HIRDETÉSFurcsa érzéssel vonatozik a turista idén nyáron Európában. Az ölemben útikönyv, előre örülök annak, hogy mi minden vár rám. Velem szemben sötét bőrű, szálkás testalkatú fiatalember ül. Szemei árulják el nyugtalanságát, tekintetét gyorsan kapkodja, egyszerre szkennel be mindent maga körül. Azonnal tudom, hogy Győr után már nem fogom látni. Megpróbál elbújni a mosdóba, vagy leszedik a vonatról.
Azt is gyanítom, hogy nem egyedül szállt fel, minden másodpercben gondol társaira, akik másik vagonban vegyülnek el az utasok között. Jobban szemet szúrnának, ha egy csoportban ülnének le. Nincsenek tele a kocsik, de majdnem.
Éjszakai vonat Budapestről, reggeli érkezéssel Münchenbe. A néhány menekültnek tűnő utast és pár InterRail jegyes turistát leszámítva afféle magyar vendégmunkás járat, mint a zürichi EuroNight. Takarító- és bejárónők, időseket ápolók, vendéglátózó fiatalok, és merjük bevallani: magyar lányok, akik az utcákon és idegen ágyakban folytatják odakinn, miután megérkezik a vonat. Nyugat-Európa magyar személyzete.
Tetőfedő ül mellettem. Szakmáját tekintve burkoló, szereti is a munkáját, de most tetőfedőre van szükség a bajoroknál. Meg asztalosra, de ahhoz nem ért. Ránéz a szemközt ülő menekültre, és odasúgja nekem, hogy azért ők alsóbbrendűek, mint mi vagyunk.
Döbbenten kérdezek vissza, hogy őt egyenrangúként kezelik-e a németek, amikor az ottani bérekhez képest sokkal olcsóbban dolgozik nekik, maga mögött hagyva a családját. Elismeri, hogy nem. Hozzá is teszi azonnal, hogy érti mire célzok, akkor ő is alsóbbrendű lenne a másik országban?! Lesütjük a szemünket.
Salzburgnál ébredünk arra, hogy áll a vonat. Ott mindig áll egy órát, ilyen az éjszakai menetrend. Indulás után civil ruhás német rendőrök járnak kupéról kupéra, kérik az útleveleket. A folyosón pont a mi fülkénk előtt igazoltatják azt a sötét bőrű, sovány fiatalembert, aki Győr előtt ült velünk egy kupéban, de azóta nem láttuk. Ezek szerint sikerült a magyar szakasz után is a vonaton maradnia.
Csak annyit mond: „No passport”, és a civil ruhás német rendőr szó nélkül fordítja meg, rutinos mozdulatokkal kerül a háta mögé. Jobb kezével pillanatok alatt vesz ki mindent a magát igazolni nem tudó utas farmerzsebeiből, a bal kezében tartott nejlontasakba. Mobiltelefon és pénz kerül az átlátszó adagolós zacskóba, amit anélkül zár le, hogy bármilyen címke, felirat vagy jelzés kerülne rá.
Az elvett mobil nem okostelefon. Meglehetősen viseltes, egyszerű, régi készülék. Minden bizonnyal nem lehet rajta netezni, térképet nézni, navigálni, vagyis őt nem segítették útközben azok a mobilalkalmazások, ami megkönnyíthetné egy menekült tájékozódását.
A civil ruhás német rendőr egy számomra ismeretlen jelvényt visel mindössze. A személyim mellett meglátja a tárcámban a sajtóigazolványt, úgy érzi, be kell számolnia sikereiről. Feldühödve mondja, hogy nap mint nap százakat szed le a vonatokról, ezen a szerelvényen is vagy tucatnyit talált. „De küldjük is vissza őket ám Ausztriába!”, és elégedetten tereli maga előtt az intézkedés alá vont fiatalt, a következő kupé felé.
Már hajnalodik. Salzburg után az első állomáson zsibbadtan nézünk ki az ablakon, kezd világosodni. A peronon pillantom meg az iratok nélküli fiatalt, összeterelve körülbelül húsz menekültnek kinéző emberrel. Csendesek, egytől egyig rendezett a ruházatuk, nem ellenkeznek a velük szemben intézkedő civil ruhásokkal. A vonatablakon keresztül kapom el egy aprószemű kislány riadt tekintetét. Nem nehéz kiolvasni belőle, hogy nem érti pontosan, mi történik vele.