Az afgán válság előhívja a megelőző 4 évtized történeteit és lassan már elfeledett arcait. Köztük azt az embert, aki segíthetett volna 9/11 megelőzésében, de senki nem hallgatott rá.
HIRDETÉSAfganisztán súlyosbodó válságát figyelve gyakran elfelejtjük, hogy a dráma immár két nemzedékre nyúlik vissza. Eredetileg a szovjet katonai beavatkozás gerjesztette fel azokat a folyamatokat, melyek később globális veszéllyé növelték a terrorizmust, és immár közvetlenül fenyegették a nyugati világot. Ez a 42 év viszont nem csak gazembereket szabadított Afganisztánra és a világra, de hősöket is teremtett. Köztük egy olyat is, akire ha hallgatnak, 9/11 nem következett volna be. A hosszú és bonyodalmas történet áttekintéséhez a már elfelejtett tablóképekhez is vissza kell nyúlnunk.
Mit mondott Brezsnyev és Koszigin az 'afgán Gorkijnak'?
Az országban akkor egy kommunista irányvonalú vezetés uralkodott, élén Nur Muhammad Taraki íróval. Írói munkásságát a szocialista realizmus jellemezte, és a neki hízelgők 'afgán Gorkijnak' is nevezték. Legismertebb regénye a 'Bang utazása' (1957), amiben az afgán földesurak hatalmát és a vidéki élet borzalmait ábrázolja.
Taraki erős moszkvai kapcsolatokat épített ki, és ezeket fel is használta a '78-as katonai puccs során, élvezve a szovjet légierő hét vadászgépének támogatását. Elődjét és annak családját meggyilkoltatta, majd pár napos pártbéli belharc után (a PDPA nevű zavaros baloldali koalícióban) államfővé emeltette magát. Az utódlásba a szovjetek ekkor még nem szóltak bele. A fő szempontjuk az volt, hogy a militáns iszlamizmus ne terjedjen Észak felé, ahol akkor még a Szovjetunióhoz tartozó tagköztársaságok léteztek.
Hatalomra kerülése után Taraki azonnal kemény reformokba kezdett. Földosztás, államosítások, a gazdagok megadóztatása, a nők jogainak szinte teljes visszaállítása, a kényszerházasság és a női becsületbíróság eltörlése vagy a koedukált oktatás egyaránt szerepelt programjában – kiváltva a konzervatív fundamentalisták haragját és heves ellenállását. Főleg miután meghirdette az ország szocialista átformálását és csatlakozását a szovjet érdekszférához.
Eközben fél szemmel politikai partnerét, Babrak Karmalt kellett lesnie, akit a szovjetek kezdtek magasabbra értékelni, mint őt – látva a kialakuló felfordulást. A 28 tartományból hamarosan már 25 fellázadt, és ekkor tűnnek fel az első mudzsahedinek, a Hit Harcosai, vagyis a fegyveres iszlám ellenállók. A feszültség sebesen haladt a teljes polgárháború felé.
A szovjet hírszerzés helyi rezidensei sorra küldték Moszkvába a figyelmeztető jelentéseket. Jurij Andropov KGB elnök (későbbi szovjet államfő) 1978 nyarán Kabulba küldte Oleg Kalugin tábornokot és olyan jelentést kapott tőle, ami előre megpecsételte Taraki későbbi sorsát. A tábornok szerint „az elnök fizikailag sem alkalmas az ország vezetésére, és hosszabb távon egyik helyettese [Babrak Karmal] jóval alkalmasabb lenne a feladatra”.
Az afgán vezető ekkor már direkt katonai beavatkozásért könyörgött Moszkvánál, de a szovjet vezetés még ódzkodott ettől a kalandtól.
Sőt, maga az államfő, Leonyid Brezsnyev is azt üzente, hogy vissza kellene fognia reformhevületből, mert a válság további élezése sem a szovjeteknek, sem Afganisztánnak nem érdeke.
Valami változott közben
1979 elejétől viszont (Khomeini ajatollah teheráni visszatérése és az amerikai-kínai barátkozás láttán) a moszkvai hozzáállás is kezdett átalakulni. Afganisztáni tanácsadóik számát folyamatosan növelték, őket a bagrani légitámaszponton rejtegették, de még titokban. Kezdték felhúzni azt a cipőt, amit korábban Vietnámban az amerikaiak - a fokozódó belesodródást.
Aggodalmaikat növelte, hogy az afgán hadsereg katonái (ahogy idén is történt) sorban szöktek át a mudzsahedinekhez, és a harcokban immár szovjet tanácsadókat is megöltek. A Heratban kitört felkelés után a helyzet már olyan súlyos volt, hogy az SZKP Politikai Bizottsága három teljes napon át vitázott a közbelépés szükségességéről és módjáról.
A szovjet vezetés megosztott volt és veszélyeket szimatolt. Usztyinov honvédelmi miniszter óva intett a katonai beavatkozástól, míg Gromiko külügyminiszter azért verte az asztalt, hogy az új világpolitikai helyzetben semmi szín alatt nem szabad lemondani Afganisztánról. Végül nem született katonai döntés, de már a levegőben volt, amit abból is lehetett látni, hogy a Pravda pártlap folyamatosan emlékeztetett a növekvő nyugati és a kínai befolyásra. Olaj volt a tűzre, hogy közben az amerikai kormány (Jimmy Carter vezetésével) és főként Zbigniew Brzezinski nemzetbiztonsági főtanácsadó útján megfenyegette a Szovjetuniót, ha beavatkozna az afgán polgárháborúba.
Mégis, végül miért?
Az afganisztáni harcok annyira kiéleződtek, hogy a Politikai Bizottság júniusban már három zászlóaljnyi katonát vezényelt Bagranba, és 200 KGB kommandóst rendelt ki a kabuli szovjet nagykövetség védelmére. Megállapították azt is, hogy az afgán kormány kezéből kicsúsznak az események, és a mudzsahedinek körében erősödnek a szovjetellenes hangok – köszönhetően az amerikai befolyásnak.
A katonai szerepvállalást fölerősítette, amikor Taraki elnök azzal ijesztett rá Brezsnyev főtitkárra, hogy küszöbön áll egy pakisztáni agresszió a déli határ felől. Ebből egy szó sem volt igaz, de kiváltotta Moszkvában a beavatkozás-pártiak fölényét. Egy másik, rejtélyes eredetű üzenetsorozat (az 'éjszakai levelek') pedig az sugallta Moszkvának, hogy az afgán kormányban gyökeret vert CIA, mégpedig Hafizullah Amin miniszterelnök személyében. A leveleket vélhetően maga az államfő kreálta és küldözgette, hogy besározza a szovjetek szemében egyik politikai ellenlábasát. Ez részben sikerült is, mint hamarosan látjuk.
Közben az amerikai kormány megkezdte katonai tanácsadóinak evakuálását az országból, ahol a 2021-eshez kísértetiesen hasonló politikai káosz kezdett kialakulni. Már csak az a kérdés maradt, hogy mikor kerüljön sor a beavatkozásara, és hogy a Kreml melyik vetekedő politikusra tegye a tétet. A polgárháború ekkor már 100 ezer halottal járt, és súlyos menekültválságot is eredményezett, főleg Pakisztán és Irán felé.
Párna általi kivégzés
Szeptember 11-én, Moszkvából hazatérve az elnök azt követelte, hogy Amin tűnjön el Kabulból, és legyen inkább nagykövet valahol, mire a válasz az volt, hogy „inkább neked kellene eltűnnöd, mert a pia és a vénség elvette az eszedet!” A vita másnapra katonai puccsá duzzadt, Amin irányításával.
Puzanov szovjet nagykövet még próbálta békíteni a feleket, majd feladta, és beásta magát a követségen, várva a végeredményt. Közben Amin elfoglalta az elnöki palotát, őrizetbe vetette Tarakit, majd felhívta Leonyid Brezsnyevet és megkérdezte, hogy most mi legyen. A nemtörődöm válasz az volt, hogy tegyen belátása szerint. A 'belátás' pedig az lett, hogy három kommandós párnákkal megfojtotta az államfőt, majd elégette a tetemet. A lakosságnak azt adták be, hogy az elnökkel súlyos betegség végzett.
Hamar eljött Amin végzete is
Bár a szovjetek bizalma ekkor már megrendült Tarakiban, de ilyen fordulatra még ők sem számítottak. Amin ezzel besorolódott az árulók közé, és Brezsnyev elnök csiki-csuki játéka a kabuli figurákkal véget ért. Még tettek egy tétova kísérletet Amin megmérgezésére, de az unokaöccsét ölték meg. Mesterlövészt is állítottak rá, de az új elnök váratlanul megváltoztatta a tervezett útirányt. Utána egy állami fogadáson csempészett mérget a kólájába a KGB, de csak rosszullétet okozott.
Mindezt megelégelve, december 25-én Usztyinov marsall kiadta a parancsot, hogy a 40. hadsereg és a légierő lépje át a szovjet-afgán határt, és ezzel kezdetét vette a formális szovjet beavatkozás.
HIRDETÉSGyorsan ment, de nem könnyen - bejött a KGB jóslata
Hafizullah Amin nem adta olcsón a bőrét, és új búvóhelyének bevétele még a szovjeteknek is fejfájást okozott. Olyan erődítményrendszert épített ki palotája körül, 2 500 katonával, aknamezőkkel, megerősített épületekkel és T-54 páncélosokkal, hogy először az volt a terv, hogy csak blokád alá veszik, amíg a helyzet le nem tisztul. Végül inkább a meglepetés erejében bíztak, és ez be is vált.
Az elnök még mindig biztos volt Moszkva barátságában, és még akkor sem hitte el, hogy a szovjetek rontottak rá, amikor már folyt a támadás a komplexum ellen. Csak akkor döbbent rá a valóságra, amikor vezérkari főnöke jelezte, hogy kik a támadók. Halálának pontos körülményei nem ismertek, valószínűleg szénné égett egy robbanásban, fiával együtt. Családjának legtöbb tagját rövid úton kivégezték.
A polgárháború felszabadító harcba megy át - itt lép színre hősünk
Kezdetben a szovjet elképzelés az volt, hogy az új kabuli vezetést támogatva keresnek politikai megoldásokat a válságra, de ez a remény gyorsan szertefoszlott. Emiatt a kormányerők katonai megerősítésébe kezdtek, de ez csak a polgárháború méreteit növelte, eredmények nélkül.
A szovjet jelenlét előtt az ország mindössze 6 millió dollárt költött védelmi célokra, de 1981-re ez már 325 millióra duzzadt, meghaladva az összes állami költekezés ötödét, és romba döntve az afgán gazdaságot. A központi haderő létszáma két év alatt megduplázódott, de ütőképessége a polgárháború egész folyamán kérdéses maradt. Emiatt azok a nagyobb katonai műveletek – ahol stratégiai tudásra, páncélosokra és légierőre volt szükség – egyre inkább a szovjetekre hárultak.
Így az ellenségeskedés alapvonása a szovjetellenes honvédelem lett, de megmaradt a polgárháborús jellege is, hiszen az ellenállóknak legtöbbször az afgán katonasággal kellett megütközniük. Főként azokon a vad hegyvidékeken, ahová szovjet katonákat nem szívesen vezényeltek ki meghalni.
HIRDETÉSAz ellenállási mozgalom igen vegyes, belső ellentétektől szabdalt, etnikailag és vallásilag, nyelvében is megosztott erő volt, amiben már megjelentek a külföldi dzsihadisták is, saját katonai szervezeteikkel. Mások azért jöttek ide, hogy létrehozzák saját alakulataikat, mint például az al-Kaida (1988), az Ittehad al-Islami, a Hezb Islami-Khalish, és még tucatnyian. Köztük volt a későbbi első tálib emirátus alapítója, Mohammad Omar is.
Voltak fegyveres csoportjai a palesztin radikálisoknak, a szalafistáknak, az egyes körzetek hadurainak és drogbáróinak, és ezek között a konfliktus és az alkalmi együttműködés egyaránt létezett.
Egységes vezetés nem működött, így akciók többnyire egyediek és véletlenszerűek voltak, de igen hatékonyak. Az akkor kiterjedt gerillaháború idején még kevesen látták előre, hogy a szovjetek kiszorítása után majd egymás ellen fordulnak, és a parolázó vezetők meggyilkolják egymást. A fő cél egyelőre a megszállók és a velük együttműködő kormányzat elkergetése volt.
Az ország kis északi tartománya, Pandzsír arról lett nevezetes és egyben rettegett az ellenfelei szemében, hogy képes volt egy egységes és rettenthetetlen gerillamozgalmat szervezni, Ahmad Sah Maszúd volt vezetésével. Az ő emléke máig a függetlenség jelképe sokak szemében Afganisztánban (a tálibokéban nem). Maszúd nem csak a küzdőtéren szerzett elismerést magának, hanem a tárgyalóasztaloknál is – alkalmanként a szovjetekkel is, ha kellett - mert a célt nem feltétlenül csak fegyverekkel akarta elérni. Komplex gondolkodású vezető volt, aki a kíméletlenség, a merészség és a ravaszság egyaránt jellemzett, kiérdemelve a Pandzsír Oroszlánja rangját.
Maszúd még sok hibát vétett pandzsíri ellenállás kezdetekor, de ezekből nagyon gyorsan tanult. Eleinte az 'üss és fuss!' taktikáját követte, de hamar rájött, hogy ezzel nem lesz képes nagyobb területek ellenőrzésére. Ezért elkezdte a beszervezést a fiatal egyetemisták körében Kabulban, akikkel kiépített egy olyan felderítő és hírszerző szolgálatot, amivel lassan az egész országot, és persze Kabult is behálózta. Mindent tudott az ellenségekről, de a szövetségeseiről is, akik sosem tudták lépre csalni – egészen a végzetes utolsó napig, 12 évvel később.
HIRDETÉSHatékonysága olyan szintre emelkedett, hogy már a szovjet hadvezetés figyelmét is magára vonta. Öt év leforgása alatt kilenc szovjet inváziót vont magára és Pandzsírra, de egységei mindegyiket visszaverték vagy legalább túlélték, és összeszedték magukat, amíg egy újabb nem következik. Ehhez az összetartáshoz is kimagasló vezetői képességekre volt szükség.
Ő volt az első, aki bevetette a szovjet légierő ellen a Pakisztánból szerzett Stinger légelhárító rakétákat, és talált hozzá kezelőt is, egy Mohammad Karim nevű fiatalember személyében, aki leszedte az első Mig-21 vadászgépet. Ez riadalmat váltott ki a túloldalon, mert az invázió nagyrészt a szovjet légifölényre épült, de ez az eset már óvatosságra intett.
Az ötödik behatolás volt a legkeményebb, 1982-ben. Ebben az akcióban a mellékvölgyek elleni szovjet támadások kezdetben olyan sikeresek voltak, hogy Maszúd elrendelte a nagyobb falvak kitelepítését a hegyekbe, és fegyverszüneti tárgyalást ajánlott a szovjeteknek. Emiatt súlyos bírálatokat kapott a mudzsahedin szervezetektől, de aztán kiderült, hogy ez egy taktikai mesterhúzás volt Maszúd részéről. Időt nyert vele, újra tudta csoportosítani erőit, és képes volt visszaverni a 6. támadást, pedig abban 15 ezer szovjet katona vonult fel ellene, ami hétszeres túlerőt és teljes fegyverzeti fölényt jelentett.
Maszúd viszont az évek során kifigyelte, hogy a többnyire újonc és pattanásos szovjet kiskatonák nem szívesen távolodnak el helikoptereiktől, gyakran le sem szállnak a szállító harcjárművekről, és nem veszik űzőbe a támadókat. Maszúd Így sorra vonhatta ellenőrzése alá az autópályák és főutak körüli nagyobb területeket. Ezzel rálépett sok más törzs és klán sarkára is, akik féltékenyen figyelték a pandzsíri alakulatok sikereit.
1987-től a légicsapások gyakorlatilag megszűntek. Nem csak azért, mert a szovjet pilóták rettegtek Maszúd Stingereitól, de a hadvezetés sem kívánta emberek és drága eszközök herdálását a mind reménytelenebbnek látszó háborúban. A harci gépeket felváltó tüzérségről is kiderült, hogy azzal se mennek sokra a hágókon és a zegzugos völgyekben.
HIRDETÉS
Maszúd a Pandzsír-5 művelet után olyan hírnevet szerzett magának, hogy alig győzte fogadni az ország más vidékeiről hozzá igyekvő és győzelemre szomjazó fiatalokat. A védekezés évei után ekkor váltott át a komolyabb támadó műveletekre, főként a közepes és kisebb afgán erősségek szisztematikus pusztítására. Erre azért is szükség volt, mert a korábbi a gerilla-típusú műveletek extrém emberveszteségekkel jártak (2/3 arányban, ami rettenetesen súlyos).
A kerani csata
Maszúd éveken át gondosan építgetett hírszerző szolgálata már olyan akciókat is lehetővé tett, ahol a felkelők hátrányban voltak létszámban és fegyverzetben is. A legismertebb ilyen ütközet a Keran-csata volt (1987). A célpont az afgán hadsereg egyik bázisa volt, egy bonyolult és kiterjedt épülettömeg.
A támadás előkészítése úgy zajlott, hogy Maszúd kijelölt egy futballpályányi helyet, és ott felépíttette a támaszpont hű mását. Úgy, hogy sikerült beépítenie egy ügynökét a laktanya állományába parancsnok-helyettesként, és az illető hetekig nézegette és memorizálta az összes épületet, az ajtókat és ablakokat, a raktárak zárjait, a telefonzsinórok futását és minden fizikai tárgyat, amit ismerni kellett.
Órákon át magyarázták a harcosoknak, újra meg újra, hogy melyik ablak melyik tiszt szobájához tartozik és hová kell lőni elsősorban. Tudta, hogy hol vannak a fegyvertárolók és hány Kalasnyikovot őriznek. Merre futnak azok az ösvények, amelyek nincsenek aláaknázva, hol vannak a generátorok, hol lehet lekapcsolni az áramot, és százszor is lepróbálták, hogy az akcióra mennyi idő juthat. A támadásra 50 perces időablakot engedélyezett, nehogy megérkezzen a szovjet légi támogatás. Az ütközet végül 40 percig tartott és 14 mudzsahedin halálával járt. 300 hadifoglyot ejtettek és minden tisztet megöltek.
A diadal teljes volt, és Pandzsír Oroszlánjának tekintélye az egekbe szökött. Gorbacsov elnök színre lépése után szinte csak várnia kellett, hogy a szovjetek mikor adják fel a reménytelen küzdelmet, ami 1988 májusától fokozatosan meg is kezdődött, majd 1989 február 15-én befejeződött.
HIRDETÉSA felszabadító harc győztes vezérének a világ és az afgán nép is Maszúdot tekintette.
A háború viszont nem ért véget
A ma látott helyzettel szemben, 1989-ben a szovjetek gondoskodtak arról, hogy viszonylag jó állapotban hagyják hátra az afgán haderőket, akiket az utolsó évben pénzzel és fegyverzettel is kellően elláttak. Figyelmük kiterjed arra is, hogy stabil vezetőre bízzák az ügyek vitelét, Mohammad Nadzsibullah személyében. A felszabadítási harc ezért 'visszaalakult' polgárháborúvá a központi kormány és a mudzsahedinek között.
Nadzsibullah állta is a sarat, de a Szovjetunió összeomlásával esélyei lezárultak. Ezzel az utódlási harc kiújult a lázadók frakciói között, és ismét Maszúd reagált a leggyorsabban, elfoglalva a bagrani támaszpontot és a kabuli repülőteret. Viszont nem ragadta meg az alkalmat, és elkövette azt a súlyosnak bizonyult politikai hibát, hogy nem fogadta el a neki felkínált államfői posztot. Helyette nemzeti tárgyalásokat sürgetett, és több területről vissza is vonult. Ezzel utat nyitott az al-Kaida és az akkor formálódó tálib mozgalom előtt, akik ki is használták a megingást.
Állandó célpontja lett a szélsőségeseknek
A következmények rettenetesek voltak, mert az ország vezetése fokozatosan a szélsőségesek kezébe került. Maszúd ismét az ellenállók között találta magát, de már egy új ellenféllel, a korábbi szövetségeseivel szemben. Oszama bin-Láden gyűlöletet táplált és szított ellene, mert Maszúd nem volt hajlandó a Dzsihád folytatására, a Talibán pedig azért, mert nem ismerte el a teljhatalmukat.
Roy Gutman könyve, a 'Hol tévesztettük el a történetet?' (USA Béke Intézet, 2008) leírja, hogy elsősorban az al-Kaida, de a tálibok, a pakisztáni ISI, az afgán kommunisták és a KGB is állandó vadászatot folytattak Maszúd ellen. Az első feljegyzett kísérletet már 1975-ben, Maszúd 22 éves korában megtörtént, és több másikat a vezető testőrsége vagy titkosszolgálata előzött meg. Az utolsó előtti alkalmával az al-Kaida két bérgyilkosát csípték el Pandzsír határán.
HIRDETÉSA merénylők később Maszúd rokonságát sem kímélték. Halála után egyik fivére lett célpont, mert nem akarták, hogy a család nevének mítosza fennmaradjon. Ahmad Zia Maszúd tagja volt az amerikai megszállás utáni első kormánynak, és két robbantásos merényletet szerveztek ellene. Nyolc kísérője meghalt, de ő mindmáig az egységpolitikát hirdető Nemzeti Front vezetője. Két merényletet élt túl egy másik fivér, Ahmad Wali Maszúd, Afganisztán londoni nagykövete.
A tálib uralom véres és kaotikus éveiben a pandzsíri vezér gyakran próbált egyeztetni és tárgyalni az országot dúló szélsőséges erőkkel, de csak átmeneti kompromisszumokat tudott elérni, amiket a másik fél rendre felrúgott. Ezért kénytelen volt visszatérni a fegyveres ellenállás eszközeihez, de ekkor már csak az ország ötödét tudta ellenőrizni.
Életveszélyes tárgyalás a tálibokkal
Marcela Grad, argentin tolmács és író Maszúdról szóló interjúkból álló könyvében arról ír, hogy 1994-ben, mikor a tálibok már Kabul közelében jártak, megpróbálta rábeszélni a Talibánt, hogy csatlakozzanak a béketárgyalásokhoz, azt szerette volna, hogy együtt biztosíták a stabilitást Afganisztánban.
Bár saját személyes biztonsági tanácsadója ellenezte, elment az akkor már tálibokhoz tartozó Maidan Sharba, hogy tárgyaljon a szervezet vezetőivel. Merészségét nem koronázta siker, elutasították, hogy részt vegyenek a békefolyamatban, mely választásokhoz vezetett volna.
Annyiban volt szerencséje Maszúdnak, hogy sértetlenül visszatért Kabulba. Nem volt ilyen szerencsés az a tálib vezető, aki fogadta őt, hogy tárgyaljanak: a társai végeztek vele, mert elszalasztotta az alkalmat arra, hogy megölje. A tálibok ezután kétéves ostrom alá vették az afgán fővárost és olyan vérengzéseket folytattak civilek ellen, melyeket az ENSZ megfigyelői a boszniai háborúban látott borzalmakhoz hasonlítottak.
HIRDETÉSŐ sem volt szeplőtlen lovag?
Azokban az időkben legalább 50 különféle frakció, fegyveres csoport, iszlamista gárda dúlta az országot és Kabult. Gyakran nem is sikerült őket megkülönböztetni, mert nyelveik, öltözetük és rémtetteik összefolytak. Maszúdot és fegyvereseit is érte vád abban a jelentésben, amit a Human Rights Watch közölt, és ami szerint a kabuli tévétorony körüli harcokban a pandzsíriak sem kímélték a környék civil lakosait.
Egy ápoló szerint „Maszúd iszlamista szövetségese, a Jamiat válogatás nélkül tüzelt az emberekre, és bármire, ami mozgott, még macskákra is. Egyszer, amikor kötszerért próbáltam kiszaladni, rám is lőttek” – mondja, bár érdemes megjegyezni, hogy Maszúd nem volt iszlamista, és könnyen lehet, hogy egy róla leszakadt csoport követte el a mészárlást. Ezek az esetek ma már kideríthetetlenek.
Egy másik beszámoló szerint 1993 februárjában Maszúd csoportja és egyik szövetségese rátörtek a síita Hazara népcsoport lakónegyedére Afshar városában, és mintegy ezer lakost meggyilkoltak, idős embereket lefejeztek, kutyáikat is leölték, és a tetemeket kutakba hajították.
A jogvédő szervezetek nyomozásai szerint ez a módszer nem volt jellemző Maszúdra, de nem kizárható, hogy eltűrte vagy másokra hagyta a 'tisztogatást', hogy a neve szeplőtlen maradjon.
Továbbra is népvezér maradt, mert a béke nem jelenti a feladást
Maszúd vállalt rövid és átmeneti kormányzati szerepeket, de inkább a diplomácia terén próbált tálib-ellenes támogatásokat szerezni és a növekvő al-Kaida veszélyére figyelmeztetni. Szívesen látott és tisztelt vendég volt szerte a világon és az Európai Unióban is, mert benne látták az iszlamista kiáramlás elleni gátat. Ehhez kellő támogatást, katonai segítséget viszont nem kapott. Pedig az al-Kaida külföldi akciói már ekkor figyelmeztetőek voltak, de Bill Clinton amerikai elnök nem tette meg a kellő preventív lépéseket. Annak ellenére sem, hogy a Nairobi és a Dar es Salaam-i amerikai képviseletek, vagy a USS Cole csatahajó elleni jemeni támadás (2000) már egyértelműen Oszama nevéhez kötődött.
HIRDETÉSA következő elnök, G. W. Bush sem bizonyult figyelmesnek a hírszerzés jelzéseire, melyek szerint immár az USA területén is várhatók terrortámadások. 2001 januárja és szeptembere között 40 titkosszolgálati jelentés jutott el az elnöki íróasztalig, köztük olyan lehetőséggel is, hogy magát a Fehér Házat érheti teherautós bombamerénylet, hasonlóan az 1983-as bejrúti támadás módszeréhez.
Akkor már világosan látható volt az al-Kaida nemzetközi fejlődése (Szaúd-Arábia, Szudán, Bosznia, Fülöp-szigetek, Csecsenföld, Líbia), de a terrorista franchise ellen érdemi elővigyázati intézkedés nem történt.
Mivel Joe Biden szeptember 3-án elrendelte a WTC-támadás eddig zárolt anyagainak ismertetését, benne két szaúdi állampolgár megnevezésével, talán megtudjuk, hogy Maszúdnak azért kellett-e meghalnia, mert esetleg tudott a készülő merénylet egyes résztvevőiről, így Nawaf al-Hazmi Khalid al-Mihdhar szaúdi állampolgárokról, akik az USA-ban készültek az akcióra.
2001 áprilisában egy párizsi sajtótájékoztatón így fogalmazott Maszúd: "az üzenetem Bush elnöknek a következő: a problémák, melyekkel mi szembenézünk, hamarosan az amerikaiak és a világ többi részének a problémái is lesznek".
Pár nappal később Strasbourgban újságíróknak azt mondta, hogy "ha Bush elnök nem segít nekünk, akkor ezek a terroristák nagyon hamar az Egyesült Államokat és Európát fogják támadni, és akkor már túl késő lesz".
HIRDETÉSAz Európai Unió nagyon komolyan vette az afganisztáni terror és népirtás ügyét, és egyértelműen a Maszúd-politika mellé állt. Fontaine EP-elnök szerint az iszlám vallás mögé rejtőző és azt eláruló fanatizmus „legfőbb áldozatai az afgán nők, akiknek tilos otthonukon kívül dolgozniuk, fizikai és erkölcsi erőszaknak vannak kitéve, amelyek egy letűnt korhoz tartoznak. Mindez pedig a lányokat különösen súlyosan érinti, mivel kizárták őket az oktatási rendszerből”. Maszúd korai halála viszont megakadályozta a további együttműködést, és a békés megoldásokat 9/11 után a katonai eszközök váltották fel.
A gyilkos kamera története
2000 december 24-én a francia TF1 tévétársaság operatőre – bizonyos Jean-Pierre Vincendet – Grenoble belvárosában forgatott a karácsonyi vásárlók tömegében, amikor öt fenyegető figura vette körül, akik elragadták tőle SONY BetaSP kameráját és elfutottak. A férfi egy ideig rohant utánuk, de már csak a távolodó autójuk rendszámát jegyezhette meg. Azonnal jelentette az esetet a rendőrségen, ahol annyit tudtak megállapítani, hogy a gépkocsi egy Roussillon-i eltűnt személy tulajdona, és így az akta lezárult.
Vincendet már-már el is felejtette az esetet, amikor egy évvel később valaki felhívta az FBI-tól és azt mondta, „megtaláltuk a kameráját..., de darabokban.”
A beszélgetés egy évvel azután történt, hogy két tunéziai állampolgár – belga útlevél birtokában – újságírónak adta ki magát és interjúengedélyt szereztek Maszúdhoz Takhbar környékén. A két figura már hetek óta ólálkodott a környéken, filmezést mímelve, majd az első kérdésre adott válasz közben felrobbantották, a kamerába beépített pokolgépet, megölve egyiküket és Pandzsír Oroszlánját is.
A merényletet az al-Kaida és az pakisztáni titkosszolgálat (ISI) közösen szervezte, két nappal a New York-i ikertornyok elleni támadás előtt, kiiktatva ezzel fő ellenlábasukat. Ezzel az akcióval bin-Láden végleg elnyerte a Talibán bizalmát, bizonyítva, hogy hűséges és hatékony partnere tud lenni, amit korábban csak kétkedve hittek el neki a tálibok.
HIRDETÉSEgyben megelőzték annak a veszélyét, hogy az ellenzéki vezető esetleg fülest kap a WTC és más fontos célpontok ellen készülő öngyilkos támadásról és értesíti az amerikai hatóságokat. Okkal élhettek a gyanúperrel, mert a Deutsche Welle szerint a megelőző hónapokban Maszúd rendre figyelmeztetett a terrormozgalmak terjedő tevékenységére, de Európa és az USA nem figyelt rá. Pedig a lap szerint hősünk megváltoztathatta volna a világ folyását, ha intelmeit idejében komolyan veszik, és akkor az afganisztáni beavatkozásra sem kerül sor.
Ez a kasszandrai szerep sokak életébe került, és egy év múltán már az FBI is csak arról tájékoztathatta az operatőrt, hogy a kamera elektronikus kártyájának sorozatszámát követve azonosították az eszközt és jutottak vissza hozzá. Hogy maga a felvevőgép hogyan és kiknek a kezén át került Grenoble-ból Afganisztánba, és ki és hol helyezte el benne a robbanószert, az már az örök rejtélyek világában marad.
"Milyen szerencsétlen ország" - kommentálta Maszúd halálhírét szövetségese, Hamid Karzai, aki 2001-től az Afgán Átmeneti Kormány vezetője volt, 2002-től az ország ideiglenes, 2004-től 2014-ig megválasztott elnöke.
A jelen helyzet
Pandzsír sorsa és Maszúd politikai öröksége még kockán forog. Maszúd egyetlen fia Ahmad (az 'Oroszlánkölyök') a totális védelemre esküszik, de emberi, katonai és anyagi forrásai végesek, jelentős külföldi támogatásban pedig nem reménykedhet. A harcokban – miként a kurdok esetében is - nők is részt vesznek Maszúd oldalán, és az ellenállók már 300 betörő tálib fegyverest megöltek.
A harcokban már több pandzsíri katonai vezető elesett. A neves francia filozófus, aki a környék és az ifjú Maszúd régi ismerőse is azt mondja, hogy ezek az emberek vagy győznek vagy meghalnak. Bernard-Henri Lévy szerint a köztes megoldás fogalma szinte ismeretlen a számukra.
HIRDETÉS
Az új afgán kormányzat élére, és az emír (uralkodó) címére Omar molla jobbkeze, a Talibán-társalapító Abdul Gáni Baradar molla a legesélyesebb, aki az idősebb Maszúd személyes ellensége volt, és kormányzatának befolyását az egész országra ki akarja terjeszteni. Ezzel akarja meggátolni, hogy Pandzsír menedék és gyülekezőhely lehessen a tálib-ellenes erők és a menekültek számára. Pedig egy ilyen menedék létrejötte (Safe Haven) döntő lehet százezrek sorsára, hogy minél kevesebbeknek kelljen átélni azt, amit az alábbi felkavaró felvételen láthatunk.
Pandzsír tálib megszállása zajlik, és várhatóan már csak rövid idő kérdése a tartomány irányításának megszerzése. Ellenben az ellenállás teljes kiirtása vagy kiszorítása nem valószínű. Ha a Talibán nem képes gyorsan és határozottan konszolidálni az országot (aminek esélye politikailag és gazdaságilag is csekély), akkor még sokáig a hátában tudhatja az északi ellenállókat.