rendkívüli hír
Ez a tartalom nem elérhető az ön régiójában

Legelső regényével máris a legjobbak között

euronews_icons_loading
Legelső regényével máris a legjobbak között
Szerzői jogok    -   Credit: Dubai
Betűméret Aa Aa

Avni Doshinak 7 évébe telt megírni első regényét, amelyet azonnal jelöltek a 2020-as Booker-díjra. A Dubajban élő írónővel Jane Witherspoon beszégetett.

JW: Gratulálok, milyen érzés?

Avni Doshi, író: Egészen szürrális. Nem gondoltam volna, hogy ilyen nagy less a sikere. Már az, hogy felkerült a listára, az is hatalmas meglepetés volt.

JW: Ez az egyik legrangosabb irodalmi díj a világon. És ez még csak az első könyve.. elég jól kezdi.

AD: Igen, de be kell valljam, ezen a könyvön több mint hét évig dolgoztam. Szóval már maga a tény, hogy megjelent, hogy látom a köyvesboltokban, már ez óriási elismerés.

JW: Miről szól a könyv, nagyvonalakban?

AD: Ez egy regény, egy bonyolult anya-lánya kapcsolatról szól. Taránál, az édesanyánál Alzheimer-kórt diagnosztizáltak. A lánya pedig ebben a nehéz helyzetben megpróbálja gondját viselni – annak a nőnek, aki sosem vigyázott rá igazán.

JW: Honnan merítette az inspirációt egy ilyen történethez?

AD: Tudja, nagyrészt a fantáziámra hagyatkoztam. Mindig is érdekelt a nők egymás közötti viszonya. De a nagymamámnál négy évvel ezelőtt Alzheimer-kórt diagnosztizáltak. Ezért a regény írása közben, nagyjából félúton behoztam az alzheimeres szálat, mert elég sokat kutattam a témában.

JW: Miért kezdett el írni? Mi inspirálta, hogy tollat ragadjon és nekilásson az első regényének?

AD: Sosem voltam nagy író.. Inkább nagy olvasó voltam mindig is. Művészettörténeti hátterem van. De irodalmat olvasni mindig is nagyon szerettem. A 20-as éveimben pedig el kezdett érdekelni a kortárs szépirodalom. Azt nem tudom, mi késztetett pontosan az írásra.. de akartam.

JW: És milyen volt maga a folyamat, az írás? Elővett egy jegyzettömböt? Mennyire volt nehéz elkezdeni?

AD: A könyvet magát megírni, nos, az egy kőkemény küzdelem volt. Nem tudtam, mit csinálok. Nem tanítottak írni, sosem vettem kreatív írás órákat. Szóval engem tulajdonképpen maga az alkotási folyamat tanított. Minden egyes vázlat előrébb vitt, ezekből tanultam. Az egész folyamat alatt a hibáimból tanultam a legtöbbet: azok mutattak rá, hogy miben nem vagyok elég jó, miben kell még fejlődnöm.

JW: Ha előlről kezdené, máshogy csinálna bármit is?

AD: Azt mondanám magamnak, hogy ne legyek annyira makacs. Szerintem az írás folyamatában az egyik legnehezebb dolog feladni egy-egy koncepciót. De van az a mondás, hogy “Meg kell ölnöd a kedveseid”... Már korábban meg kellett volna ezt tanulnom, még a folyamat elején.

JW: Úgy képzelem, hogy egy könyv írásánál egy nagy kihívás lehet, hogy a történet univerzális legyen, hogy a világ bármely pontján értsék. Ön New Jersey-ben nőtt fel, most Dubajban él – ez segített valamiben a könyv szempontjából?

AD: Szerintem mindig is inkább kívülről néztem a dolgokat, különösen felnőtt koromban. A húszas éveim óta nem éltem az Államokban, így bármelyik társadalomban külső szemlélőnek számítok. Ettől pedig egy megfigyelő szerepet ölt az ember. Inkább szemtanúja voltam mások történeteinek. Ez pedig sokat segített.

JW: Miért érezte magát kívülállónak? Miért érezte úgy, hogy a társadalmon kívül él?

AD: Amikor huszonévesen Indiába költöztem, azt hittem, ott majd otthon érzem magam. De ha valaki Amerikában nő fel, akkor ez már más. Más a hátterem, máshogy viszonyulok a dolgokhoz. Más volt az oktatás. És ennek ellenére valahogy mégis otthon éreztem magam. De bizonyos értelemben viszont a társadalmon kívül álltam.

JW: Most Dubajban vagyunk: Ön szerint mennyire fontos itt, ebben a térségben az irodalom? Azt tudom például, hogy sok szerepe van az itteni Irodalmi Fesztiválon.

AD: Szerintem az Emírségi Irodalmi Fesztivál fantasztikus. Rengeteg csodálatos művet reklámoznak szerte az országban. Közismert írókat hívnak meg, akik eljönnek, bemutatni a könyveiket, és ez annyira jó. Nagyon büszke vagyok, hogy része lehetek ennek a munkának. És szeretnék még több ilyen helyi erőfeszítést látni. Tudom, hogy sokan dolgoznak ezen. És nagyon izgatott vagyok, hogy mi lesz még itt a jövőben.

JW: Említette a helyi kezdeményezéseket. Hogyan viszonyulnak itt a helyi szerzőkhöz?

AD: Szerintem nagyon fontos, hogy egyre több fiatal, kreatív ember él Dubajban. És az csodálatos lenne, ha tartanának nekik mondjuk kreatív írás kurzusokat. Nagyszerű lenne, ha lenne több irodalmi folyóirat az régióban, az országban. Szóval szerintem, amit mondjuk tenni lehet ennek érdekében, hogy külföldi íróknak biztosítunk lakhelyet vagy ösztöndíjat, hogy ide jöjjenek és tanítsák a diákokat.

JW: Mit gondol az írástudás szintjéről – hiszen sokan nem olyan szerencsések, hogy könyvekhez jussanak, sőt, még mindig vannak gyerekek, akiket nem tanítottak meg olvasni.

AD: Igen, szerintem ennek a társadalom és kormányzati politika középpontjában kéne állnia – fejleszteni kell az olvasást és az írást.

Szerintem így lehet az embereket tanítani az életre, ez segíteni tud, hogy ki-ki javítani tudjon a saját helyzetén. Különösen az olyan országokban, mint India: nagyon nagyon fontos, hogy előtérbe kerüljön az írás- és olvasni tudás fejlesztése a politikai döntéshozóknál.
Avni Doshi
író

JW: Sikeres nőként, mit mondana azoknak, akik elgondolkoztak rajta, hogy könyvet írjanak? Milyen tanácsot adna nekik a tapasztalatai alapján?

AD: Mindeki azt hiszi, hogy van valami módszer, ami segít, vagy felvesznek egy kurzust. De szerintem a legfontosabb dolog, hogy le kell ülni az asztalhoz, minden nap, és koncentrálni kell. És szerintem az íráshoz a legjobb tanár az olvasás – hiszen így láthatjuk, miket alkottak előttünk. Szerintem én ebből tanultam a legtöbbet.

JW: Mi lesz, ha Ön nyeri a Booker-díjat?

AD: Még mindig csak fogom a fejem, azt sem tudom, hova nézzek – nekem ez még mindig túl nagy dolog, nem tudom felfogni. Csodálatos lenne, mit is mondhatnék. Egy álom válna valóra.