rendkívüli hír

Éppen ezt olvassa:

"Halálomig magamon hordom ezt a számot"- egy francia partizán visszaemlékezései


világ

"Halálomig magamon hordom ezt a számot"- egy francia partizán visszaemlékezései

A náci megszállás alóli felszabadulás 70. évfordulóját ünnepli Franciaország idén május 8-án. A második világháború során Lyon az ellenállás központjává válik. A kelet-franciaországi város a háború ideje alatt két teljes évig szabad, ezt kihasználva alakulnak ki a földalatti szervezetek. 1942-ben Lyont és környékét elfoglalják a német csapatok. A Gestapo berendezkedik itt, azzal a céllal, hogy
szemmel tartsa a zsidókat és az ellenállókat. A Berthelot sugárúton, közel a Rhone partjához a katonai egészségügyi iskolában zajlanak a kihallgatások. Jean Nallit is partizán volt. 18 évesen csatlakozott a Charette nevű hálózathoz.

- A mozgalomban információt gyűjtöttünk, hamis papírokat gyártottunk, olyan 25-30 ezret csináltunk belőlük- meséli az idős férfi.- Azt vártuk, mikor visznek el minket kivégezni. 1944. március 31-én letartóztattak, és azonnal áthoztak ide, erre a helyre. Megkínoztak: fojtogattak, megrugdostak, bottal vertek. Annyit ütöttek a hátamon és a hátsó felemen, hogy legalább hat hónapon keresztül nem bírtam leülni.

Május 8-án marhavagonba zsúfoltak minket- egy vagonban körülbelül 120-an voltunk. Mire megérkeztünk, tízen meghaltak, a srácok egy része félőrült volt a vízhiánytól, a társaság másik része félig megfulladt, mert annyira össze voltunk szorulva, levegő pedig nem volt. Szerencsém volt, mert odaszorultam a vagonajtó résének közelébe, és tudtam lélegezni, úgy, hogy a számat az ajtóra tapasztottam. A vonat Buchenwaldba vitt minket.
Amikor megérkeztünk, mindenki kapott egy sorozatszámot.
Ezzel vége volt, nem volt többé nevünk, németül kellett kimondani, hogy 49839. Halálomig magamon hordom ezt a számot.

Először vászonsátorban, a puszta földön ülve aludtunk. Hogy tudjunk aludni, leültünk a földre, széttártuk a lábunkat, majd egy társunk elhelyezkedett a lábunk között, és előrehajolva, a hátán aludtunk el. Ez mintegy negyven napon át tartott.

Nekem a kőbányában kellett dolgoznom, követ törtem 12 órán át,
és nem állhattam fel, nem is szólhattam a körülöttem dolgozókhoz. Minderre azért kényszerítettek, hogy elpusztítsanak bennünket.

Később egy repülőgépalkatrész- ellenőrző üzemben kellett dolgoznom. Különben ez már nem volt olyan rossz, mert ,egfizettettük velük az árát. Sosem értettem meg, miért használják az ellenállás miatt letartóztatott srácokat fegyverüzemekben.
Nem akartam ott dolgozni. Megérkeztem, és ott volt egy másik belga fogoly, aki megkérdezte tőlem: dolgozni jöttél? Nem- feleltem. Visszakérdeztem: És te? Én sem- mondta. Jól megértettük egymást. Ezután a jó és a rossz darabokat is átengedtük. A szabotázs az összes munkafolyamatra kiterjedt, az összeállításra is.

Mindenkit meg akartak semmisíteni: a zsidókat, és az összes embert, aki a háláltáborokban volt. De az oroszok nyomultak előre a fronton. Hogy ne essünk az oroszok vagy az amerikaiak fogságába, az SS cikk-cakk vonalban hajtott minket keresztül egész Németországon, hogy aztán a Balti-tengerbe fojtsanak bennünket. 900 kilométert tettünk meg gyalog. 1945. május 8-án szabadultam a fogságból.

Az erőltetett menet elején még ötezren voltunk. Kevesebb mint ötszázan érkeztünk meg. 38 kilogrammot nyomtam, amikor megérkeztünk. Három évig tartott, amíg 50 kilogrammot magamra tudtam szedni.

világ

Megrázó hetek a Gestapo lyoni börtönében - a túlélők mesélnek