Egy tisztelőzenekar egy, életében csak szűk körben ismert művésznek búcsúkoncertjén extázisba hozta a Coliseu dos Recreios közönségét. José Pinhal jelensége megmutatja, hogyan menti korunk a múlt rejtett kincseit.
José Pinhal neve még bő egy évtizeddel ezelőtt is teljesen ismeretlen volt.
HIRDETÉS
HIRDETÉS
Santa Cruz do Bispo (Matosinhos) szülötte, a 1980-as években a Portugália északi részén működő bálok és diszkók világában futott be pályát, és mindössze 41 évesen, 1993-ban halt meg egy közúti balesetben, amikor egy fellépésről tartott hazafelé, szinte teljes névtelenségben.
Minden bizonnyal így is maradt volna, ha a mi századunknak nem lenne falánk étvágya a múltból és a feledésből kimentett aranyrögök iránt; ennek bizonyítéka például a fotográfus Vivian Maier története, akinek zsenialitása csak halála után derült ki, vagy Paul Auster egyik legnagyobb best-sellere, az O Livro das Ilusões, amelyben egy férfi, aki megpróbál túllépni felesége és gyerekei repülőgép-balesetben bekövetkezett halálán, azzal igyekszik szembenézni a gyásszal, hogy kimenti a feledésből a némafilm aranykorának egyik színészét és rendezőjét (noha itt a cselekmény fordulata eltér Maier és Pinhal történetétől).
Pinhal sorsa azon a napon kezdett megváltozni, amikor Paulo Cunha Martins, egy portói fotós és ritka zenei felvételek gyűjtője testvére olyan lakásba költözött, ahol korábban egy zenei ügynök irodája működött. Odabent mindent úgy hagytak, ahogy volt: a sok relikvia között az új bérlő két, porral borított kazettát talált.
Kezdetben egy baráti körben hallgatták őket, majd még néhány évnek kellett eltelnie, mire José Pinhal dalai vírusjelenséggé váltak, miután feltöltötték őket a YouTube-ra.
Az olyan dalok, mint „Tu És a Que Eu Quero (Tu Não Prendas o Cabelo)”, amelyet később egy online fogadási cég reklámjában is felhasználtak, fél Portugáliában dúdolt dallammá váltak. A történet eljuttatta a brit The Guardian napilap hasábjaira (forrás: portugál), és egy dokumentumfilmet is eredményezett (forrás: portugál).
Még egy rejtély maradt: Ki volt José Pinhal? A válaszok csak akkor kezdtek felbukkanni, amikor Marina Pinhal, az énekes egyetlen lánya kommentelte a 2016-ban feltöltött videót, amelynek már mintegy 1,4 millió megtekintése van.
Ugyanabban az évben jelentek meg a José Pinhal Post-Mortem Experience. A tiszteletére alapított tribute-zenekar most, tíz év után búcsút vett a színpadoktól egy koncerttel abban a teremben, ahol Pinhal egykor arról álmodott, hogy egyszer majd fellép: a lisszaboni Coliseu dos Recreiosban.
A zenekar 2016-ban, tréfának indulva született, és eredetileg csak egyetlen esti fellépésre készült. Azóta azonban eltelt tíz év. A tagok mindannyian az alternatív zenei színtérhez tartoznak, és más projektekbe is szeretnének belekezdeni. Szerették volna azonban, ha a csúcspont teljes, ezért a végső koncerteket a portói és a lisszaboni coliseumban tartották.
João Sarnadas gitáros, a zenekar fő mozgatórugója, emellett a Favela Discos kollektívát irányító csapat tagja, és kísérleti zenészként is dolgozik „Coelho Radioactivo” művésznéven: „Az első reakcióm, amikor meghallottam José Pinhal zenéjét, az volt, hogy rájöttem, valami egyedülállóról van szó. Bár egy meghatározott kontextusban létezik, a romantikus, bálokban játszott zene világában, az ő zenéje önmagában is egyedi” meséli.
2016-ban Sarnadas és néhány barátja egy születésnapi bulin akart zenekart alapítani, hogy eljátsszák Pinhal dalait, amelyeket addig is függőséget okozóan hallgattak. Hozzájuk több más zenész is csatlakozott. A következő tíz évben országszerte több tucat bulin és koncertteremben léptek fel. Sarnadas elmondása szerint még azon is gondolkodtak, hogy magának Pinhalnak is felajánlják: mentsék ki a feledésből, és alakítsanak köré egy zenekart, amely kísérni tudja, még azelőtt, hogy megtudták volna, már elhunyt.
Bruno Martins, aki művésznévként a Bruno de Seda nevet használja, a zenekar énekese, és ő „bújik Pinhal bőrébe”: „A bajusz már megvolt” tréfálkozik. A „lookot” Pinhal védjegye teszi teljessé, „ennél nyolcvanas évekbeli már nem is lehetne”: fekete ing, fehér öltöny és arany nyaklánc: „Ami a leginkább lenyűgözött benne, az a hangja és az éneklésmódja volt. Az a szinte szakadéknyi odaadás, amellyel a dalokhoz állt” mondja.
Ez az odaadás és hitelesség, amelyet Bruno de Seda színpadon tökéletesen visszaad, úgy tűnik, egész generációk rajongótáborát ragadta magával, nagyrészt fiatal, városi és képzett közönséget, amely gyökeresen eltér attól, amelyik általában ezt a fajta zenét követi. Pinhal nem rejtette el erős északi akcentusát, időnként hamisan énekelt, de mindig szenvedéllyel, és soha nem kért bocsánatot azért, hogy olyan, amilyen. „Óriási őszinteséget érzünk” mondja Rui Fonseca, az 800 Gondomar együttes tagja Dinis Leal Machado A Vida Dura Muito Pouco című dokumentumfilmjében. A zene, amelyet készített, Manuel Eduardo hangszereléseivel együtt, valami nehezen megfogható „pluszt” hordoz, amely megkülönbözteti mindazoktól, akik a portugál populáris zenét vagy az idővel pejoratív értelemben música pimba néven emlegetett műfajt meghatározták.
Ugyanakkor aligha lehetne azt mondani, hogy Pinhal különösebben eredeti volt: bár a legtöbb szerzemény szerzőjeként csak „DR” (fenntartott jogok) szerepel, elég ellátogatni erre a Spotify-lejátszási listára (forrás: portugál), hogy megértsük: José Pinhal „nagy slágerei” valójában az adott korszak brazil és spanyol előadóinak, például Paco Escudero, Chiquitete vagy Cláudio Fontana dalainak feldolgozásai.
A José Pinhal Post-Mortem Experience számára, akiknek Coliseu dos Recreios-beli búcsúkoncertje ritka energiakitörésként vonul be a történelembe, most jött el az idő, hogy küldetésüket teljesítettnek tekintsék: „Az üzenet, hogy megmutassuk, ki José Pinhal és mi az életműve, eljutott az emberekhez. Ezt a munkát elvégeztük” mondja Bruno de Seda. „Mindenekelőtt ez rengeteg időnket elveszi. Egy ilyen kaliberű zenekar szinte teljes odaadást igényel, és tíz év után már más dolgokat is szeretnénk csinálni” teszi hozzá.
Az első sorban, ahogy a zenekar koncertjeinek nagy részén, most is Marina Pinhal ült, aki amellett, hogy az énekes lánya, a tribute-zenekar egyik legnagyobb rajongója is. Most, mivel ez a koncert ennyire különleges volt, meghatódottan figyelt: „Csak hálás lehetek a zenekarnak, de szomorú, hogy befejezik, különösen ebben a teremben, ahol az apám annyit álmodott arról, hogy egyszer énekelhet” mondja. „Nagyon boldog vagyok az ő útjuk miatt, nagyon boldog vagyok az apám útja miatt, és azért, amit az apám a zenéjével az embereknek ad.”
A zenekar lezár egy korszakot, José Pinhal zenéjét azonban életben tartják mindazok a rajongók, akiket azóta szerzett, hogy újra felfedezték, és továbbra is skandálni fogják a koncerteken mindig felhangzó jelszót: „José Pinhal, imortal!”