Az állandó hírdömping és az ellentmondó narratívák háború idején megnehezítik az események megértését, és akár propagandafegyverként használva kételyt kelthetnek a hírek megbízhatóságában, elfárasztva és elfordítva a közönséget.
Ha Ön például a Közel-Keleten élő olvasó vagy néző, könnyen lehet, hogy tucatnyi csatornáról és platformról értesül a legfrissebb hírekről és katonai fejleményekről. Név szerint ismeri a politikai elemzőket, követi a tudósítók jelentéseit a frontvonalakról, és szinte percről percre tájékozódik a háborúk alakulásáról. Tudja, hol csapódtak be a rakéták, mely célpontokról jelentették, hogy találat érte őket, és mit mond minden fél a saját nyereségéről, illetve ellenfele veszteségeiről. Ennek ellenére előfordulhat, hogy nem tud válaszolni egy egyszerű kérdésre: mi történik valójában?
HIRDETÉS
HIRDETÉS
Vajon a probléma az információk hiányában rejlik, vagy éppen abban, hogy túl sok, egymásnak ellentmondó adat áll rendelkezésre? És hogyan tudja az olvasó megtudni, mi történt ténylegesen, amikor egymásra torlódnak az ellentétes katonai közlések, az eltérő elemzések és az egymást követő hírek, mielőtt egyáltalán ellenőrizni lehetne az előzőeket?
Kérdések, amelyekre még nincs válasz
Az Izrael és Irán között 2025 júniusában zajló tizenkét napos háború idején Donald Trump amerikai elnök bejelentette az iráni nukleáris program megsemmisítését, miközben egy előzetes amerikai hírszerzési értékelés arra utalt, hogy a csapások talán csak néhány hónappal vetették vissza a programot. Ezzel szemben a Nemzetközi Atomenergia-ügynökség súlyos károkról számolt be, anélkül, hogy egyértelműen megítélte volna a program sorsát.
Hasonló volt a bizonytalanság Mojtaba Khamenei, Irán legfőbb vezetője egészségi állapotát illetően is, miután apját, Ali Khamenei ajatollahot február 28-án amerikai és izraeli légicsapások ölték meg Iránban.
Áprilisban a brit „Times” napilap arról írt, hogy eszméletlen állapotban, súlyos egészségi helyzetben van, míg egy iráni egészségügyi minisztériumi tisztviselő májusban azt közölte, hogy sérülései csak enyhék voltak.
További találgatásokat szült, hogy hetekig nem jelent meg nyilvánosan, különösen azután, hogy olyan videófelvételek terjedtek, amelyek állítólag apja temetésen való részvételét dokumentálták, majd később olyan információk láttak napvilágot, amelyek megkérdőjelezték, hogy valóban ő látható a felvételeken.
A tengeri átjárók helyzete sem volt sokkal áttekinthetőbb. A Hormuzi-szorosban Teherán bejelentette, hogy ellenőrzése alá vonta a szorost, és megnyitását politikai és biztonsági feltételekhez kötötte, miközben Washington igyekezett garantálni a hajók áthaladását, hangsúlyozva, hogy történelmi ellenfele nem tartja ellenőrzése alatt ezt az életfontosságú útvonalat. A kölcsönös állítások és tagadások közepette az olajszállító tartályhajók elleni támadások folytatódása, valamint az ezekről szóló, egymásnak ellentmondó hírek megnehezítették annak megítélését, milyen a hajózás helyzete jelenleg a Hormuzi-szorosban, és valójában kinek a kezében van az ellenőrzés.
A Bab el-Mandeb-szorosnál a jemeni harcok tovább növelték a bizonytalanságot. Szeptemberben olyan beszámolók jelentek meg, amelyek szerint a húszik ellenőrzésük alá vonták Mokkát, a part menti térségek egy részét és a szoroshoz közeli szigeteket, majd október elején a jemeni kormányerők bejelentették, hogy visszafoglaltak több stratégiai területet a térségben.
Az Irán által támogatott Ansar Allah mozgalom tagadta, hogy elveszítette volna ezeket a pozíciókat, a bejelentett előrenyomulásokat pedig független források nem tudták megerősíteni. Október 9-én újabb beszámolók érkeztek arról, hogy a kormányhoz hű erők közelednek a Mijun-szigethez és a szorosra néző állásokhoz.
Így halmozódtak az információk az olvasó előtt, a kép mégsem állt össze teljesen. Minden újabb narratíva új részleteket adott hozzá, anélkül, hogy feltétlenül megválaszolta volna a legfontosabb kérdést: mi történt valóban, és mi az, ami továbbra is puszta állítás?
Miért gyengítheti a hírdömping a megértésünket?
Az egyre több hír követése nem feltétlenül vezet a történések tisztább megértéséhez, különösen akkor, ha az információk áramlása gyorsabb, mint amennyit a közönség be tud fogadni.
Ezt az állapotot „információs túlterhelésnek” (Information Overload) nevezik: akkor alakul ki, amikor a rendelkezésre álló információmennyiség meghaladja azt, amit az egyén képes feldolgozni és elemezni.
Az „Euronewsnek” adott nyilatkozatában Ali Makki, a stratégiai kommunikáció, propaganda és reputációmenedzsment szakértője rámutat, hogy a háborúk természetüknél fogva a bizonytalanság és a kétely légkörét teremtik meg, mivel az információk mennyisége, minősége és iránya jelentősen eltér, ami növeli a feszültséget és teret ad a félretájékoztatás terjedésének.
Az ellentmondásos információáradat hatása kiterjedhet arra is, hogy a közönség mennyire képes feldolgozni és megérteni a híreket. Egy 2020-ban megjelent tanulmány (forrás: arab), amely 627 szöuli lakost vizsgált, kimutatta, hogy a Covid–19-járvány alatti információs túlterhelés együtt járt azzal, hogy az emberek kevésbé mélyedtek el a hírekben, és inkább mentális rövidítésekre támaszkodtak az értékelésük során. Egy másik, 2022-es kutatás (forrás: arab), 493 résztvevővel, hasonló következtetésre jutott arról, hogyan hat a túl sok egészségügyi üzenet az információk mélyebb feldolgozására való hajlandóságra.
Bár mindkét tanulmány egy egészségügyi válságot vizsgált, eredményeik arra utalnak, mi történhet háborúk idején, amikor a hírek bősége mentális teherként nehezedik az emberekre, és megnehezíti a különböző narratívák közti eligazodást.
Ám még ha pontos információk is rendelkezésre állnak, az sem jelenti automatikusan, hogy a közönség tiszta képet kap, hiszen az események bemutatásának módja legalább annyira meghatározó lehet, mint maguk a tények.
Ugyanazok a tények, különböző narratívák
Eltérő médiumok ugyanarról az eseményről is egymástól különböző történeteket adhatnak elő, nem feltétlenül hamis információk terjesztésével, hanem azáltal, hogy bizonyos tényeket kiemelnek, más, a megértéshez szükséges részleteket pedig elhallgatnak.
A Bab el-Mandeb-szoros esetében például egyes médiumok azt emelik ki, hogy a jemeni kormányerők visszafoglaltak stratégiai pozíciókat, míg mások arról számolnak be, hogy a hutik továbbra is képesek fenyegetni a hajózást.
A két narratíva között könnyen elsikkadhat, hogy a part menti területek ellenőrzése önmagában nem jelenti a tengeri átjáró teljes biztosítását, ahogyan a hajók elleni támadások sem igazolják feltétlenül a szoros feletti teljes ellenőrzést.
Az ilyen megközelítést a médiakutatásban „keretezésnek” (Framing) nevezik: az adott médium nem feltétlenül változtat a tényeken, hanem azt a nézőpontot választja ki, amelyből a közönség az eseményre tekint, illetve eldönti, mit állít a háttérbe és mit előtérbe.
Ezzel összefüggésben Randa Aladdin újságíró és egyetemi oktató arra hívja fel a figyelmet, hogy a médiabeli elfogultság nem csak pontatlan vagy hamis információk közlésében érhető tetten, hanem azokban a szerkesztői döntésekben is, amelyeket az újságíró az anyag készítése során meghoz.
Az információforrások kiválasztásától és a feldolgozás szögétől kezdve egészen a címeken, képeken és a hírek sorrendjén át az újságíró határozza meg, mit lát a közönség, és mi marad rejtve előtte. Az is előfordulhat, hogy a közölt adatok önmagukban pontosak, de más, fontos tények kihagyása miatt a végső kép hiányos vagy részrehajló lesz.
Aladdin hangsúlyozza, hogy a hivatalos forrásokra való ismételt, kizárólagos támaszkodás, független hangok és helyszíni beszámolók meghallgatása nélkül, alapvető valóságdarabokat takarhat el.
Az ilyen döntések szorosan kapcsolódnak a „napirend-meghatározás” (Agenda-Setting) elméletéhez, amely azt vizsgálja, hogyan hat a média arra, hogy a közönség mely ügyekre figyel oda, továbbá a keretezéshez, amely befolyásolja, miként értelmezik ezeket az ügyeket.
Randa Aladdin szerint a szakmai újságírás nem merül ki abban, hogy pontos információkat közöl és korrekt módon hivatkozik a forrásokra. Ugyanilyen fontos, hogy folyamatosan vizsgálja: mit emel ki a tudósítás, mit hallgat el, és mindez hogyan alakítja azt a képet, amely a közönségben kirajzolódik.
Másfelől ez a szelektivitás könnyen válhat tudatos propagandafegyverré is. Ali Makki rámutat, hogy a közönségre gyakorolt hatás eléréséhez nem feltétlenül kell hamis információkat terjeszteni: elegendő lehet bizonyos tényeket felnagyítani, másokat pedig következetesen figyelmen kívül hagyni.
Az egyik fél a civil áldozatokat emelheti ki, hogy együttérzést váltson ki, a másik a pusztítás mértékét hangsúlyozhatja, hogy katonai erejét demonstrálja vagy ellenfele által elszenvedett károkat emelje ki. Egy harmadik pedig a diplomáciai tárgyalásokra irányíthatja a figyelmet.
A keretezés hatása nem korlátozódik az események megértésére: érezhetően befolyásolhatja, melyik fél iránt érez a közönség nagyobb együttérzést, és miként ítéli meg az egyes szereplők lépéseinek jogszerűségét.
Egy 2026-ban, a Research & Politics folyóiratban megjelent tanulmányban (forrás: arab) Colby Hanson és Angelina Konetckaya két kísérletet végzett 1200 amerikai felnőtt részvételével, hogy megvizsgálja, miként befolyásolja a fegyveres konfliktusok bemutatásának módja a közönség véleményét.
A résztvevőknek olyan, hipotetikus konfliktusokat leíró szövegeket mutattak, amelyekben kizárólag az események bemutatásának szögén változtattak, a tények érintetlenül hagyása mellett. Az eredmények jelentős különbségeket mutattak abban, mennyire éreztek a résztvevők együtt a konfliktus szereplőivel, és hogyan ítélték meg lépéseik jogosságát; egyes összehasonlításokban a különbség több tíz százalékpontot is elért.
Donald Trump amerikai elnök újságíróknak nyilatkozik, mielőtt felszállna a Fehér Ház udvarán várakozó elnöki helikopterre Washingtonban, 2026. október 13-án.Donald Trump amerikai elnök újságíróknak nyilatkozik, mielőtt felszállna a Fehér Ház udvarán várakozó elnöki helikopterre Washingtonban, 2026. október 13-án.
A sajtótudósításokban ez a hatás már a címválasztásnál is megmutatkozhat. Nem mindegy, hogy egy katonai erő azt jelenti be, hogy visszafoglalt állásokat a Bab el-Mandeb-szoros közelében, vagy azt, hogy ellenőrzése alá vonta magát a szorost; az utóbbi esetben a cím olyan benyomást kelthet, amely túlmutat a rendelkezésre álló információn.
Jól látható a nézőpontok közti különbség, ha összevetjük a CNN és az izraeli „Jerusalem Post” tudósítását az első, Mojtaba Khameneinek tulajdonított üzenetről, amelyet márciusban, hivatalba lépése után tettek közzé.
A CNN ezt a címet választotta: „Az iráni legfőbb vezetőnek tulajdonított első üzenet egy fontos kérdést hagy megválaszolatlanul”, míg a „Jerusalem Post” így foglalta össze: „A Forradalmi Gárda által diktált, Mojtaba Khameneinek tulajdonított első üzenetben talált hibák kérdéseket vetnek fel az állapotáról.”
Noha mindkét médium ugyanazzal az üzenettel foglalkozott, eltérő nézőpontból közelítették meg. A CNN a levél által nyitva hagyott kérdésekre helyezte a hangsúlyt, míg a „Jerusalem Post” az állítólagos hibákat emelte ki, és a Forradalmi Gárdának tulajdonított szereppel hozta összefüggésbe az üzenet megfogalmazását, ami szerinte újabb kételyeket vet fel Khamenei egészségi állapotával kapcsolatban.
A két cím összevetése jól mutatja, hogy a címválasztás miként irányítja az olvasó figyelmét az esemény különböző aspektusaira. Ugyanakkor rámutat arra is, milyen fontos különbséget tenni a hitelesen alátámasztott tények, illetve a források által megfogalmazott következtetések vagy állítások között.
Nem csak a média határozza meg, hogyan értelmezzük a híreket; a saját meggyőződéseink is alakítják, mit választunk ki a követésre, és hogyan olvassuk a tudósításokat.
Amikor a meggyőződések megelőzik a tényeket
Egy, 2020-ban a Mass Communication and Society folyóiratban megjelent tanulmány (forrás: arab), amely 858 résztvevőt vizsgált az Egyesült Államokban és Nagy-Britanniában, arra az eredményre jutott, hogy az úgynevezett „megerősítési torzítás” (Confirmation Bias) – vagyis az a hajlam, hogy az ember elsősorban a saját álláspontjával egybecsengő híreket válassza – az egyik legerősebb tényező a hírtartalom szelektálásában.
A meggyőződések hatása nem áll meg a hír kiválasztásánál: kihat arra is, hogyan ítéljük meg egy tudósítás pártatlanságát. Ez az úgynevezett „ellenséges médiahatás” (Hostile Media Effect), amikor egymással ellentétes nézeteket valló emberek ugyanazt a tudósítást egyaránt úgy érzékelik, hogy az az általuk támogatott fél ellen elfogult.
Egy 2022-ben, a PLOS ONE folyóiratban megjelent tanulmány (forrás: arab), amely 985 résztvevőt vizsgált, kimutatta, hogy az emberek sokkal inkább észleltek elfogultságot azokban a cikkekben, amelyek ellentétesek voltak a saját politikai beállítottságukkal.
Ha a közönség meggyőződései befolyásolják a hírek értelmezését, akkor a konfliktusban álló felek is törekedhetnek arra, hogy hatással legyenek erre az értelmezésre, saját háborús narratíváik terjesztésével.
Lehet-e a zavar propagandaeszköz?
Az egymásnak ellentmondó narratívák nem csak a szerkesztőségekben születnek: gyakran már a hadviselő felek nyilatkozataiban és közleményeiben megjelennek. Minden fél bejelenthet olyan veszteségeket, amelyeket ellenfelének tulajdonít, illetve olyan katonai sikereket, amelyeket azonnal nem lehet ellenőrizni, majd ezek az állítások szétszóródnak a hagyományos és online médiában.
Fontos azonban különbséget tenni az olyan ellentmondások között, amelyek a háborús viszonyok miatti információhiányból fakadnak, illetve az egymásnak tudatosan ellentmondó narratívák közt, amelyeket propagandacélok érdekében terjesztenek.
Ali Makki rámutat, hogy a hagyományos propaganda célja egy adott narratíva elfogadtatása a közönséggel, ám a digitális korban a hírek forrásainak sokasága miatt az információ feletti ellenőrzés jóval nehezebb.
Ebben a környezetben jelenik meg az, amit ő „információs zavarkeltési stratégiának” nevez: egyes szereplők, amikor nem tudják ráerőltetni a közönségre saját narratívájukat, inkább arra törekednek, hogy aláássák a rivális értelmezések hitelességét.
Makki szerint ez a stratégia akkor is eredményes lehet a bizalmatlanság és a bizonytalanság terjesztésében, ha a közönség végül nem fogadja el az adott fél saját narratíváját.
Felhívja a figyelmet arra is, hogy a mesterséges intelligencia új dimenziót adott a kortárs háborús propagandának, hiszen rendkívül élethű képek és videók állíthatók elő, amelyeket egyre nehezebb megkülönböztetni az eredeti felvételektől.
A veszély nem csupán a hamis tartalmak terjedésében rejlik, hanem abban is, ahogyan ezek kikezdik a közönség bizalmát a valós felvételek iránt. Minél könnyebb valósághű, de hamis képeket és videókat készíteni, annál könnyebb valódi felvételeket is manipulációnak minősíteni és megkérdőjelezni, még akkor is, ha ténylegesen bekövetkezett eseményeket dokumentálnak.
Sikeres lehet-e a propaganda akkor is, ha a közönség nem hisz neki?
Makki szerint a válaszhoz külön kell választani a meggyőzést és a befolyásolást: előbbi azt jelenti, hogy megváltozik, miben hisz az ember, mit tekint igaznak, míg utóbbi magában foglalja a viselkedés, az attitűdök vagy az intézményekbe vetett bizalom szintjének megváltozását.
Magyarázata szerint a propaganda sikerét nem kizárólag azon mérik, hogy egy szereplő képes-e a közönséget saját narratívája átvételére és védelmére rávenni, hanem azon is, milyen viselkedésbeli változásokat idéznek elő a terjesztett üzenetek.
Előfordulhat, hogy az egyén végül egyetlen narratívát sem fogad el, hanem kimerül, és mindent kétkedve néz.
Makki az egyik lehetséges következményt „a hírekből való kivonulásként” írja le: amikor az egyén elveszíti bizalmát abban, hogy képes eligazodni a versengő narratívák között, inkább felhagy a hírek követésével, ahelyett, hogy bármelyik értelmezést magáévá tenné.
A propaganda hatásának vizsgálata így jóval túlmutat a háború lezárásán: nem elég megkérdezni, hogy az emberek elhittek-e egy adott narratívát, azt is figyelni kell, hogyan változtak a hozzáállásaik, viselkedésük és az érintett szereplők teljesítményével kapcsolatos elégedettségük.
Amikor a zavar bizalomvesztéssé válik
Összességében az információk bősége nem garantálja a helyzet tiszta megértését. A szüntelen hírdömping és az egymásnak ellentmondó narratívák között az olvasó egyre több részletet lát, miközben egyre nehezebben tudja eldönteni, mi is történt a valóságban.
Ha az ellentmondások tartósan fennmaradnak, a következmény nem csupán a háború menetének nehezebb megértése lehet, hanem az információkba vetett bizalom eróziója is, egészen addig, hogy az ember végül teljesen felhagy a hírek követésével.
Félrevezetéshez pedig nem mindig kell, hogy az emberek elhiggyenek egy hamis narratívát; sokszor már az is elegendő, ha minden elbeszélésben kételkedni kezdenek – és ezzel együtt eltűnik a valóságos történések felismerésének képessége, valamint az információkba vetett bizalom.