rendkívüli hír

Éppen ezt olvassa:

„Marlene pacifizmusa fogott meg” - Interjú Fullajtár Andreával


világ

„Marlene pacifizmusa fogott meg” - Interjú Fullajtár Andreával

Együttműködésben a

Évek óta dédelgetett álma vált valóra december elsején, amikor az Orfeum színpadán bemutatkozhatott a Marlene Dietrich-mítosz köré font előadói estje, ahol kiderült, hogyan viszonyul ő a flaszternyerseséget és érzékiséget mesterien ötvöző néhai díva gondolataihoz. Közben anyaszínházában, a Katonában teljes gőzzel készül Csehov Sirályának bemutatójára, amiben Arkagyinát alakítja.

A Jászai Mari-díjas színművésszel, Fullajtár Andreával a legendás vamp, Dietrich kevéssé ismert “szabadságharcos” arcáról, éneklő fűrész-szólóból lett “protest-hastáncról”, emblematikus Sirály-előadásokról, valamint színészi- és nézői déjà vu-kről beszélgettem.

Mennyire ismerte Marlene Dietrichet, amikor évekkel ezelőtt megfogalmazódott az ötlet, hogy kellene egy est, amelyen az ő dalait énekli? Milyen kép élt Önben róla akkor?

FA: Amíg Zöldi Gergő, az előadás kitalálója nem mondta, hogy nekem Dietrich-dalokat kellene énekelnem, addig nekem ő egy régi filmsztár volt, a szokásos pár mondat volt a fejemben róla, nem több. De aztán elkezdtem olvasni róla. Megnéztem a dokumentumfilmet, amit már idős korában forgattak vele, és egyszer csak kinyílt egy világ, amiben ez a nő iszonyú aktívan politizált, borzasztó karakán véleménye volt az őt körülvevő világról. Egyáltalán nem az az üresfejű sztár volt, amit az ember gondol egy ilyen ikonról. Hihetetlen humorérzék, élettapasztalat sugárzik abból, ahogy nyilatkozott, amiket csinált. Iszonyúan kezdett vonzani a személyiség, ami amögött a bálványszerű arc mögött volt, amivel őt mindig azonosították, és azonosítják ma is.

Tehát nem a mítosz fogta meg, sokkal inkább a vamp-maszk mögötti érzékeny, gondolkodó, kemény nő?

FA: Abszolút. Amikor a rendezővel, Novák Eszterrel nekiálltuk szerkeszteni, hogy mik legyenek az összekötő szövegek, milyen arányban legyen benne humor, milyen arányban a keményebb dolgok, akkor én tudtam, hogy a náci rezsimmel való szembenállás, az a fajta pacifista kiállás, ahogy Izraelben, Lengyelországban megjelent a háború után, ezeknek kulcselemeknek kell lenniük az előadásban, hiszen az én személyiségem erre nagyon rezonált.

Az önök között lévő – közéleti érzékenység értelmében vett – hasonlóság nyilvánvaló. Az viszont tényleg félelmetes, hogy a Dietrich ABC-ből vett összekötő szövegek hallatán többször az az érzése az embernek, hogy ezt Ön írta, legalábbis írhatta volna…

FA: Nagyon sok színész vallja azt, hogy nem szabad közéleti kérdésekben megnyilvánulni, mert nem tesz jót – nagyon sokan meg pont az ellenkezőjét mondják, miszerint ha valamire használható az ismertség, akkor az az, hogy az ember igenis odaáll a jó ügyek mellé. Én a második csoportba tartozom. Hiszem, hogy véleményformáló emberek vagyunk, és ha nem csinálnunk semmit, azzal ugyanúgy véleményt formálunk, mintha csinálnánk valamit. Nem igaz, hogy egy színész közéleti szereplése ott véget ér, hogy lejön a színpadról. Azzal is véleményt formál, ha odaül egy politikus mögé, és azzal is, ha nem ül oda. Nyilván minden helyzet egyedi. Nálunk elég problémás társadalmi-közéleti állapotok vannak, amiben azzal is véleményt formál valaki, ha teljesen csendben van.

A német nem könnyű nyelv, és Ön nem is beszéli. Mennyire volt nehéz megbirkózni vele? Nem a dalszövegek megtanulására gondolok, inkább arra, hogy hitelesen jöjjenek a szavak, ha úgy tetszik, “németül” szülessenek meg az érzelmek, a gondolatok?

FA: Angolul, franciául beszélek, a német valóban teljesen szűz terep volt. Iszonyú nehezen mentek a fejembe a szavak. Nagyjából a hangalak igen, de hogy a jelentést úgy tudjam társítani hozzá, hogy az hihető legyen… Nem volt egyszerű. Zöldi Gergő tanácsára rengeteget hallgattam Dietrichet. És egy idő után már Gátos Ivánt (az előadás zenei vezetője) is kijavítottam, amikor egy hangszerelésnél máshová írta a dallam hangját, pedig ő írta jól, csak Dietrich annyira bennem volt, az, ahogy énekelte, hogy egész egyszerűen kihallottam a hangokból, hogy ez nem úgy van. (nevet)

Az is kihívás lehetett, hogy a megszokott művészszínházi színpad helyett egy mulatóban kell szórakoztatni egy – talán – merőben más közönséget.

FA: Hiszi vagy sem, hiába vagyok majdnem húsz éve a pályán, tényleg iszonyatos izgalmat okozott, hogy meg tudom-e ugrani ezt a lécet! Hogy meg tudom-e fogni őket, akik eljöttek az Orfeumba, meg tudom-e fogni azokat, akik egyáltalán nem biztos, hogy azt a fajta színházat vallják magukénak, amit én. Jó értelemben vett adrenalinbomba volt, hiszen egyáltalán nem volt borítékolva, hogy jön-e velem a közönség vagy sem. Aztán, amikor beletapsoltak, nevettek, vagy éppen elcsendesedtek a komolyan részeknél, akkor az volt a visszaigazolás. Hogy igen. Működik.

Az est szórakoztató jellege miatt minimális csak az utalás Dietrich “szörnyeteg” mivoltára, azokra mélységekre, ahová a vége felé süllyedt?

FA: Persze. Elsősorban szórakoztató előadást akartunk csinálni. Ha nagyon belementünk volna ebbe a dologba, plusz még ott van a háborús blokk is, az annyira elsötétítette volna az egészet, annyira átbillent volna egy depresszív vonulatba, hogy az nem biztos hogy könnyen fogyasztható lett volna egy lazulni érkezett publikum számára. Néhány éve, amikor ez az egész még csak egy álom volt, én például azzal akartam kezdeni, amikor Dietrich nyolcvanvalahány évesen üvöltve dobja ki a dokumentumfilm operatőrét. El akartam mondani, hogy részegen ment be koncertezni, hogy leesett a színpadról, hogy habszivacsból önttette ki a saját testét és az volt rá felcsatolva, mert alatta már egy öregasszony teste volt… Az már-már egy monodráma lett volna, most viszont egy koncertet akartunk, összekötő szövegekkel.

Talán majd egyszer…

FA: Talán. De akkor is… egy teljes emberéletet hogy teszünk bele? A dalokon keresztül meg lehet villantani színeket, hangulatokat, de ha a teljes életművet bele akarjuk tenni… Az hatalmas munka. Ahhoz egy teljes szövegkönyvet kell írni, már-már egy komplett drámát.

Meglepő momentuma az előadásnak, amikor a fronton játszódó rész egy háborúellenes hastánc-szólóba torkollik. Ez kinek az ötlete volt?

FA: Az enyém. Dietrich sem kizárólag énekelt a katonáknak a fronton. Volt egy külön száma: éneklő fűrészt vett elő, és elkezdett rajta játszani. Úgyhogy én is csinálni akartam valami megdöbbentőt. Mivel nemrégiben kezdtem el hastáncolni, kitaláltam, hogy egy háborúellenes “protest-hastánc” kellene ide. Novák Eszter döbbeneténél talán csak az edzőm, Dina Jamilah csodálkozása volt nagyobb, de aztán bebizonyosodott, hogy az ötlet működik. Olyannyira, hogy a végén, amikor már én tartottam ott, hogy nem is biztos hogy kell, Eszter ragaszkodott hozzá (nevet). Az meg, hogy a rázóöv töltényekből van, az Papp Janó munkáját dicséri. Ő is ledöbbent először az ötlet hallatán, de megcsinálta. Sőt, azóta már többen mondták, hogy szabadalmaztatni kéne (nevet). Iszonyú erős része az előadásnak, amikor a zenekarból kiül egy zenész és dobol, én meg hastáncolok. Az egész annyira illeszkedik a háborúhoz: itt egy nő, aki valahogy becsatlakozik a háborús menetbe.

A Boomerang Baby következő előadása januárban lesz az Orfeumban. Távolabbi tervek?

FA: Budapesten egyelőre az Orfeumban fogjuk játszani, legközelebb egészen pontosan január 27-én. Tavasszal pedig elindulunk vele vidékre, nyáron meg fesztiválokon játsszuk, a Balatonnál többször is. Igazi “utazó produkció” lesz!

Mindeközben Ascher Tamás rendezésében küszöbön a Katona új bemutatója, Csehov Sirálya (premier december 20-án), amiben Arkagyinát, az öregedő színésznőt alakítja. Alig van színházszerető ember, akinek ne lenne legalább egy Sirály-élménye. A Katona közönsége mire számíthat?

FA: Ascher sokkal inkább azt keresi, hogy mitől tud ez a darab egészen rólunk szólni. Ötvös András játssza Trepljovot, a fiamat – tíz év van köztünk, talán még annyi se – ezek a fura viszonyok is azt mutatják, hogy ez egy igazi, jó értelemben vett társulati előadás lesz. Azok a magánéleti és szakmai problémák, amiket a darab feldob, azok az élethelyzetek, amik iszonyatosan ismerősek és lefordíthatóak bármelyikünk életére, azokról mindannyian sokat tudunk. Nemrég egy próbán például Tamásnak az volt az instrukciója arra a helyzetre, hogy az idősödő Arkagyina ott áll a húszéves színésznőjelölttel szemben, hogy nem a másiknak, hanem saját magának bizonygatja, hogy van olyan fitt, meg tudja lépni azt, amit a fiatal.

Szóval nézői és saját déjà vu-kre apellálnak?

FA: Tulajdonképpen igen. Úgy érzem, hogy ha ezt az utat követjük a premierig, hogy ez az elképesztő csehovi szöveg, a szituációk ránk passzoljanak, akkor a néző folyamatosan azt fogja érezni, hogy “igen, ez velem is előfordul vagy előfordult már”. Annak a kegyetlensége, hogy egy fiatal tehetség folyton falakba ütközik a már befutottak részéről. Ahogy egy befutott személyiség is falakba ütközik, holott nem akar falakba ütközni. Mert neki ez még jár. “Még azt szeretné, hogy”. “Neki az kell még, hogy”. Ez iszonyú élesen kijön ezekben a karakterekben. És Ascher Tamás azt szeretné, hogy ezek legyenek megtalálva, kielemezve, ne pedig egy elképzelt, régmúlt, időutazós “csehovi” világ.

Attól nem tartanak, hogy Budapesten több Sirály-előadás is megy jelenleg, és a néző esetleg nem lesz olyan “lelkes”?

FA: Nézze, a Sirályt akkor veszi elő egy társulat, amikor valamit meg akar fogalmazni a saját színházeszményéről. És ilyen értelemben véve, ha ez a Sirály meg tudja mutatni, hogy a Katona színészei milyen összjátékra, hányféle réteg eljátszására, milyen csapatjátékra képesek, akkor tulajdonképpen megmutattuk, hogy milyen színházban hiszünk. Sztanyiszlavszkij csapatának, a Moszkvai Művész Színháznak ez az előadás lett a jelképe, ez emelte nemzetközi rangra. A Sirály abszolút képes egy csapatnak az emblémája lenni. Ezért fontos nagyon, hogy nálunk hogyan sikerül.

Dietrich-előadásfotók: Bényi Péter, Marosi Viktor

Sirály-próbafotók: Horváth Judit

A szerkesztőség ajánlata

A következő cikk

világ

A Saul fia a Golden Globe esélyesei között