A gázai harc ötödik hónapja azt mutatja, hogy a Hamász teljesen félreértette az izraeli politikát, és nem szerezte meg szövetségeseinek támogatását sem a hadviseléshez. Ennek egyenes következménye a gázai övezet pusztulása és a palesztin lakosság gyötrelmeinek tűrhetetlen növekedése.
HIRDETÉSAz Izrael elleni október 7-i koordinálatlan és kaotikus terrortámadás fokozatosan a Hamász stratégiai tévedéseinek sorozataként bontakozik ki. Miközben az IDF szisztematikusan folytatja a terrorgépezet leszerelését és az év végére vélhetően be is fejezi, a háború egyre inkább humanitárius katasztrófává alakult át, és a katonai tényezők súlya csökken.
A Hamasz maradék katonai vezetése, ami jelenleg már csak két tagú, ezt továbbra sem veszi tudomásul, mert nem is számolt vele a rajtaütés tervezésekor
Az októberi támadás alapcélja egy olyan háború kiprovokálása volt, ami regionálisan megerősítette volna a Hamász és Irán stratégiai pozícióját. Az események láncolata viszont azt mutatja, hogy Jahja Sinwar (a képen) és Mohamed Deif a tervezés során nem vettek figyelembe több döntő távlati tényezőt, és tévesen mérték fel mind Izrael, mind Irán várható reakcióját.
Az 1. tévesztés - az Izrael elleni támadás eltúlzott mérete
A mesterterv azzal számolt, hogy a többezer állig felfegyverzett és bőséges készlettel ellátott terrorista hosszan tartó behatolást hajt végre Izrael területén. Az elfogott terroristák vallomásai és a menekülés során hátrahagyott készletek bősége ezt egyértelműen alátámasztja. Példaként a több hétre elegendő élelmiszerkészletet, a nagy mennyiségű gyógyszert és kötszert, a tetemes üzemanyagtartalékot és a 300 ezer gyalogsági lőszert említik leggyakrabban.
Ide sorolható a foglyoknál talált mintegy többmillió dollár értékű izraeli, amerikai és uniós valuta, amit bevásárlásokra és megvesztegetésekre szántak.
Az első 1-2 nap taktikai szándéka az volt, hogy több kisebb települést és rendőrségi-katonai létesítményt elfoglaljanak, majd ezekre támaszkodva tartós stratégiai műveletekbe kezdjenek Izrael belső területei ellen, melyeket legalább több hetesre vizionáltak. Ily módon elérhették volna, hogy Izrael a saját területén kényszerüljön hosszadalmas harcokra, amire korábban nem volt példa.
A terv viszont a támadás napjának végére teljes kudarcba fulladt. Kétségtelen, hogy a meglepetésszerű támadás első óráiban az izraeli határvédelem és a területi egységek késlekedve és információhiányosan reagáltak, de 14.00.-tól körül már heves ellentámadásba csaptak át.
A terület teljes megtisztítása még napokba telt, de eközben az IDF vezérkara elkezdhetett gondolkodni a visszacsapás tervezésén. Ezáltal a konfliktus viharos sebességgel váltott át a Hamász és Gáza elleni eszkalációba.
2. hiba: a Hamász nem számolt az IDF nagyszabású inváziójával Gázában
A terrortámadás tervezői olyan politikai és hírszerzési elképzelésekre építettek, amelyek már elavultak. Izrael korábbi Gáza-ellenes megtorló műveletei korlátozottak voltak térben és időben is, és elsősorban intenzitásukban. Deif úgy számolt, hogy most is csak egy kisebb léptékű, legfeljebb pár hetes ellenlépésre kell számítani. Úgy kalkulálta, hogy Izrael óvakodik a túlzott saját veszteségektől, ezért inkább a légierejére támaszkodik majd, és nem fog többszázezres katonaságot koncentrálni.
Tévesen értékelték az izraeli belpolitika állapotát is, arra építve, hogy az igazságügyi reformok elleni heves társadalmi fellépés és Benjámin Netanjahu vitatott kapcsolata a szélsőjobbal végzetesen megosztotta a társadalmat. Ebből arra következtettek, hogy a kormány nem fog kellő és tartós támogatást szerezni egy hosszú, szívós és rendkívül költséges hadjárathoz. (A gázai katonai műveletek jelenleg napi 47-50 millió dollárral terhelik meg az izraeli költségvetést.)
Ezt a súlyos félreértést bizonyítja, hogy a BESA Center és más elemző csoportok azóta elvégzett elemzései szerint az izraeli társadalom egységessége most nagyobb, mint a korábbi háborús helyzetekben bármikor volt. Az izraeliek osztják azt a véleményt, hogy a Hamászt azért kell megsemmisíteni, hogy a jövőben hasonló veszedelmekre ne kelljen számítani, és az ország a jóval fontosabb és fenyegetőbb frontokra összpontosíthasson (Libanon, Szíria).
A támadók arra sem számítottak, hogy a rendkívül megosztott izraeli politikai osztály képes félretenni az ellentéteket, és fel tud állítani egy nemzeti válságkormányt, amiben politikai ellenfelek együtt foglalnak helyet, és meglepő egységességgel kezelik a további lépéseket. Ez a kormányzati konstrukció hasonlatos Winston Churchill 1940-ben felállított egységkormányára, amiben a brit politikai osztály minden szereplője részt vállalt.
Stratégiai tévedésnek bizonyult az akcióban résztvevőknek kiadott azon utasítás is, hogy demonstratíve, dokumentáltan és a lehető legkegyetlenebb módokon támadjanak rá a célpontok lakosságára. Ezzel azt érték el, hogy személyes sorsokra lebontható és az egyes áldozatokkal pszichésen azonosuló közhangulatot gerjesztettek.
Ez merőben más pszichózist teremt, mint amikor egy légitámadás során névtelen ismeretlenek válnak áldozattá, akikkel nem lehet egyenként azonosulni, mert nem ismerjük őket.
A brutális gyilkosságok és a fogolyszedés eredménye az lett, hogy néhány tucat túsz kérdését az izraeli kormány egyenrangú tételként tudja kezelni a tárgyalásokon a teljes palesztin lakosság jóval komplexebb és tömegesebb problémakörével.
Megdőlt az alagút-mítosz is
A szárazföldi hadműveleteket elemzők az első hónapokban azt hangsúlyozták, hogy a Gáza alatt 20 éven át kiépített bunker- és alagútrendszer megakadályozhatja Izrael szárazföldi sikereit.
Mára viszont az derült ki, hogy bár a földalatti hálózat veszélyes tényező, de stratégiailag alkalmatlan a tartós védekezésre, és ellentámadások indítására. A rendszer inkább raktározásnak, búvó- és pihenőhelyeknek felel meg, de összehangolt támadó akciókra nem használható.
Teljes felszámolásuk csak idő kérdése, mert korábban erősségüknek gondolt kiterjedtségük inkább hátránynak bizonyult, mivel járatról járatra haladva szisztematikusan lehet semlegesíteni.
Az alagutak veszélyességével továbbra is számolni kell, de időközben felálltak azok a speciális izraeli felderítői és mérnöki osztagok, amelyek előbb elszakítják egymástól a csápokat, majd egyenként likvidálják a szétszakított bázispontokat. Ez gyakran olyan sebességgel történik, hogy az alagútban rejtőző terrorosztagoknak nem marad idejük az ott felhalmozott hatalmas készpénzmennyiség és fegyverzet kimentésére.
HIRDETÉSFelszakadni látszik a Hamász társadalmi beágyazottsága is. Már a régebbi hadműveletek során gyakran emlegették, hogy a terrorcsapat helyi civileket, asszonyokat és gyerekeket terel össze a támadások elriasztására, illetve azért, hogy a nemzetközi médiában Izrael felelősségét hangúlyozzák ezekért a veszteségekért.
A novemberi ellenoffenzíva során több esete feljegyeztek és le is videóztak, például a gázai főkórház esetén, amikor civilek mögül intéztek RPG-csapást izraeli páncélosokra. Újabban a nemzetközi élelmiszer-segélyek elosztása körül támadnak súlyos feszültségek, melyek jó részét a Hamász elrabolja, és olykor a rászoruló civilek közé is lő.
A korábban erős társadalmi háló szétszakadásának másik jele, hogy a Hamász közigazgatási rendszere összeomlott, beleértve elsősorban a közbiztonságot, a közellátást, az egészségügyet és természetesen az oktatást is.
Az így keletkező űrbe az ősi klánok és nagycsaládok igyekeznének belépni és biztosítani a minimális ellátást, de ezeket a Hamász ellenségnek tekinti, és legutóbb egy családfőt és két másik személyt meg is gyilkolt közülük, mert Izraellel való kollaborálással gyanúsították meg őket.
A 3. stratégiai hiba - Irán és a Hezbollah beavatkozásának eltúlzott reménye, előzetes egyeztetés nélkül
A Hán Júniszban lefoglalt titkos iratok és digitális adattárak arra mutatnak, hogy a Hamász értesítette Teheránt és a libanoni terrorhadsereg vezetőjét, Haszán Naszrallahot, hogy akcióra készül Izrael ellen, de ennek méretét és jellegét nem ismertették velük, és nem is kapott hozzájárulást. Az októberre szervezett támadás jórészt Sinwar, Deif és Marván Issza végső elhatározása volt, ami éktelen haragot keltett Teheránban, mert az ajatollahok szerint a Hamász megsértette az alávetettségi szabályokat.
HIRDETÉSEközben Sinwar olyan röpiratot terjesztett emberi között, amely szerint „a tengely részt vesz a nagy felszabadítási projektben”. Ez hamis áltatás volt, miközben a Hezbollah nem mozdult, így Izraelnek nem kellett megosztani erőit az északi és déli front között.
Más elkobzott dokumentumokban a terrorvezér megismétli az állítólagos kötelezettségvállalást, amely szerint a déli akció egy párhuzamos északi támadáshoz vezet majd, amelyre - szerinte - a Hezbollah 'Galilea meghódítása' címmel készült.
Ilyen felkészülés viszont nem zajlott. A teheráni ajatollahok és a bejrúti Naszrallah csalódást okoztak Sinwarnak, aki csak szolidaritási nyilatkozatot kapott, de fegyveres támogatást már nem.
Jelenleg az látszik ténynek, hogy a gázai háború kiterjedése óta mind Irán, mind a Hezbollah viszonylag visszakapcsolt a háborús retorikából, és helyette inkább a palesztin nép szenvedéseit hangoztatják.
Ráadásul az október támadás sikertelensége stratégiai visszaesést jelent az iráni tengely számára is. A 'Gáza-erőd' megszűnése Izrael biztonsági doktrínájának újraértékelését is kiváltja, így Teherán egyrészt elveszít egy létfontosságú regionális bázist, hosszabb távon pedig egy sokkal határozottabb és megerősödött riválissal találja szemben magát.
HIRDETÉSHivatkozások
Klán-vezető kivégzése
A szövetségesek elmaradása
Az alagútrendszer kudarca