Tabutémákról, drámai sorsokról író szerzők kaptak elismerést a 10. Terézanyu-pályázat díjátadóján. A női közösségek erejét ünneplő pályázatra idén 400 pályamű érkezett.
Kisgyermekes lét
HIRDETÉS
“Nem tudom, mennyi idő telik így el, de már bizseregnek a lábaim, ahogy az ágya mellett guggolok dúdolgatva. Az érintésem okozta rémület alábbhagy benne. Az ajka, a mindig lefelé biggyedő, reszkető kis vonal egyenessé válik. Tenyeremben érzem ütemes, nyugodt szívverését. Így alszik el, talán életében először biztonságban.”
A bácsalmási Ágoston Andrea, a Terézanyu-pályázat Kisgyerekes lét kategória fődíjasa elképzelhetetlenül nehéz gyerekkort követően építette fel a saját életét. Gyermek volt maga is, amikor már a húga életét kellett óvnia, és mellette áll azóta is. Ikerlányokat nevelnek férjével, saját sorsa örökletes terhével tudatosan küzd nap mint nap, írása ennek hű tükre.
A pályázat és a klub 2010-ben jött létre, azóta több ezren írták meg saját történetüket, számos díjazott kapott ihletet és bátorságot ahhoz, hogy rendszeresen publikáljon, sőt, elinduljon írói pályáján: Bibók Bea, Fiala Borcsa, Murinai Angéla, Mészöly Ágnes, Kalapos Éva Veronika, Várfalvy Emőke, Pápai Ildikó, Tóth–Zsiga Borbála és a 2023-ban tragikusan fiatalon elhunyt R. Kelényi Angelika karrierje is innen indult.
A kategória 2. helyezettje a kétgyermekes Pitner Bálint. Bátor írásával elképzelhetetlen tabut tört meg: hogyan változtatta meg őt fia születése és mi változott benne akkor, amikor kiderült: nem ő a gyermeke biológiai apja.
“Rengeteg kérdés merül fel, hogyan és mit lehet mondani a gyereknek. Engem szólít apának, de mit is jelent ez, amikor én meginogtam az apai minőségemben? Neki két apukája van. Ezt szerettem volna, ha mindenképp tudja. Ha felnő és később szembesül a valósággal, trauma.”
A 3. helyezett, a szegedi Bernát Bianka írásában az örökbefogadás folyamatáról ír, keresetlenül ábrázolva a káoszt, amely két kicsi, de már nem újszülött gyermek várva várt érkezésével jár.
“Nagyon szerettem a régi életünket, a szabadsággal, a csenddel, a sorozatokkal. Aztán megjött Ők. A 2,5 éves Jancsi, és a 3,5 éves Juliska megérkezett az életünkbe és azzal elkezdődött az én anyává válásom folyamata, amit szívesen hasonlítanék egy tündérkeresztanyás varázspálcás suhintós akcióhoz, de nem… ez inkább olyan, mint egy hernyó lepkévé alakulása, lassú, nehéz, időnként fájdalmas, de magában hordozza a csodálatos végeredményt.”
A közönségszavazás fődíját és az Egyenlítő Alapítvány különdíját a szegedi Hajnal Edina kapta, aki a gyermeke születését követő időszak öröméről, kínjairól és kínkeservvel elmondható érzéseiről ír tabutörően:
„Egy lopott percben olvastam, hogy a gyerekágyas időszakban nagy esély van arra, hogy az anya többször haragudjon a férjére, mint előtte. Elgondolkodom ezen és be kell lássam: van benne valami. Ha a szívemre teszem a kezem, azonnal tudom, hogy mi az. Utálom, hogy a férjem megteheti, hogy aludhat, ehet, ihat, dolgozhat ugyanúgy, mint a kisbabánk érkezése előtt. Haragszom a privilégiumaira. Ő megtarthatta mindet, én meg már a terhességem alatt szép lassan elveszítettem az összeset.”
Most én jövök!
A második legnépszerűbb, legtöbb szerzőt vonzó idei kategória a Most én jövök!, amelyben a saját magunkkal szembeni felelősségünk történetei olvashatóak. Kit, mi ébresztett rá arra, hogy egyetlen élete van?
A kategória fődíjasa, a budapesti Csepely Tímea a bántalmazó házasságból való, rendkívüli erőt követelő menekülésének történetét osztja meg, és azt, honnan, miből merítette szupererejét, amely máig kitart.
“Már elviselhetetlen a szívdobogás és a torkomat szorító magány. Megmondtam, hogy elválok, de azóta olyan félelmetes lett. Nem szól hozzám, de e-maileket ír a közös nappalinkból, ami olyan, mintha egy hódító nép betört volna birodalmamba, és megváltoztatná mindennapi életritmusomat. Elmegyek futni este, hogy egyedül legyek, kapjak levegőt, mert a nappaliban már olyan kevés van.”
A kategória 2. helyezettje a kecskeméti Csernák Krisztina felemelő története arról szól, hogyan maradt magára két kisgyerekkel férje váratlan halálát követően és hogyan állt talpra.
“Pár nappal később ott ülök az első személyközpontú csoporton. Tökéletesen elrendezett kör, zavarban lévő kedves ismeretlenek. Mindenki pszichológus.
– Most én jövök? – A szám, mintha magától beszélne, viselkedésem feszes kontrollja elillan. – Kriszti vagyok, rákos a férjem, és hamarosan meg fog halni. Két kisgyermekem van – fojtogat a sírás, de csak azért is végigmondom narratívámat.
A kategória 3. helyezettje a budapesti Sós Dóra Eszter, aki bátor döntését követően képes megélni azt, ami mindenkinek járna – pláne 2 gyerek felnevelése után – egy hosszabb szünetet a napi darálóból:
“Mire vágyik egy egyszerű nő? Elmegy mammográfiára és komplett vérképre. Főz a családnak hétköznap is. Egy szó: nutellás croissant (kettő). Meditálok. Félórás gerincgyakorlatot végzek a youtube-ról. Felpucolom ecettel a tengerimalac-pisit a parkettáról. Kávét iszom húsz éve nem látott emberekkel. Terápiára járok. És mindent én, magamért, és ez elképesztően új, furcsa és nagyszerű érzés.”
A budapesti Riederné Fonyó Barbara a közönségszavazás fődíjasa arról ír roppant érzékletesen, hogy miért és hogyan NEM kattant meg a pandémiában öt gyermekkel és egy férjjel összezárva, viszont hogyan kattant rá valamire, ami mára szenvedélyévé vált.
“Most is írok. A járvány alatt. De érzem, hogy ez már nem elég. Pedig már naponta írok, amit korábban sose tettem. De hiába élesek a betűk, hiába feketéllnek a fehér háttéren, hiába tűnnek kereknek a történetek, én valahol nagyon messze vagyok. Önmagamtól. Pedig most kéne csak az erő, a felszínen maradni, összerántani a családot, messzire űzni a káoszt, új rendszert kialakítani, visszanyerni az egyensúlyt, hogy menjen, hogy legyen, hogy megmaradjon. A család. A gyerekek. Mi.”
Csajok a pult mögött
A kiskereskedelemben, a boltokban szolgálatot teljesítő több százezer, nap mint nap értünk dolgozó, és a pandémiában is helyt állt nők teljesítménye előtt tisztelegnek a Csajok a pult mögött kategória létrehozásával.
A kategória fődíjasa Mile Judit, egy gyerekkori álom megvalósításáról és egy életre szóló barátságról mesél:
”Már gyerekkoromban tudtam, ha felnövök, boltos leszek”.- és a hivatásával együtt megtalált életreszóló barátságról. A frissen száradt ruhákat vasalva, hajtogatva arról ábrándoztam, hogy egy ruházati bolt pultja mögött kínálom eladásra képzelt vevőimnek az illatos ruhaneműket. Ezt szerettem legjobban játszani. Rendszeres iskola utáni programom a vacsora vásárlása volt. Minden bevásárló listám ugyanúgy kezdődött, 5 sör, 1 szofi, kenyér meg virsli vagy parizer. A boltban, ahova vásárolni jártam, kedves, mosolygós nők sürögtek a pult mögött. Alaposan megfigyeltem őket, míg sorban álltam. Miután beadtam a kereskedelmi iskolába a jelentkezésem, már alig vártam, hogy egy női közösségbe kerüljek. Apámmal és két fiútestvéremmel együtt három férfi alkotta a családomat. Vágytam rá, hogy csajok között legyek.”
A 2. helyezett Spenger Kincső fergeteges stílusban a somogybabodi Kisbolt és Nagybolt mozgalmas életének, és egyben saját gyermekkorának legendás karaktereit örökíti meg írásában: Éva nénit, Jutka nénit és Ibolyát.
“Emlékszem egy nyári szombat délelőttre, amikor rajtam volt a boltos sor, és a listámat szorongatva igyekeztem mindent összeszedni. Szombaton csak délig volt nyitva a Nagy Bolt, úgyhogy elég sokan voltunk. Rusznák Gyuszi és felesége, Ildi a csemegepultnál álltak. Gyuszi a nagy melegre és a szabadnapra való tekintettel már bekaphatott pár pálinka-sör menüt, gyanítom, hogy Ildi eleve a szemben lévő kocsmában vadászta le, mert amúgy nem volt egy boltba járós fajta a Gyuszi.”
A kategória 3. helyezettje kivételesen férfi, Boros Tamás, akinek a “vérében van” a kisbolt szeretete. Arról ír, hogyan vált a helyi közösség intézményévé az 1141-es számú kisbolt:
„Szerették a Tamás boltját a városrész lakói. Mindent megszerzett, ami akkor még a lehetetlen kategóriájába tartozott. Néha volt narancs, ritkábban banán is. Volt habpatron és Marlboro, időnként Pick szalámi és üveges Nescafé. Majdnem minden vevőt ismertünk. Reggel „szendvicset” gyártottunk szakmányban, ami egy szelet párizsi volt a félbevágott zsömlében, mert a szomszédos általános iskola minden diákja nálunk akarta szendvicsre váltani az összes zsebpénzét. Hattól tizenegyig nem lehetett kimozdulni a pult mögül, folyamatos volt a népáradat.”
A közönségszavazás abszolút fődíját a legtöbb szavazattal Madarász Szilvia nyerte. Arról ír, hogy egy súlyos, sorsfordító diagnózis után hogyan állt talpra, és hogyan támogatják a talpon maradásban kolléganői. Sclerosis multiplexszel az élet munkahelyen – avagy senki nem tud úgy elesni, mint én címmel.
„2021 májusa. Kívülről látom magamat. Mintha kiléptem volna a testemből. Mai napig beleborzongok. Hallod a neved, te következel, az orvos szól. Mennél, de nem tudsz, másokra vagy utalva. És betolnak. Vizsgálnak, sürgősségi MR. Majd pár óra, és kimondták az ítéletet felettem: SCLEROSIS MULTIPLEX. Fú, hallottam ezt már valahol. Hol is? Ja, egyik ismerősömnél merült fel ez. Azt hiszem, valami idegrendszeri gond. Ja, hogy neki mondták, tényleg, hogy fogadja el, hogy innentől ágyhoz kötve éli az életét. Az élet adott egy új esélyt. Meglassulva, de élvezve. Megadta nekem azt a hihetetlen különleges lehetőséget, hogy olyan helyen dolgozhatok, ami életem álma. Településünk önkormányzatára kerültem.”
A női közösségek ereje
A jubileumi pályázat névadó kategóriájában több tucat közösséget bemutató, és még több erőt adó, sőt életet mentő, sorsfordító női barátság történetét írták meg a pályázók.
Az egyik legszebb, legfelkavaróbb és egyben példaértékű történetéért díjazták a budapesti Balla Krisztinát a Fehér Gyász című írásért.
“A szokásos hajnali négyes kelés. Megyek szoptatni. Lilit gyorsan mellre teszem, és kezembe veszem a telefonom. A képernyőn rögtön látom is Lilla nevét, mosolyogva nyitom meg az üzenetet: „Sajnos ma már nem érzékeltem mozgást, és a kórházban az orvosok már nem találtak semmi életre utaló jelet. Az oxitocin után gyorsan megszületett Janka. Elbúcsúztunk tőle.”
A zsűri fődíját, és Rácz Zsuzsa író különdíját a budapesti Héda Veronika kapta, aki a kisgyerekes lét anyát-apát próbáló időszakában egy különleges közösségben lelt életmentő támogatásra.
“Falak omlanak le bennem, a romokból kúszónövény burjánzik és kapaszkodik mindenbe, ami körülvesz: a ropimorzsákba, a babzsákba, a gitár hangjaiba. Mintha a saját nappalimban ülnék, csak itt jobb, mert nem egyedül küzdök benne az összekuszálódott gondolataimmal. Itt egy nagy, közös, színes gubanc van, amiben elfér az én összegabalyodott világom is; együtt bogozzuk ki az egészet, és szövünk belőle erős, mindannyiunkat megtartó hálót.”
A zsűri a második díjat a budapesti Pudics Zsuzsannának ítélte oda, aki így kezdi írását:
„A mi családunkban a nőknek, mindent bírniuk kell. Ez a női transzgenerációs üzenetünk.”
Zsuzsanna azonban édesanyja betegsége kapcsán a női közösségétől tanulja meg, hogy lehet másképp:
“Gyerekkoromban soha nem láttam anyámat pihenni. Ugyanolyan precizitással törölte a port a polcokról, mosta a padlót, rakta át a vizes ruhát a mosógépből a centrifugába, mint ahogyan tisztította a zöldséget a gulyásleveshez. Ha leült velünk tévét nézni, maga elé húzta a kis dohányzóasztalt, ráterített egy vastag törülközőt, arra pedig egy lepedőt, és azon vasalta a ruháinkat. Életének minden pillanatát hasznosan kellett töltenie.”
A zsűri harmadik díját a Budapesten élő Párkányi Kornélia kapta, aki különleges (autista) gyermeket nevel, és egy nagyon különleges szövetségben lelt társakra, az Autimamikra.
“A teremben vegyesen ültek anyák és apák. Az arcukról pontosan leolvashattam minden esetben, mennyire törte már meg a kapcsolatukat a gyermekük vagy gyermekeik diagnózisa. Aztán ott voltunk mi hárman, a szingli anyák. Akik mellett nem állt már se morcos, se vidám partner, vagy mert belefáradtak az autizmus megpróbáltatásaiba, vagy mert bele sem akartak kezdeni, esetleg találtak új, problémamentes versenyzőt.”
A kategória közönségszavazását a budapesti Muzslai-Bízik Hanna nyerte. Olyan taburól írt, amely bár nagyon sok nőt érint, egyben rém nehéz róla beszélni: például arról, hogyan gyötri meg nem csupán a nők testét-lelkét a gyakran beláthatatlan küzdelem a vágyott gyermekért, hanem hogyan terheli meg a barátságokat is.
“Veszteségem fájdalma még a legszorosabb barátnői kötelékemet is majdnem bedarálta. Az infertilitás és az abból adódó selejtességérzés majdnem képes volt arra, hogy végleg elszakítson attól a három nőtől, akikkel kiskamasz korom óta – immár huszonnégy éve – közös az utunk. Náluk ugyanis születtek nászutas bébik, nekem meg még tizennégy év házasság alatt sem sikerült utódot prezentálnom. Micsoda végletes sorsok egy szeretetkapcsolaton belül! Hogyan lehetséges ezt közös nevezőre hozni?”
A díjazottak írásai itt érhetőek el: https://raczzsuzsa.com/terezanyu-palyazat-2024/