A művész Belgiumban tett látogatása során arra figyelmeztet, hogy az MI cenzúraeszközként veszélyes; ott idén ősszel retrospektív kiállítást nyit.
Ha van valaki a művészeti világban, akinek valódi legitimitása van megkérdőjelezni a hatalom narratíváit, az Ai Weiwei. A kínai művész gyerekkorát családjával együtt száműzetésben töltötte Kína egy távoli régiójában a Mao-rendszer elnyomása miatt, majd 2015-ben úgy döntött, elhagyja hazáját, miután az állam intenzív üldöztetésnek vetette alá, amiért láthatóvá tette a több mint 5000, a 2008-as szecsuáni földrengésben elhunyt iskolás gyerek történetét. Most, 69 évesen, a portugál Alentejóban lévő vidéki házában viszonylag nyugodt életet él, de nem enged a gyanakvásból: bizalmatlansága immár a nyugati demokráciákra és az általuk használt mesterséges intelligenciára irányul, amelyet a cenzúra kifinomult eszközeként lát.
HIRDETÉS
HIRDETÉS
„Lehet, hogy már túl késő elkerülni a veszélyeit. Nincs többé magánszféránk, és amikor az egyéneknek nincs magánszférájuk, már nem egyének, hanem tökéletes termékké válnak” – mondta Ai Weiwei a brüsszeli Bozar képzőművészeti palotában, több mint 2000 ember előtt, akik megtöltötték a nagyelőadót, hogy meghallgassák a művész és a belga kulturális menedzser, a Cartier Alapítványt képviselő Chris Dercon beszélgetését legújabb könyvéről, „Ai Weiwei on Censorship” (Thames & Hudson, 2026), amelyet október elején tartottak.
Egy olyan alkotó számára, aki nem tudja szétválasztani az művészetet és a politikai szembenállást, az egyik fő akadály, amellyel a nyugati társadalomban élő polgár szembesül, az öncenzúrára való hajlam, a megtorlástól való félelem miatt. „De valójában itt mindenki szabadon mondhat és gondolhat, amit akar” – jegyezte meg Chris Dercon. „Valójában ez nincs így, mert mindig létezik egy, a hatóság, az állam által vezérelt közös megállapodás arról, mi számít helyesnek és elfogadhatónak, és mi nem” – válaszolta Ai Weiwei, és az »egyén erejét« hangsúlyozta az igazságtalan valóságok megváltoztatásában, hiszen – tette hozzá – „mindannyian különbözőek vagyunk”.
A hatalom által láthatatlanná tett különbözőség tisztelete közös nevező Ai Weiwei munkáiban. Jó példa erre a 2010-es „Sunflower Seeds”, amelyben milliónyi, kézzel készített napraforgómaggal árasztotta el a Tate Modernt: ezeket több ezer kézműves készítette egyedi kerámiadarabként, amelyek együtt a homogenitás és a különbözőség érzékelésével játszottak, gondolkodásra késztetve a nézőt az egyén és a tömeg közötti feszültségekről.
Még nyilvánvalóbb volt az üzenet a 2009-es „Remembering” című műben, amikor beavatkozott a homlokzatába a müncheni Haus der Kunstnak – annak az épületnek, amelyet a náci rezsim arra használt, hogy műalkotásokon keresztül terjessze saját kultúrafelfogását –, és 9000 hátizsákkal borította be az épületet. Ezek a szecsuáni földrengésben elhunyt diákokhoz tartoztak, úgy elrendezve, hogy kínaiul azt a mondatot rajzolják ki: „Hét éven át boldogan élt ezen a világon”. Ezt a mondatot egy beszélgetés során jegyezte fel az alkotó, amikor az egyik, a katasztrófában elhunyt kislány édesanyjával beszélt. „Csak azt szerette volna tudatni, hogy a hétéves lánya boldog volt, amíg élt, én pedig megígértem neki, hogy segítek teljesíteni a kívánságát” – magyarázta Ai Weiwei.
Művészet az aktivizmus szolgálatában
Felidézte aktivizmusának következményeit is, amikor nyilvánosan bírálta a kínai iskolák rossz állapotú infrastruktúráját, valamint az állam titkolózását, amely sem az áldozatok nevét, sem a valódi halálozási számot nem hozta nyilvánosságra.
„A rendőrök hajnali háromkor jöttek értem, és akkor jöttem rá, milyen gyönge vagyok: egyetlen ütés elég volt ahhoz, hogy összeessek” – emlékezett vissza. Ezután olyan szelfiket mutatott magáról a kórházban, amelyeken bemutat a kamerának – vagyis a kínai kormánynak. Később eljött a letartóztatás rémálma is, újabb erőszakkal, majd saját otthonában történt reclusió és az a többéves időszak, amikor nem hagyhatta el az országot, mert bevonták az útlevelét.
Aznap délután interjúkészítőként Chris Dercont egy kérdés foglalkoztatta: Miért van az, hogy a művészeti alkotásaid mindig vagy nagyon kicsik, vagy nagyon nagyok? „A kicsi vagy nagy csak illúzió” – felelte Ai Weiwei. „A Föld bolygó nagynak tűnhet, de annyira kicsi az univerzumon belül, hogy alig lehetne rátalálni” – folytatta. „Emberek ezreit gyilkolták meg Ugandában, Ukrajnában pedig katonák ezrei vesztették el valamely végtagjukat a háborúban, és még szerencsésnek is tekinthetik magukat, mert nem haltak meg. Mindezekhez képest az, amit én a művészetemmel teszek, semmi” – hangsúlyozta az aktivista.
A dialógust finom irónia hatotta át, ahogyan az azokhoz a művészekhez illik, akik tudatában vannak saját ellentmondásaiknak. „Soha nem tekintettem magam kínai művésznek, bár a gyomrom egyértelműen a kínai éttermekre van hangolva” – viccelődött Ai. Elmesélt egy sokatmondó anekdotát is arról, hogy a Lego megtagadta, hogy műanyag elemeket adjon el neki egy készülő műhöz, mert nem akarta, hogy termékeit politikai célra használják; „mintha maga ez a nyilatkozat nem lenne politikai tett” – jegyezte meg a művész.
Miután röviden áttekintette az életútját, amelyet a követelések és a művészet szorosan összekapcsolnak, és amelyet apja, Ai Qing költészetének öröksége határoz meg, a portré lezárásaként az a kérdés hangzott el, hogyan írná le önmagát. „Az életem egyes szakaszaitól függően teljesen eltérő választ adnék” – felelte. „De úgy határoznám meg magam, mint valakit, akit rendkívüli kíváncsiság hajt az emberi lét állapota, a véleménynyilvánítás szabadsága, az emberi jogok és az alkotó művészet iránt.”
Azok számára, akik azért gyűltek össze, hogy Brüsszelben üdvözöljék Ai Weiweit, világossá vált, hogy egy kortárs művész esetében, aki mindig tudatában van annak a kontextusnak, amelybe munkáit helyezi, semmi sem történik véletlenül. „Egyes emberek nem attól civilizáltabbak, hogy másokat nagyobb szenvedésnek tesznek ki” – mondta, utalva Kongó szenvedésére, amelyet Belgium okozott a gyarmati korszakban.
Két kiállítás
Ezzel hivatalosan is megnyílt Brüsszel őszi kulturális szezonja, amely idén nagy részben ennek a művésznek adja át a főszerepet: a Patrick Derom galériában látható „Ai Weiwei: The Art of Defiance” című tárlat november 14-ig, valamint az Émile Verhaeren Múzeumban bemutatott „Ai Weiwei: Life, Revolt, Poetry. An homage to Ai Qing & Emile Verhaeren” december 13-ig.
Az első kiállítás Ai Weiwei első nagyszabású retrospektív tárlata Belgiumban, olyan művekkel, amelyek pályája során használt különböző formátumokon keresztül azt szolgálták, hogy a hatalom elnyomásával szemben védelmezzék a szólásszabadságot. A második, személyesebb hangvételű tárlat a nagy belga költő, Émile Verhaeren és Ai Weiwei édesapja, Ai Qing költészetét állítja párbeszédbe; utóbbi segített Verhaeren örökségét ismertté tenni Ázsiában, hiszen ő volt verseinek első kínai fordítója.
Kivételes pillanat ez Európa fővárosában annak a művésznek a fogadására, aki arra ösztönzi a közönséget, hogy ébressze fel kritikai tudatosságát, és ne menjen végig az életén anélkül, hogy akár egy apró, de az általános igazságtalanságokkal szembeni, disszidens gesztust ne próbálna meg.