Liam Gallagher szerint a Fontaines D.C. „nem elég jó” ahhoz, hogy az Oasis előtt játsszon a hamarosan induló „Live ’27” turnén. Na ne már.
Liam Gallagher sok mindent mond, de legutóbbi véleménye aligha lehetne elhibázottabb.
HIRDETÉS
HIRDETÉS
Az Oasis Live ’27 turnéját múlt hónapban jelentették be, hosszas találgatások után, a britpop zenekar rendkívül sikeres Live ’25 turnéját követően. Az őrületes kereslet miatt a közelgő turné – amelynek állomásai egész kontinentális Európát lefedik – 42 fellépésre bővült, és valamennyi koncertre minden jegy elkelt.
Eddig csak Richard Ashcroftot erősítették meg előzenekarként a közelgő koncertekre, és egy fellépőről biztosan tudjuk, hogy nem csatlakozik hozzájuk...
A nagy szájú Oasis-frontember kijelentette, hogy az ír zenekar, a Fontaines D.C. „nem elég jó” ahhoz, hogy az ő bandája előtt nyisson az érkező Live ’27 turnén, és hozzátette, hogy „nincsenek dalaik”.
Minden tisztelet mellett Gallagher iránt – aki X-profilja szerint saját magát „Godlike rasta icon legend biblical omnipresent prophet”-nek nevezi –, a megjegyzése egy gőzölgő halom szóképi ostobaság.
Először is: jó eséllyel a Fontaines D.C. jelenleg a legjobb aktív, lemezt készítő és turnézó zenekar. Merész állítás, de nézzük a tényeket...
2019-es debütáló albumuk, a „Dogrel” óta Grian Chatten és post-punk csapata szinte példátlan tempóban lép előre. Mindössze nyolc év alatt öt albumot jelentettek meg, és minden egyes lemez felülmúlja az előzőt, ami egy olyan zenekart mutat, amelyik nem hajlandó hátradőlni a babérjain, hanem folyamatosan tovább tolja, fejleszti a hangzását.
Harmadik albumuk, a 2022-es „Skinty Fia” olyan benyomást keltett, mintha a zenekar elérte volna a csúcsát, egy háromlemezes sorozat lezárásaként, amelytől a legtöbb modern formáció zöldre válna az irigységtől. Csakhogy aztán jött a 2024-es „Romance”, egy album, amelyet Év végi albumlistánkon „felszentelésként” és annak kétséget kizáró megerősítéseként írtunk le, hogy ők „az egyik legkövetkezetesebben izgalmas modern zenekar”.
Ezt a közelmúltbeli élő fellépéseik is igazolták: a zenekar nemcsak színpadon hozta a maximumot, hanem azt is megmutatta, hogy nem fél kiállni azért, amiben hisz – ellentétben némely szirupos, „első tánc a csöpögős esküvőn” típusú énekesekkel.
Úgy tűnt, a „Romance”-nál már nemigen lehet feljebb, és elkerülhetetlen lesz egy kisebb visszaesés... Ehhez képest a Fontaines D.C. ismét minden várakozást felülmúlt az ötödik nagylemez múlt pénteki (október 16-i) megjelenésével. A „Dopamine Chamber” sötét, nyomasztó és filmszerű album, amely végleg bebiztosítja őket generációjuk legjobb zenekaraként. Elektronikusabb, szintetizátorosabb irányt vettek; számos dal – az első kislemez, a „Marianne” és az album csúcspontja, a „Mimesis” – a Depeche Mode-ot idézi. Másik visszatérő hivatkozási pont a The Cure, a „Happy For You” és a „You Miss Me” riffjei egyértelműen Robert Smith zenei világára emlékeztetnek.
Mindezeken a kapaszkodókon túl a „Dopamine Chamber” – a zenekar nagy dicsőségére – soha nem hat úgy, mintha a múltból próbálna inspirációt meríteni; végig egyértelműen Fontaines-lemez marad. Chatten lehengerlő szövegírói tehetsége és vokálja ismét bizonyítja, hogy lenyűgöző frontember: a legújabb albumon arra hívja a hallgatót, hogy ne vak optimizmusban keressen menedéket, hanem találjon erőt abban, hogy szembenéz a sötétséggel, amely napjaink baljós korszakának mélyén húzódik.
Összefoglalva: a „Dopamine Chamber” elképesztő teljesítmény, alig marad el a mestermű státusztól, és Liam Gallaghernek igazán jót tenne, ha valóban meghallgatná, milyen dalok vannak a Fontaines D.C. tarsolyában, mielőtt lehúzza őket. Nincs modern zenekar, amely ilyen szinten és ilyen következetesen tudna minőségi életművet felmutatni, és ha az ember ezt az öt az öt ellen mérleget összeveti az Oasis diszkográfiájával, nehéz nem arra a következtetésre jutni, hogy Gallagher friss véleménye őszintén szólva végzetesen félrement.
Senki sem vitatja, hogy az Oasis a britpop mozgalom szíve közelében állt, és egy teljes generáció számára meghatározta a kilencvenes évek hangzását. A zenekar életműve azonban erősen halványul, ha a Fontaines D.C.-éhez hasonlítjuk. Kétségtelen, a „Definitely Maybe” (egy album, amelyet a tisztes Euronews Culture „parókia” kissé túlértékeltnek tart) és a „(What’s The Story) Morning Glory?” klasszikusnak számít, Oasis azonban 1998, a „The Masterplan” óta nem adott ki igazán összefüggő, egységes lemezt. Legutóbbi albumuk, a 2008-as „Dig Out Your Soul” sok kívánnivalót hagyott maga után, és úgy tűnik, egyelőre nincsenek konkrét terveik a stúdióba való visszatérésre. Marad a slágerek turnéztatása.
Ezzel önmagában semmi baj, és ez nem kísérlet arra, hogy egymásnak ugrasszuk a két zenekart; sokkal inkább annak elismerése, hogy a tisztelet kijár.
Akkor mi áll Gallagher kijelentései mögött? Talán egy 2024-es interjú a Studio Brusselnél, amelyben a Fontaines gitárosa, Carlos O’Connell azt mondta, hogy az Oasis-újraegyesülés „egyáltalán nem érdekli”. A basszusgitáros, Conor Deegan III akkor így folytatta: „Őszintén szólva engem sem hoz lázba. Úgy érzem, beleragadunk az előző korszakba – mondjuk a 2010-es évekbe –, olyan nosztalgiába, hogy közben elfelejtünk új dolgokat létrehozni.”
Erre Gallagher így reagált: „Le vannak szarva azok a kis mitugrászok, láttam már jobban öltözött ROADIES-eket is.”
Legyen így, Liam. De azokon a megjegyzéseken túl, amelyek úgy hangzanak, mintha egy túlnőtt óvodás hisztijei lennének, azok a „spunkbubbles” következetesen bizonyítják, hogy ők jelentik a jövőt. Jegyeket sem kizárólag nosztalgiával tudnak eladni. A „Dopamine Chamber” csak tovább erősíti, hogy az Oasisnek maga a szerencse lenne, ha a Fontaines szintű zenekar nyitná a koncertjeit. Lehet folytatni.
A „Dopamine Chamber” már megjelent.