jordant viselő férfiak, hosszú fonott hajat viselő, műkörmös nők, akik 80 km/h-val vágtáznak a lovon, miközben gospel, R&B és hiphop szól a levegőben.

Ez a pillanat indított el egy évtizedes megszállottságot. McClellan elkezdte járni az Egyesült Államokat, és rodeókon, ranchokon, otthonokban és különböző eseményeken fotózta a fekete cowboy- és cowgirlkultúrát. 2024-es projektje, az Eight Seconds – amely a bikamotorosoknak azt a nyolc másodpercét jelöli, ameddig a sikeres menethez a bikán kell maradni – végül nagy sikerű könyvvé vált.

McClellan azóta saját rodeót is szervez az Eight Seconds projekt égisze alatt, jelentős pénzdíjakat juttatva fekete versenyzőknek, miközben tovább fotóz és dokumentál egy általa elhanyagoltnak tartott kultúrát.

Most pedig új kiadást jelentet meg, Eight Seconds: Legacy in Motion címmel, 91 további felvétellel, amelyeket saját megfogalmazása szerint még „értékesebbnek” és „sürgetőbbnek” tart.

A Euronews Culture leült beszélgetni McClellannel legújabb könyvéről, a fekete cowboykultúrához vezető útjáról, és arról, miért jutott el a rodeó fotózásától addig, hogy saját versenyt épít fel.

Az első kiadás 2024-ben jelent meg, az új Eight Seconds pedig 91 új képet tartalmaz. Miért akarta ilyen gyorsan újra elővenni a könyvet?

Úgy éreztem, szép lezárása közel egy évtized munkájának, kerítésekre támaszkodva, cowboyokat üldözve, bikákat kerülgetve, és teljesen belemerülve, felszívódva, elmerülve ebben a világban, amelynek a megszállottja lettem, és amelyet egyszerűen imádok.

Kijött a könyv, és azt gondoltam, hogy ezzel lezárult a projekt, továbbállok, és valami egészen mást fogok fotózni. De a munka folytatódott, sőt, igazán felerősödött. Elkezdtem saját rodeót szervezni és ott fotózni, és olyan tempóban jártam rodeókra, ahogy korábban egyetlen évben sem.

Két évvel később arra eszméltem, hogy ezrekre rúg a ranchokon, otthonokban és különféle – az enyém és mások – rendezvényein készült felvételek száma. A portrék sokkal intimebbek, a szereplőkhöz jóval közelebb állók lettek. Úgy éreztem, ennek a munkának is helye van a világban.

Elkezdtem könyvvé szerkeszteni az anyagot, és hasonlónak tűnt, mintha az első kötet folytatása, egyfajta második rész lenne, de közben nagyon is más, sokkal értékesebb és sokkal sürgetőbb, mint az első.

Gyerekkorát Kansas Cityben töltötte. Meglepte, amit később a cowboykultúráról felfedezett?

Kansasban nőttem fel. Szederbokrokat jártunk, fára másztunk, szentjánosbogarakat kergettünk, mindent csináltunk, amit el tud képzelni. Voltak tornádók is, szóval sok mindenben igazi vidéknek tűnt Kansas, de semmi sem hasonlított azokra a filmekre, amelyeket a tévében láttam a cowboyokról. Semmi nem kötötte őket össze, főleg azért, mert mindenki körülöttem fekete volt.

Tudja, ott volt az utcánkban Mr Wills, aki szarvasmarhákat nevelt, de ő fekete férfi volt. Soha nem gondoltam volna, hogy cowboy, mert egyáltalán nem úgy nézett ki, mint John Wayne. Egy kicsit sem hasonlított Val Kilmerre a Tombstone című filmben. Baseballsapkában és kantáros nadrágban terelgette a marhákat. A szomszédban Junebug kutyákat és csirkéket tartott, és utcai bandatag volt. Ő sem tűnt cowboynak.

Csak 2015-ben, amikor elmentem egy rodeóra, négy órára attól az otthontól, ahol felnőttem, láttam fekete cowboyok ezreit, akik sokkal inkább hasonlítottak a gyerekkorom embereire, mint a filmekben szereplőkre. Akkor értettem meg, hogy a filmekben látható kép a pontatlan. Nem az a környezet, amelyben élek, nem az a kultúra, amelyben vagyok, hanem maga a film az, amely túlzás vagy egyszerűen hamis ábrázolása ennek a világnak.

Fekete embereket láttam cowboykalapban, póló nélkül, aranylánccal, lovon ülve, kosárlabdanadrágban. Nőket, hosszú fonott hajjal, műkörmökkel, amint 80 km/h-s sebességgel vágtáznak. Ismerősnek hatott, otthonosnak éreztem. Volt benne egy halvány film-szerűség, de nem annyira, hogy nyugodt lehessek a mozikban és a tévében látott ábrázolások miatt.

Mi az, ami ennyire magával ragadó és izgalmas a fekete cowboyok és cowgirlök kultúrájában?

Amerikában a cowboytéma több mint szórakoztatás. Több mint történetmesélés. Mítoszteremtés. Alapvető része annak, ahogyan amerikaiként azonosítjuk magunkat. Azok a tulajdonságok, amelyeket a cowboyoknak tulajdonítunk – kitartás, keménység, függetlenség – önmagunk meghatározásának alapkövei.

Az, hogy a fekete embereket kizárták ebből az ikonból, ebből a történetből, megakadályozza, hogy ezeket a tulajdonságokat saját magunknak tulajdonítsuk. Azt üzeni, hogy igen, az amerikaiak kemények, ellenállók és függetlenek, de a fekete emberek nem ilyenek, mert nincsenek jelen ebben a képben.

Amikor rájöttem, hogy ez nem igaz, elhatároztam, hogy szétrombolom ezt a mítoszt. Képeket és filmeket teszek közzé, történeteket mesélek, élő eseményeket szervezek arénákban, hogy a következő fekete generációnak ebben az országban már ne legyen kétsége afelől, hogy ők is egyértelműen a nemes vonások ernyője alatt vannak, amelyeket amerikaiként magunknak tulajdonítunk.

A nők kulcsszereplői ennek a világnak. A cowboykultúrában többnyire nők irányítanak. A nagy rodeók, a legnagyobb események elnökeinek többsége nő, és a csapataik is főként nőkből állnak. Ha tehát cowboyként pénzhez jut, azon a csekken elöl női név fog szerepelni.

Most olyan időszakban beszélgetünk, amikor sokak szerint az Egyesült Államok még soha nem volt ennyire megosztott. Milyen fogadtatása volt az első kiadásnak?

Az első kiadás – nem szándékosan – ugyanazon a napon jelent meg, mint Beyoncé Cowboy Carter című albuma. Pontosan ugyanazon a napon, ugyanabban az időpontban. A könyv így tulajdonképpen berobbant: az emberek kapcsolódó történeteket kerestek, kutatták azt a kultúrát és azokat a forrásokat, amelyekből Beyoncé merített. A könyv pedig ott volt szinte minden róla szóló cikk alatt, világszerte. Ez a véletlen ajándéka volt. Azt gondolom, bizonyos értelemben sorsszerű. Egy kis kismet, hogy így egybeesett. Valószínűleg ez az egyetlen dolog, ami közös bennem és Beyoncében, de erre rendkívül büszke vagyok.

Az emberek a mai napig az étkezőasztalukon tartják, vagy a polcra teszik. Azt hiszem, sok fekete és fehér olvasó számára is büszkeségforrást jelent. A fehér olvasók úgy tekintenek rá, mint valamire, ami „az én országom része, amire én is büszke lehetek”. A fekete olvasók pedig önmeghatározásként, identitásuk bizonyítékaként néznek rá.

Akadt némi negatív reakció is, de nem sok figyelmet fordítok erre. Előfordult, hogy felhívtak, és valaki azt mondta: „Jegyet keresek ahhoz a majomrodeóhoz.” Ilyenkor egyszerűen letettem a telefont, és folytattam a napomat. Nem rágódom rajta, nem engedem, hogy átvegye az irányítást, mert ezerszer, tízezerszer többen fogadják pozitívan, és nem sértődnek meg azon, hogy valaki a saját kultúráját ünnepli.

A könyv címe, az „Eight Seconds” arra a nyolc másodpercre utal, ameddig fenn kell maradni a bikán vagy a lovon. Ön próbálta már? Most, hogy saját rodeója van...

Nem próbáltam bikára vagy bakoló lóra ülni. Egyáltalán nem érdekel. Gyakran próbálnak rávenni. Már edzőtáborokat is tartunk a cowboyoknak, mert ez bikalovaglás, nem puszta kapaszkodás. Technikája van, módszer arra, hogyan adjon magának jobb esélyt, hogy fennmaradjon.

Szóval táborokat szervezek, edzőket hívok, akik megtanítják a sportolókat, hogyan végezzék jobban a dolgukat. De minden egyes alkalommal, amikor tábort tartunk, a cowboyok azt mondják: „Ivan, most maga jön, vegyen fel mellényt, üljön fel erre a bikára.” Én pedig így válaszolok: „Az én nevem van a csekk elején, nem a hátoldalán. Én ezt nem csinálom, nem azért vagyok itt, hogy maguknak fellépjek.”

Idős vagyok, nagy darab vagyok. Az az idő elmúlt. Nem valószínű, hogy egyhamar kipróbálnám.

A fotózáson túllépve saját rodeót szervezett. Miért volt ez ennyire fontos önnek?

Sok egyenlőtlenséget láttam ebben a világban. Fekete cowboyok néhány száz dollárért versenyeztek ugyanazokban a számokban, amelyekben fehér lovasok tíz- és százezer dollárokat kerestek, ugyanazokat a bikákat lovagolták, ugyanazokat az eseményeket teljesítették. Úgy döntöttem, hogy a legjobb módja annak, hogy csökkentsem ezt a szakadékot, ha saját versenyt szervezek, és 60 ezer dollárnyi pénzdíjat osztok ki, olyan összeget, amelyet ezek a fekete sportolók korábban soha nem láttak.

Ráadásul mindezt művészien akartam tenni. A világítás olyan legyen, mint egy fotóstúdióban. Spirituálisan erős, fizikailag megrázó élményt szerettem volna. Olyan élő eseményt, amilyenhez foghatót még senki nem látott. Én viszont korábban még születésnapi bulit sem szerveztem, semmi okom nem volt azt hinni, hogy képes vagyok több ezres arénát megtölteni. Mégis hitből cselekedtem, és belevágtam. Óriási siker lett.

Az első évben 2000 ember jött el, 60 ezer dollárnyi díjat osztottunk ki. Láttam, ahogy sportolók új teherautókat, új utánfutókat vesznek, profi kártyát szereznek, és egész nyáron az utakat róják, azt csinálva, amit szeretnek. A következő évben már jégcsarnokban rendeztük, 7200 jegyet adtunk el. Telt ház volt, az emberek táncoltak, és fantasztikusan érezték magukat, először találkozva ezzel a kultúrával, akárcsak én annak idején, olyan környezetben, amely gazdag volt, és ismerős nekik.

A harmadik évben aztán visszatértünk Portlandbe, Oregonba, ahol az egész elkezdődött, és elmentünk Philadelphiába, a keleti partra. Két eseményt rendeztünk, és folyamatosan fejlesztjük a rodeót, egyre több ember életét érintjük meg, és egyre többeket gyűjtünk a kultúra ernyője alá. Ezt különösen fontosnak tartom most, az amerikai közbeszéd állapotát látva.

A üzenet az, hogy „Nem fogják megmondani, kik vagyunk, és nem szabják meg, meddig juthatunk.” Mi lenne, ha 7000-en lennénk egy arénában? Óriási erő rejlik ebben. Továbbra is össze fogunk gyűlni, továbbra is gyűjtjük az embereket, és elmeséljük ezt a történetet mindenkinek, akit csak elérünk.

Abban reménykedik, hogy eljön egy jövő, amikor eltűnik a különbség a fekete és a fehér rodeók között?

Az lenne az álom.

Az egész westernvilág, minden, ami mezőgazdasághoz, rodeóhoz kapcsolódik Amerikában, rendkívül törzsi, széttagolt. A mexikóiak csinálják a magukét, sajátos kulturális keretek között. Vannak indián rodeók, fehér rodeók, meleg rodeók, női rodeók. Minden nagyon szegmentált, és mindegyik kulturálisan gazdag.

De akármelyik csoport identitásáról is legyen szó – imádom a mexikói rodeókat, hihetetlenül szórakoztatóak. Az emberek a porban táncolnak, miközben mások bikát lovagolnak, egy 32 fős zenekar játszik. Fantasztikus élmény. De nem olyan hely, ahol úgy érzem, igazán otthon vagyok. Nem ugyanaz, mint amikor fekete rodeóra megyek.

Azt szeretném, ha ezek az események megőriznék a saját identitásukat és kulturális gazdagságukat, de közben felismernénk, hogy „mind ugyanazt csináljuk”, ráadásul egy olyan korban és térben, amikor a cowboyok egyre ritkábban fordulnak elő. Gyors ütemben fogynak. Egyre kevesebben lépnek be a mezőgazdaságba, egyre kevesebben élnek vidéken. Az Egyesült Államokban sok termőföldből adatközpont lesz.

Így aztán minden csoportnál, minden rassz esetében fennáll a veszély, hogy az a dolog, amit szeretnek, az a generációkon átörökített örökség, tíz éven belül egyszerűen eltűnik. Nem marad belőle semmi.

Szerintem szükségszerű lehet, hogy mindannyian összegyűljünk, és egy kicsit jobban számítsunk egymásra, csak azért, hogy életben tartsuk ezt a világot, hogy továbbra is legyenek haszonállatok, legyenek emberek, akik értenek a lovaglás művészetéhez, és legyen olyan élelmiszer, amelyet viszonylag helyben termelnek meg.

Eight Seconds: Legacy in Motion Ivan McClellan könyve, a Damiani Books kiadásában jelent meg.