Márkához kapcsolódó tartalom

 Department of Tourism and Commerce Marketing Dubai
A "márkához kapcsolódó tartalom" azt jelenti, hogy az üzleti partner, a hirdető fizet érte és ő is állítja elő, nem az Euronews szerkesztősége vagy újságírói. A finanszírozó partner ellenőrzi a témát, a tartalmat és övé a végső jóváhagyás az Euronews kereskedelmi részlegével együttműködve.
Márkához kapcsolódó tartalom
A "márkához kapcsolódó tartalom" azt jelenti, hogy az üzleti partner, a hirdető fizet érte és ő is állítja elő, nem az Euronews szerkesztősége vagy újságírói. A finanszírozó partner ellenőrzi a témát, a tartalmat és övé a végső jóváhagyás az Euronews kereskedelmi részlegével együttműködve.
Department of Tourism and Commerce Marketing Dubai

Interjú Trevor Steven egykori angol labdarúgóval

Interjú Trevor Steven egykori angol labdarúgóval
Szerzői jogok  euronews

Egy volt angol labdarúgó, aki játszott a Burnley-ben, az Everton-ban, a Rangers-ben és a Marseilles-ben. 36 alkalommal szerepelt az angol válogatottban, részt vett az 1986-os argentínai világbajnokságon is a nemzeti csapattal. Pályán volt, amikor az "Isten keze" (Maradona) gólt szerzett ellenük. Trevor Stevennel beszélgettünk, aki jelenleg játékosmegfigyelőként dolgozik.

Trevor Steven: A focista karrier úgy 16 éves kor körül kezdődik. Jómagam 16 éves voltam, amikor elmentem otthonról, és szó szerint egy teljesen más életet kezdtem. Iskolába jártam, jó tanuló voltam, de aztán jött a lehetőség, hogy futballista legyek. És egyszer csak focista-tanonc lettem. A Burnley Futballklub volt az első csapatom. Egy álom vált valóra. Őszintén, az iskolapadban ücsörögve sosem hittem volna, hogy eddig jutok. Minden egyes napot olyannak fogadtam el, ahogy az élet dobta. Én konkrétan ezt csináltam. Lépésről lépésre haladtam előre, és a végére egy sikeres karrierem lett.

Jane Witherspoon, Euronews: Európa legnagyobb futballcsapataiban játszott, főleg az Egyesült Királyságban. Nagy karriert futott be az Evertonnál. Alex Ferguson hosszú távra tervezett Önnel, igaz?

HIRDETÉS

TS: Igen, így volt. Az Everton után mehettem volna a Manchester Unitedhez, de aztán a Glasgow Rangers-hez mentem. Nem szerettem a feszültségeket. A játék változik, a nagy csapatok is változnak. A Manchester United mindig ott volt, mindig ott lesz. De a Glasgow Rangers mellett döntöttem. Graeme Souness volt a vezető edző és én nagyon szerettem Skóciában játszani. Skócia mellől származom, szóval szinte olyan volt mintha hazamennék. Labdarúgóként akkoriban más volt létezni mint ma. Ma ugye a Premier League vonzza a játékosokat, és mindenki a Premier League-be akar bekerülni. Én abban a korszakban voltam fiatal, amikor nagyon nagy dolognak számított külföldre menni. Marseilles-be mentem. És csodás időszakot töltöttem ott. Didier Deschamps-pal játszottam.

EN: Akkor hogy is van ez? Az észak-angliai fiú Dél-Franciaországba ment, hogy nemzetközi pályán játsszon?

TS: Nyilvánvalóan az utazás mellett döntöttem. Nem sok éve voltam még focista, amikor Franciaországba mentem. De ha az ember focista, akkor nagyon gyorsan kell döntenie, és bizonyos dolgokat meglépni. 16 évesen, de legeslegkésőbb 18-19 éves korában meg kell hozni bizonyos végső döntéseket. Nagyon gyorsan kell tanulni, mert hirtelen a felnőttek világába csöppen az ember, és rá kell jönnie, hogy már nem egy iskolás fiú aki rúgja a bőrt, hanem felnőttekkel játszik. Bemész az öltözőbe, 16-17 évesen, és 31-32 évesek vannak melletted, akik már túl vannak ezen a bizonyos utazáson. Velük kell versenyezned, az ő tudásukkal, az ő ambícióikkal.

EN: Annyira nem csinálhatta rosszul, ha Angliáért játszhatott, ha a világbajnokságon játszhatott. Ha bejutott az elődöntőkbe.

TS: Két világbajnokságon szerepeltem. Így játszhattam azon a legendás meccsen, amelyen Maradona kézzel szerzett gólt.

HIRDETÉS

EN: Milyen volt a meccs?

TS: Iszonyatosan meleg volt. Mexikóváros, 86 nyara. És ott volt még Argentína és Nagy-Britannia ügye. Ez így mind hozzáadott az egészhez. Hihetetlen, elképesztő volt abban az időben játszani Maradona ellen. Komolyan, meg kellett csípnem magam! Négy, öt évvel korábban még iskolába jártam. És aztán egyszer csak ott állok az Azteca Stadionban, ez valami elképesztő volt.

EN: Ilyen elképesztő csúcsokról gyakran csak lefelé vezet az út. Egy csomó sportolóról hallani, akik depresszióval küzdenek. Arra vagyok kíváncsi, hogy Ön szerint hogyan lehet előrejutni, nem beleragadni a bajba?

TS: Nos, ez egy olyan dolog volt, amit sokáig a szőnyeg alá söpörtek. Az emberek ma már bátrabbak, inkább érzik úgy, hogy beszélnek arról, hogyan érzik magukat. Ez nagyon nehéz dolog. És azt hiszem, a sportban, ahol hirtelen tud véget érni minden, időbe telik az embernek, hogy hozzászokjon ahhoz, hogy a telefon már nem fog csörögni. Hogy nem lesz már munkája. Hogy elvész a rutin. Hogy reggel ébredéskor nincs cél, hogy már nem arra készülsz, hogy bemész a klubodba, találkozol a csapattársaiddal, akik a barátaid is egyben. Amikor ez már nincs, az nagyon nehéz, de nagyszerű látni például Vilmos herceget, Harry herceget. Ők nagyon nyitottak voltak. Szerintem minden ott kezdődik, hogy a felső szinten lévő emberek elkezdik hallatni a hangjukat. Ez óriási dolog.

EN: Tehát miután véget ért a profi labdarúgó-karrierje, nagyon sikeresen tért át egy új karrierre, és úgy döntött, hogy Dubajba költözik. Miért pont oda?

TS: Lassan már nyolc éve itt vagyok, és szeretem ezt környezetet, szeretem a várost. De tovább kell folytatni a munkát, az embernek mint egyénnek fejlődnie kell. Többféle dologba fogtam. Van egy, az Egyesült Királyságban működő cég, a Play on Pro. Célja a sportolók összetartása, miután azok visszavonultak a profi sportból. Dubaj egy olyan hely, ahová a labdarúgók szívesen jönnek, sok ilyen emberrel találkozom, és elmondhatom nekik, mit is csinálunk mi itt. Megpróbáljuk felépíteni és megtartani ezt a társaságot.

EN: Elég kevés futballakadémia van itt. Volt dolga valamelyikkel, vagy ez egyáltalán nem az Ön útja?

TS: Nem, biztosan nem. Ez nem az a dolog, amivel valaha is szerettem volna foglalkozni.

A lányom elment Dubajból, de még itt kezdett tanulni, itt fejlesztette a focitudását. Aztán csatlakozott a Readinghez, és még mindig csak 17 éves. A John Madejski Akadémiára jár. Tehát az Egyesült Királyságban tanul és edz most.

EN: Van itt még egy 30. évforduló. Az olasz vébé, amin játszott.

HIRDETÉS

TS: Gyerekkori álmom volt a vébén játszani, és a '86-os vébét megelőzően játszani. De '90 elképesztő volt. Igen, ahogy mondta, 30 év telt el, ami kicsit ijesztő, most itt ülni és visszanézni, mert olyan mintha tegnap lett volna. A mai focisták közül sokan akkor láttak először vébét. Most konkrétan Steven Gerrard rajongóira gondolok, vagy a még fiatalabb srácokról is, mondjuk Harry Kane-ről. Mindig az olaszországi vébére hivatkoznak, mert arra emlékeznek először.

EN: Én emlékszem a síró Gazzára.

TS: Az volt Gazza nagy pillanata. Ragyogó volt. Együtt játszottam vele a Glasgow Rangers-nél is, de játszottunk az angol válogatottban és a 90es olasz vébén is. Megtestesítette mindazt, ami az átlag játékost megkülönbözteti a potenciális győztestől. Ragyogó erre visszagondolni. Bobby Robson volt a vezető edző, elképesztően izgalmas, izgalmas élmény volt ez a korszak. Volt néhány ragyogó játékos, mint Chris Waddle, maga Gary, no meg Paul Gascoigne a középpályán. Fantasztikus labdarúgók. És nagyon közel álltunk egymáshoz. Az elődöntőben kiestünk, és úgy éreztük, hogy nyertünk volna. De a labdarúgás az egész arról szól, ha van, de van és talán is. Az elődöntőben kiestünk, és azt éreztük, hogy nyerhettünk volna. De hát a fociban minden ezekről szól: ha, de, talán.

EN: Mit gondol, mit tartogat a jövő Önnek?

TS: Megpróbálok üzletileg terjeszkedni, a világszínvonalú labdarúgás terén. Minden olyan dolgot érintve, aminek köze van a játékhoz, amit tényleg szeretek és maximálisan élvezek. Tehát minden olyan lehetőséget, amelyet ez a terület adhat, ami a játékot, a játékok közti különbségeket illeti. Bármi, ami a focira ráhúzható, az engem érdekel.