Ellenséges vonalak mögött: Stephan Gladieu Észak-Korea lakóit fotózza

Egy fényképen öt iskolás gyerek áll egy kék fal előtt. Keményített fehér ingük élesen kiemeli őket a háttérből. Élénksárga napszemüvegük sötétített lencséje mögül egyenesen a nézőre néznek. Ahogyan a néző is őket figyeli.

HIRDETÉS

HIRDETÉS

Amikor jóváhagyták a francia fotográfus, Stephan Gladieu Észak-Koreába szóló utazási kérelmét, tudta, hogy az ország lakóira akarja irányítani a figyelmet. „Már az elején világossá tettem, hogy nem fogok építészeti fotókat készíteni, és nem érdekelnek az üres helyszínek sem – ez számomra érdektelen” – meséli Gladieu az Euronews Culture-nek.

„Az észak-koreai embereket akartam láthatóvá tenni, tudva, hogy teljesen láthatatlanok, mert az ottani rezsim alig beszél róluk. És azért is, mert Európában, az Egyesült Államokban és Ázsiában valójában senkit nem érdekelnek az észak-koreaiak.”

Az Egészségügyi Világszervezet (forrás: angol) adatai szerint Észak-Koreában több mint 26 millióan élnek. A társadalom nagyrészt el van vágva a világtól, az elmúlt évtizedben pedig visszaszorult az emberek hozzáférése az információkhoz – derül ki az ENSZ Emberi Jogi Főbiztosának Hivatala által készített 2025-ös jelentésből (forrás: angol).

2017 és 2020 között öt utazás során állította össze Észak-Koreában készült portrésorozatát, az „Észak-Korea” című munkát, amely betekintést enged egy közösségbe, amely feltűnően hiányzik a nemzetközi médiából.

Az „Észak-Korea” portréi közelebb hozzák a nézőt a képeken szereplő emberekhez. „Olyan, mint egy tükör” – mondja. „Én csak átutazó vagyok, aki szembeállítja egymással a fotókat néző embereket és a képeken szereplőket… és azt hiszem, legalább annyit tudsz meg magadról, mint arról, aki veled szemben áll – ahogy a valóságban is történik egy találkozás.”

Gladieu dokumentarista fotósként kezdte pályáját, amely a világ számos pontjára elvitte: a Nicolae Ceaușescu bukása utáni Romániától egészen Namíbiáig, ahol az Ovaherero közösség mai tagjai a német gyarmati csapatok által elkövetett Ovaherero–nama népirtás emlékével élnek együtt. Namíbiában alakította ki azt a stílust, amelyet „ikonikus portréknak” nevez, és amelyet később az „Észak-Korea” sorozatban is alkalmazott.

A portrék készítéséhez Gladieu a műtermi fotózás alapvető eszközeit, például a világítást, kiviszi az utcára. „Utcafotósként nagyon izgalmas volt a stúdió technikáit az utcára átültetni” – mondja.

Különösen vonzotta a vallási ikon képi világa – „nem a vallási tartalma miatt, hanem az ikonografikus stílusáért” – teszi hozzá. A letisztult vizualitás könnyen érthető, és a történelem során mindig is üzenetek közvetítésére szolgált – magyarázza Gladieu. Portréit ma is ez az ikon funkciója vezérli.

„Számomra izgalmas volt ezzel az [ikonografikus] kóddal játszani, és egy humanista üzenetet felépíteni rajta keresztül” – mondja. „Így jutottam el oda, hogy három színnel, azonos képkivágással dolgozzak, és a vakut is kivigyem az utcára, minden egyes felvételnél ugyanazzal a fényfajtával.”

Az „Észak-Korea” portréit ragyogó fény és feltűnő szimmetria jellemzi, ami a divatmagazinok képeit idézi. Alanyaik azonban – élelmiszerboltok polcsorai vagy orvosi rendelők előtt állva – szilárdan a valóságban gyökereznek. Gladieu ezzel az ellentéttel hétköznapi életképekből teremt szürreális jeleneteket, a realista és az ikonografikus ábrázolás határán egyensúlyozva.

Minden portrénál ugyanakkora távolságra állította a fényképezőgépet az alanytól, és azonos módon világította meg őket. „Olyan helyszíneket kerestem, amelyek nincsenek messze attól, ahol az emberekkel találkoztam – így amit a képeken látunk, az mind valós” – mondja. „Ha volt egy hely, ami különösen tetszett, egyszerűen ott vártam, hogy lefotózhassak embereket.”

A klasszikus dokumentarista fotózáshoz képest az ikonikus portrézás lehetővé tette Gladieu számára, hogy „egy jól ismert kóddal játsszon és dolgozzon”, amely jobban illeszkedett az észak-koreai közeghez, és azt is jelentette, hogy többnyire egy helyben maradhatott – magyarázza. Ez kezdetben az őröket, kísérőket is megnyugtatta a módszerével kapcsolatban. „Valószínűleg ennek köszönhető, hogy a szigorú kontroll közepette is sikerült egy apró szabadságbuborékot teremteni, ahol valóban a saját döntéseimet valósíthattam meg” – teszi hozzá.

Az öt, nagyjából tizenöt napos út során – amelyeken szinte végig kísérők társaságában volt – Gladieu igyekezett megérteni az országot és az ott élő közösséget. Kezdetben „hosszú beszélgetések” árán derítette ki, hová mehet el, és hogyan is fest a mindennapi valóság.

Külsősként nehezen talált közös nevezőt az őt kísérőkkel és a fotókon szereplő emberekkel – részben a teljesen eltérő történelmi és társadalmi-kulturális háttér miatt. „Ha nincsenek közös referenciapontok, ugyanazt a dolgot sem ugyanúgy elemzed vagy érzékeled” – fogalmaz. „Még ha egymás mellett álltunk is, előfordult, hogy nagyon mást éreztünk.”

Ez időnként ahhoz is vezetett, hogy egészen más esztétikai elvárásaik voltak, és mást gondoltak arról, mi lehet egy fotó témája – meséli Gladieu. „Nagyon erős bennük a tökéletességhez való viszony, és ez mindenhol érződik. Nem készítenek fotót olyanról, ami nincs teljesen készen” – mondja. Emlékszik, hogy például vitája támadt kísérőivel arról, lefényképezhet-e építőmunkásokat egy felújítás alatt álló épület előtt. „Nem arról volt szó, hogy ez politikai problémát okozhatna, hanem egyszerűen arról, hogy a kép szerintük csak akkor kész, ha minden be van fejezve.”

A szimmetria iránti érzékük ugyanakkor olykor váratlanul jól illett Gladieu kiegyensúlyozott, ikonikus portréstílusához. Egy alkalommal ellátogathatott egy lőtérre, ahol eredetileg két férfit szeretett volna lefotózni, de közölték vele, hogy ez nem lehetséges, mert katonák. Elutasították az eredeti ötletét, ám felajánlották, hogy fotózza inkább a lőtér két háziasszonyát.

„Amikor megérkeztek, barna ruhában voltak, fegyverrel és minden tartozékkal” – idézi fel. Látványuk eszébe juttatott egy lőlapot, amelyet a lőtéren látott, barna, faerezetű falra erősítve. „Arra gondoltam, teljesen egyértelmű, hogy a céltáblánál kell fotóznom őket” – mondja.

Az ő javaslatukból így olyan erőteljes kép született, amire a fotós nem is számított. A felvételen a két nő egymásnak háttal áll, közöttük a céltáblával, ruháik színe pedig szinte egybeolvad a háttérrel – a kompozíció így különösen harmonikus. „Számomra ez egy egészen elképesztő kép lett” – mondja Gladieu.

„Ők sosem látták pontosan, mit csinálok, én pedig sosem értettem igazán, ők mit látnak a képeimben, és miért engedték meg idővel, hogy visszatérjek és folytassam a munkát” – mondja Gladieu. „Csak azt tudtam, hogy ez annak a jele, hogy valamilyen módon mégis ráismernek önmagukra, még ha ez néha bonyolult is volt.”

Gladieut angolul beszélő kísérők felügyelték. A nyelvi akadály így kevésbé jelentett gondot számára, annál nehezebben viselte viszont, hogy sosem tudta pontosan, hová viszik, és mozgását szigorúan ellenőrizték. „Észak-Koreában nem mész sehova – odavisznek valahová, de önállóan nem mehetsz” – fogalmaz. „Ez pszichésen rendkívül megterhelő.”

A sorozatban egyéni és csoportportrék egyaránt szerepelnek. „Az is nagyon nehéz volt, amikor valakit egyedül kellett lefotóznom, mert őket szinte soha nem fényképezik egyedül” – mondja Gladieu. Még a csoportképeken is érezhető azonban minden egyes ember egyéni jelenléte – akár már abban is, hogyan rendezik el magukat a fotó kedvéért.

„Igyekszem semmit sem kérni tőlük, és a kelleténél több időt hagyok a jelenet előkészítésére, vagy úgy teszek, mintha még állítanom kellene a fényeken” – meséli a fotózás folyamatáról. „Azért csinálom, mert így van idejük arra, hogy igazán belehelyezkedjenek a saját szerepükbe és a testtartásukba.”

„Nekem megadatott, hogy személyesen találkozzam velük” – mondja Gladieu. „Akik majd megnézik a sorozatot, talán a képeken keresztül találkozhatnak velük.”

Az „Észak-Korea” 2020-ban jelent meg először könyv formájában, ugyanilyen címmel.

Stéphan Gladieu Észak-Korea című kiállítása a lyoni Musée de Confluences múzeumban 2026. június 12. és 2028. január 2. között látható.