Heti hírlevelében Maria Tadeo, az Euronews európai főszerkesztője a kulisszák mögé vezeti az olvasót: Macron „tökéletes” éviani G7-jétől Costa orosz kapcsolatfelvételéig, amely szerinte a tisztség velejárója.
Ezt a hírlevelet a Justus Lipsius épület folyosójáról írom, miközben éppen kikísérnek az Európai Tanács csúcstalálkozójának helyszínéről egy felpörgetett, nagy tétekkel járó diplomáciai hét végén, amely az Évian-les-Bainsnél fekvő, békés Genfi-tó partja és az elviselhetetlenül forró Brüsszel között telt.
HIRDETÉS
HIRDETÉS
"Un jeune homme si brillant", egy csillogó fiatalember - őszintén szólva, ezt most el kell ismerni Emmanuel Macron javára.
A francia elnök gyakorlatilag tökéletes G7-csúcsot koreografált: hízelgésből, önérdekből, európai sármból és egy kis szerencséből álló eleggyel olyan közös nyilatkozatot tető alá hozva, amely egyértelmű győzelmet jelent Ukrajna számára, és mindehhez még azt is elérte, hogy az Egyesült Államok és Irán közötti ellenségeskedés végét nem máshol, mint a Versailles-i palotában készüljenek eljátszani.
Semmi sem volt előre borítékolva a csúcs előtt, különösen a tavaly Kanadában tartott katasztrofális G7 után, ahol Donald Trump idő előtt távozott, miközben Izrael és Irán között háború tört ki, az állam- és kormányfők nem találtak közös nevezőt Oroszországgal kapcsolatban, és az egész találkozó konfrontatív hangulatban zajlott.
Macron ezt „az éviani pillanatnak” nevezte, fordulópontnak Ukrajna és Európa számára.
A francia elnök rajong a pompa iránt, de most igaza volt. Az európaiak megkönnyebbülten távoztak a G7-ről, az amerikai elnök teljesen kiszámíthatatlan tényező, de ezúttal az ő javukra játszott. Egy európai tisztviselő azt mondta nekem, az Atlanti-óceán mindkét partján „valódi közeledés” volt érzékelhető.
Ukrajna ügyében – tette hozzá a tisztviselő – nem titok, hogy rögös út vezetett idáig, de végül az amerikaiak és az európaiak is ugyanarra a következtetésre jutottak: Oroszország nem akar békéről tárgyalni.
A Coalition of the Willing, vagyis a Franciaország és az Egyesült Királyság vezette, Ukrajnát támogató országcsoport számára ez egyben igazolás is volt. Egy diplomata azt mondta, működik az európai kettős megközelítés Trumppal szemben: azokban az ügyekben, ahol szükség van Amerikára, bele kell állni, sőt néha hízelegni is, minden másban viszont a saját utat kell járni.
A ragyogóan jókedvű Macron az újságíróknak azt mondta, az európaiak nem hagyták, hogy kiszorítsák őket a partvonalra, amikor úgy tűnt tavaly nyáron, hogy Putyinnak közvetlen bejárása van az amerikai elnökhöz, ehelyett úgy döntöttek, hogy Trumpot megkerülve önállóan szerveződnek. A G7-en az európaiak úgy érezték, hogy nemcsak helyük van az asztalnál, hanem ki is harcolták azt.
Miután Ukrajna helyzete biztos pontként bekerült a nyilatkozatba, jött a coup d'éclat, a látványos húzás.
Macron érti az amerikai elnök pszichológiáját. Trump úgy szereti, ha királyként bánnak vele, és mindent nagyban szeret csinálni, hogy illjen az egójához, így mi lehetne megfelelőbb búcsú, mint egy pazar vacsora Versailles-ban, a Napkirály otthonában?
Útban a palota felé Trump a tévékameráknak integetett – priorité au direct, az élő közvetítés az első –, miközben a Bestia átgördült Versailles aranykapuin. Messziről kézjeleket mutogatott, fel-le mutatott az ujjával. Időbe telt, mire rájöttem, hogy valójában azt jelezte: olajár le, részvények fel, miközben a piacok tapsolták az ellenségeskedés végét.
A születésnapi ünnepléstől, a Fehér Házban rendezett pankrációs show-tól és egy csipetnyi francia csábtól felspannolt amerikai elnökön Macron úgy játszott, mint egy hegedűn. Egy magas rangú tisztviselő még azt is mondta nekem, hogy Trump mintha „szerelmes lett volna Macronba” a franciaországi _séjour gaulois_a során. A versailles-i császári vörös szőnyeggel a lába előtt Trump végig ott maradt a teljes G7-en, és végül aláírta a megállapodást.
Ebben is a szerencse kedvezett a francia elnöknek. Amikor a sajtóban elkezdtek szivárogni az első részletek a Washington és Teherán közötti szándéknyilatkozatról, Trump egyre ingerültebb lett, nekiment az újságíróknak, és Barack Obamát „son of a b****”-nak nevezte. Ahogy egyre nőtt a felháborodás egy olyan egyezség miatt, amelyet sokan túlságosan engedékenynek tartottak a teheráni rezsimmel szemben, az elnök sietve próbálta letudni az ügyletet, mielőtt teljesen kisiklana.
Gyertyafény mellett fogott egy Sharpie-t (az amerikaiak vacsora közben rohantak nyomtatóért), és aláírta a megállapodást. Az európaiak számára az alku nem tökéletes, de eléri célját: enyhíti a nyomást a globális energiapiacokon, és Ukrajnára irányítja a figyelmet. Bíztató volt számukra az is, hogy úgy tűnik, izraeli részről Benjamin Netanjahu miniszterelnök vörös vonalat húzott a Libanon elleni további csapások ügyében.
Évian volt Macron utolsó G7-je: 2027-ben választások jönnek Franciaországban, az eredmény pedig teljesen bizonytalan. Az európaiak hiányolni fogják őt – kétségtelenül ő a legélesebb elme a társaságban, miközben a 2024-es feloszlatás után otthon jókora zűrzavart is keltett.
Amikor a kollégámmal, Angelával összepakoltuk a dolgainkat, hogy elhagyjuk a sajtóközpontot, és végre elfogyasszuk az út egyetlen rendes vacsoráját a tóparton, a francia diplomaták úgy beszéltek a csúcsról, mint amely „a tervek szerint zajlott”. Minden jó, ha a vége jó.
Kivéve ha valakit Giorgia Meloninak hívnak, aki most a rövidebbet húzta, miután az amerikai elnök egy olasz újságírónak azt állította, hogy az olasz kormányfő „könyörgött” egy közös fotóért, bizonyítandó „kibékülésüket” a G7-en, méghozzá úgy, hogy az még neki is kellemetlen volt. Milyen nagylelkű is Őfelsége, Trump király, hogy megszánta alattvalóját.
Komolyra fordítva a szót: az eset önmagában is figyelemre méltó, ahogyan az olasz miniszterelnök reakciója is, aki egy okostelefonnal, az uniós csúcs margóján felvett videóban, támadó hangnemben tudatta, hogy ő, ahogyan Olaszország is, soha nem könyörög.
Még a jelenetnél is érdekesebb volt az a felismerés, amelyet kamerák előtt fogalmazott meg: Trump gyakran jobban tiszteli ellenfeleit, mint szövetségeseit.
Nem létezik „Trump-suttogó”. Meloni a saját kárán tanulta meg. Trump olyan vezető, akit kezelni kell, semmi több, Macron pedig adhatna is ehhez néhány tanácsot. Az olasz kormányfő azonban jól tette, hogy kiállt magáért, és közben valószínűleg még a népszerűségén is lendített. Egy utolsó tanács a vezetőknek: amikor kamerát lát, mindig úgy számoljon vele, hogy az be van kapcsolva.
A televízió szent szabálya: a mikrofon mindig él.
Oroszország ügyében Costa teszi a dolgát
António Costa az Európai Tanács elnökeként mandátuma központi elemévé tette az unió 27 tagállama közötti egység fenntartását.
Amikor tehát kiszivárgott a hír, hogy kabinetfőnöke az ő kérésére, a tagállamok előzetes tájékoztatása nélkül, titokban diplomáciai csatornákat nyitott Oroszországgal egy telefonbeszélgetés (pontosabban kettő, bár az egyik alig harminc másodpercig tartott, így szinte nem is számít) keretében, a brüsszeli buborék azonnal felbolydult.
Ne értsék félre, a telefonhívás – pontosabban hívások –, még ha az egyik valóban csak fél percig tartott is, egyáltalán nem apróság.
Ez ugyanis jelentős eltérést jelent attól a zéró kapcsolattartási politikától, amelyet az európaiak Oroszország Ukrajna elleni, teljes körű inváziója óta követtek. A párbeszéd helyett a Kreml szankcionálását, beutazási tilalmakat, valamint több milliárd eurónyi katonai és pénzügyi támogatást választottak Kijev számára.
Helyes és teljes mértékben indokolt döntés volt.
A képletet azonban két fontos tényező megváltoztatta: egyrészt Trump visszatérése a Fehér Házba, aki szemrebbenés nélkül hajlandó közvetlenül Moszkvával beszélni, és alig várja, hogy üzletet kössön, másrészt Volodimir Zelenszkij saját stratégiája, amely a párbeszédet is eszközként használja annak bizonyítására, hogy Oroszország valójában nem gondolja komolyan a békét.
Ebben a tekintetben Costa teszi a dolgát. Hónapok óta attól tartanak az európaiak, hogy kiszorulnak a folyamatból; elképzelhetetlennek tartanák, hogy Európában úgy szülessen béke, hogy maguk az európaiak kimaradnak. Brüsszelben gyakran hallani: nincs szükség külön közvetítőre, mert Európa a saját hangján kíván megszólalni. Ehhez viszont csatornára van szükség. E logika mentén a Tanács-elnök kezdeményezése körüli felháborodás túlzottnak tűnik.
Nemcsak hogy elkerülhetetlen valamiféle kapcsolatfelvétel Oroszországgal – ami önmagában nem jelent meghátrálást –, amikor Európa saját feltételei szerint kívánja meghatározni a kontinens biztonsági architektúráját, de ez Kijev igényeire is válaszol.
A hívás nyilvánosságra kerülésének időzítése ügyetlen volt, de a kontextus sokat számít.
Úgy tudom, a beszélgetés szorosan követte az európai vezetők és Zelenszkij közötti kétoldalú egyeztetéseket. Az idén áprilisban Cipruson tartott informális uniós csúcson az ukrán elnök azt kérte az EU-tól, hogy készüljön fel a Moszkvával folytatandó kommunikációra. Ugyanezt az üzenetet ismételte meg az Európai Politikai Közösség májusi, örményországi találkozóján is.
Az, hogy ennyi idő telt el a hívás és a hírének nyilvánosságra kerülése között, kétségkívül kínos, mert időközben a körülmények megváltoztak. Akkoriban Kijev attól tartott, hogy az Egyesült Államok figyelmét túlságosan leköti a közel-keleti helyzet, és Ukrajna egyszerűen lekerül a napirendről.
Azóta Ukrajna képes volt komoly csapásokat mérni Oroszországra, közelebb hozva a háborút az orosz hátországhoz, és azt a benyomást keltve, hogy a fronton változóban vannak az erőviszonyok. Ezt maga az Európai Bizottság elnöke is elismerte a csütörtöki csúcson, amint arról az Euronews beszámolt.
És nem csak Costáról van szó. Ursula von der Leyen is azt mondta a vezetőknek, hogy most jött el az ideje annak, hogy elgondolkodjanak, milyen mandátummal lehetne Moszkvával tárgyalni, feltéve hogy a folyamatot Ukrajna irányítja. Még egyszer: a diplomáciai csatorna megnyitása nem azonnali tárgyalásokat jelent. Ebben az ukránok is egyetértenek.
Von der Leyen tudott Costa hívásáról, és Zelenszkij is.
Zelenszkij az éviani G7-en maga mondta el a vezetőknek, hogy a tárgyalásokat még a tél beállta előtt el kell kezdeni, és megjegyezte, hogy Vlagyimir Putyin nem válaszolt arra a nyílt levélre, amelyben találkozót kért tőle. Ukrajna számára a cél egyszerű: minden lehetséges utat tesztelni, hogy egyértelművé váljon, Oroszország nem akar békét, vagyis a nyomást tovább kell fokozni.
Az ukrán elnök ugyanezt az üzenetet ismételte meg az uniós vezetőknek a csütörtöki csúcson, ahol arra kérte őket, hogy lépjenek fel keményebben Oroszország árnyékflottájával szemben. Ugyanilyen egyértelműen fogalmazott arról is, hogy egy esetleges közvetítő szerepe addig pusztán elméleti kérdés, amíg Oroszország nem hajlandó komoly tárgyalásokra.
Hónapok óta az a brüsszeli beszédtéma, hogy ki képviselje majd az európaiakat a tárgyalóasztalnál. Ez korántsem mindegy, mert az uniós intézményi rendszer bonyolultsága miatt nincs rá egyszerű válasz.
Costa a 27 tagállamot képviseli, Kaja Kallas, a blokk külügyi főképviselője viszont papíron a külpolitikáért felel. Ugyanakkor erős érv amellett is szól, hogy azoknak az országoknak kellene vezetniük a folyamatot, amelyek képesek valódi biztonsági garanciákat nyújtani Ukrajnának. Ez visszavezet a Coalition of the Willingre és a nagy játékosokra: Franciaországra, Németországra és az EU-ból már kilépett, de a kontinens biztonsága szempontjából kulcsfontosságú Egyesült Királyságra.
Costa titkos telefonja most mindezt a felszínre hozta. Ideje is volt, mert előbb-utóbb döntéseket kell hozni. Hónapok óta követelik az uniós vezetők, hogy helyet kapjanak a tárgyalóasztalnál; a Tanács elnöke most megteremtette ehhez a keretet.
Lehet vitatkozni a módszeren és az időzítésen, de ennél is fontosabb kérdések vannak: mire fogja használni Európa ezt a csatornát, és hogyan tudja majd a saját javára fordítani, amikor egy olyan emberrel ül szemben, aki semmibe veszi az emberi életet, és akinek a káosz hozza a hasznot?
Jobb, ha az európaiaknak lesz válaszuk, mire megcsörren a telefon a következő hívással.