Egésznapos konferenciát rendeztek szerdán Budapesten a gyűlöletbeszédről a Political Capital szervezésében. A téma sajnos nagyon is aktuális, a közösségi média a gyűlölet táptalaja, a mesterséges intelligencia terjedése pedig tovább bonyolítja az amúgy is összetett probléma kezelését.
HIRDETÉS„A mai reggel úgy indult, hogy kaptam egy üzenetet, miszerint úgy nézek ki, mint a sátán és homoszexuális propagandával szennyezem az emberek agyát, ezt pedig meg fogom bánni, a családommal együtt. Ha ez egy átlagos nap lesz, nagyjából egy tucat hasonló üzenetet fogok kapni ma, de az is lehet, hogy ötvenet" - ezzel a két, tárgyilagosan elmondott mondattal indított az egyik legolvasottabb szlovák napilap, a SME főszerkesztője, Balog Beáta, amikor szót kapott a Political Capital gyűlöletbeszédről szóló szerdai konferenciáján.
Balog meglehetősen negatívan látja a helyzetet. Mint elmondta, a női újságírókkal szemben kifejezetten gyakoriak az akár gyűlölet-bűncselekményig fajuló támadások, jelenleg is 7 kollégájának van szüksége pszichológiai segítségre. És korábban neki is szüksége volt, hogy meg tudjon birkózni az újabb és újabb gyűlöletkampányokkal.
A főszerkesztő úgy érzi, hogy a felfokozott online térben a média kezdi elveszíteni kapuőrszerepét. Elsősorban amiatt, mert a politikusok maguk terjesztik az álhíreket és a gyűlöletbeszédet, az újságírók pedig ahelyett, hogy a fontos dolgokkal foglalkoznának, arra kényszerülnek, hogy a blőd kijelentésekre reagáljanak.
„Az egész olyan, mintha egy hangos kocsmában megpróbálnánk elmagyarázni valamit csendes, nyugodt hangon" - panaszkodott, azt is hozzátéve, hogy az egyik fontos feladata most az, hogy meggyőzze a kollégáit arról, hogy érdemes a szakmában maradni.
A közösségi média a radikalizmus táptalaja
De mi történt a közbeszéddel, hogy erre a szintre süllyedt, és ennyire elharapódzott benne a gyűlöletbeszéd? Berecz Tamás, az International Network Against Cyber Hate igazgatója szerint az elmúlt évek történéseiben keresendők a változás okai.
2015-ben a menekültválsággal együtt jött egy viszonylag új jelenség, a menekültek elleni gyűlölet, ami összekapcsolódott a muszlimok elleni gyűlölettel, és felerősödött az Iszlám Állam terrortámadásai után. A koronavírus-járvány előhozta az ázsiaiak elleni gyűlölködést, aztán jött az ukrajnai háború, majd a Hamász terrortámadása és a gázai háború, ezek az események pedig újabb és újabb etnikai csoportok elleni gyűlöletáradatnak adtak teret.
A világjárvány ráadásul arra is nagyon jó volt, hogy félelmet ültessen az emberekbe, és nyitottabbá tegye őket az összeesküvés-elméletekre, a radikalizációra. Az egészségre káros vakcináktól például az interneten terjengő elméletek mentén egyenes út vezet az antiszemitizmusig.
Eközben a politikai spektrum világszerte jobbfelé és populista irányba tolódik, ennek hatására pedig ma olyan eszközöket használnak a politikai közbeszédben, amilyenek korábban elképzelhetetlenek voltak.
„Mostanra általánossá vált, hogy sérülékeny csoportokat ábrázolnak úgy, mintha ők, a melegek, a menekültek, a muszlimok vagy a romák jelentenének veszélyt a szabadságunkra, az életmódunkra" - mondta Berecz.
Mindez pedig aközben történt, hogy a közösségi média kikerülhetetlenné vált az életünkben. Az emberek elérése könnyebbé vált, nagyon gyorsan terjednek az összeesküvés-elméletek, miközben az algoritmusok táplálják a tüzet, olyan posztokat mutatnak nekünk, amilyeneket látni szeretnénk. Az emberek bezáródtak a saját buborékjukba, és sokan észre sem veszik, hogy a dolgokat más szemmel is lehetne nézni, a valódi politikai viták eltűnőben vannak.
A valóság az interneten képlékennyé vált, a vita sokszor már nem azon megy, hogy hogyan oldjunk meg egy problémát, hanem azon, hogy egyáltalán létezik-e ez a probléma (a Covid erre is jó példa). Számos oldal jött létre, ahol elsősorban fiatal fehér férfiak radikalizálódnak szinte úgy, hogy észre sem veszik ezt, rasszista mémeken, vicces bejegyzéseken keresztül. A mesterséges intelligencia pedig tovább ront a helyzeten a deepfake tartalmakkal, az álhíreket terjesztő bothálózatokkal, alternatív valóságok felépítésével. Berecz szerint ez az internetes környezet a radikalizmus táptalaja.
A gyűlölet sáfárjai
Az új helyzet, és az ezzel járó lehetőségek azoknak sem kerülték el a figyelmét, akik profitálni szeretnének a zűrzavarból. Berecz azt is kijelentette a konferencián, hogy a gyűlölet mára üzletté vált, a gyűlöletinfluenszerek az Egyesült Államokban dollármilliókat keresnek azzal, hogy rájátszanak az emberek félelmeire. A szakember az Euronews kérdésére azt mondta, hogy a pénz leginkább onnan jön, hogy reklámidőt értékesítenek a műsoraikban, vagy saját termékeket árulnak ezek az influenszerek.
A jelenség Európában is megfigyelhető, Magyarországon például Gődény György próbálkozott ezzel a járvány idején, de egyelőre az amerikaiak előrébb járnak. A politikusok pedig szintén kihasználják a helyzetet, különösen a szélsőjobboldali pártok tudnak építeni a gyűlöletre mutatkozó igényre annak érdekében, hogy egyre meghatározóbb politikai erővé váljanak. Ezügyben már nem maradunk le az Egyesült Államoktól, a kirekesztő, szélsőjobboldali pártok előretörése számos európai országban megfigyelhető.
Márpedig a gyűlöletbeszéd elterjedése árt a demokráciának, ebben a konferencia résztvevői mind egyetértettek. Például azzal árt, hogy eltántorítja a kisebbségek tagjait attól, hogy részt vegyenek a közbeszédben, hozzászóljanak a közügyekhez. A gyűlöletbeszédet pedig nem ritkán követi a tettlegesség: a gyűlölet-bűncselekmények elkövetését mindig gyűlöletbeszéd előzi meg.
Akkor mit lehet tenni?
A gyűlöletbeszéd elleni harcban rengeteg szereplő vesz részt az államtól a civil szervezeteken át az egyházakig, amelyek egyre fontosabb szerepet vállalnak az oktatásban, mondta Szalayné Sándor Erzsébet, aki a Magyarországon élő nemzetiségek jogainak védelmét ellátó biztoshelyettesként dolgozik az Alapvető Jogok Biztosának Hivatalában. A sokszereplős küzdelem a kiindulási alap, ebben mindenki egyetért. Az viszont már kérdéses, hogy melyik szereplőnek mekkora ereje van valójában.
Először is, a világon számos gyűlöletbeszéd elleni civil kezdeményezés van. Erre jó példa a Stop Funding Hate: a programban önkéntesek figyelik, hogy melyik médiumok adnak megjelenési lehetőséget a gyűlöletbeszédnek, aztán pedig szembesítik ezzel az adott médium hirdetőit. Ennek a programnak Európa más részein is vannak követői, és a sok különböző kezdeményezés el is tud érni bizonyos eredményeket.
A Forbidden Colours melegjogi szervezet igazgatója, Rémy Bonny viszont arra figyelmeztetett, hogy a civileknek sokkal kevesebb pénz áll a rendelkezésükre, mint a gyűlöletbeszédet terjesztő szereplőknek, ezért mindenképp szükség van nagy cégek, vagy még inkább államok partnerségére.
Mivel a probléma országhatárokon átívelő és a gyűlöletbeszéd terjedésének fő helyszíne, a közösségi média sem egy adott országhoz kötődik, az Európai Unió szerepe kulcsfontosságú az ügyben. A múlt hónapban a Bizottság kiadott egy nyilatkozatot No Place For Hate címmel, melynek az a célja, hogy új lendületet adjon a gyűlöletbeszéd elleni harcnak. Az Európai Bizottság szeretné felfrissíteni azt a magatartáskódexet is, amelyben megegyezett a közösségi médiumokkal a gyűlöletbeszéd kezelését illetően.
HIRDETÉSA konferencia résztvevői alapvetően helyesnek ítélték meg az uniós törekvéseket. Berecz Tamás például kiemelte, hogy a nagy cégeket, mint a Google vagy a Meta, csak úgy lehet asztalhoz ültetni, ha erre erős politikai szándék van, a civilek erre önmagukban képtelenek. Az EU részéről pedig most van ilyen szándék. A Zsidó Világkongresszus elemzője, Jessica Lewin viszont azt is hozzátette, hogy az EU-ban lassú a döntéshozatal, a gyűlöletbeszéd viszont egy gyorsan változó jelenség, így a brüsszeli bürokrácia nehezen tud lépést tartani a fejleményekkel.
A politikai szándék nem mindenhol adott Európában. Vannak olyan országok, amelyek fontosabbnak tartják ezt az ügyet, de olyanok is, amelyek nem igazán törődnek vele. A magyar kormány például nem sorolható az élharcosok közé. Polyák Gábor, a Mérték Médiaelemző kutatója és az ELTE oktatója szerint a magyar ellenzékben sincs igazán meg a szándék a gyűlöletbeszéd elleni harcra. Ő többször is érdeklődött már ellenzéki pártoknál arról, hogy miért nem figyelik a médiát, legalább a közmédiát, és jelentik a rendszeresen előforduló törvénytelen tartalmakat. Ezek a pártok viszont úgy érzik, hogy nem éri meg erre a célra felhasználni a szűkös erőforrásokat.
Az algoritmus az úr
A közösségi média legtöbb felületén mindenesetre ma már monitorozzák a gyűlöletbeszédet. A nagy cégek algoritmusokat hoztak erre létre, a Facebook például azt állítja, hogy az automatika már a poszt publikálása előtt kiszűri a nem megengedett tartalmak 95 százalékát. Ez persze problémákkal is jár, az algoritmus ugyanis nem tökéletes, olyan dolgokat is kiszűr, amiket nem kéne, másokat viszont nem vesz észre. A nagyobb országokban jobban működik a rendszer, mert emberekből álló moderátorcsapatok támogatják az automatikát, de az olyan kis országokban, mint Magyarország, erre jellemzően nincs kapacitása a cégeknek.
Fontos még kiemelni, hogy a Facebook jellemzően nem moderálja a politikusok posztjait, mert nem akar politikai ügyekbe keveredni. Így a politikusok sokszor szabadon terjeszthetik az álhíreket és a gyűlöletbeszédet. Balog Beáta szerint Robert Fico nem nyerte volna meg a választást Szlovákiában a Facebook nélkül, és a platformon gyakorlatilag ellenőrizetlenül tevékenykedett az új miniszterelnök a választási kampányban.
A SME főszerkesztője felhívta a figyelmet még egy hiányosságra: szerinte a rendőrség nincs igazán felkészülve arra, hogy kezelje a gyűlöletbeszéddel kapcsolatos ügyeket. Ő például, mikor bejelentést tett, azt a kérdést kapta a rendőrtől, hogy fenyegetve érzi-e magát. De ő úgy érezte, hogy inkább a rendőröknek kellene megmondaniuk, hogy veszélyben van-e a sok fenyegetés miatt, vagy nem.
HIRDETÉSA résztvevők közül sokan hangsúlyozták az oktatás, az ismeretterjesztés szerepét is a gyűlöletbeszéd elleni harcban, de összességében nem tűntek túl bizakodónak a közeljövőt illetően. A legsarkosabb helyzetértékelést talán Polyák Gábor adta: a kutató kijelentette, hogy Magyarországon a gyűlöletbeszéd ma a mindennapi rutin része és a kormánykommunikáció alapeleme, ezzel pedig a törvények nem tudnak mit kezdeni.