rendkívüli hír

Éppen ezt olvassa:

Petrik Andrea: ösztönből választottam a változást


világ

Petrik Andrea: ösztönből választottam a változást

Együttműködésben a

Ha kell, dögös vamp, ha kell, pszichopata férfigyűlölő, lelki sérült nő vagy néma lány. Még csak 30 múlt, de túl van már a drámairodalom jópár súlyos nőalakján. Naivaszerepet – eddig legalábbis – csak „pedagógiai céllal” kapott. Diploma után rögtön az ország egyik legnevesebb művészszínházához szerződött. A film is korán megtalálta. Most pedig vadonatúj szakaszához érkezett pályája. Ösztönből dönt, azt mondja, ez eddig még mindig bejött. Petrik Andrea színésznővel beszélgettem.

A vajdasági Temerinben születtél. Mikor és hol ért az impulzus, aminek alapján megfogalmazódott benned, hogy színész szeretnél lenni?

PA: 13 éves voltam amikor az Újvidéki Színházban láttam a Sztárcsinálókat, és akkor jött egy sugallat, hogy nekem is ott kell állnom a színpadon. Onnantól kezdve jártam szavalóversenyekre, versmondó táborokba, ott ismerkedtem meg Kovács Lehellel, aki ma a Katona József Színház társulatának tagja. Ő akkoriban Szentesre járt, a Horváth Mihály Gimnázium drámatagozatára. Én is ott akartam tanulni, fel is vettek, úgyhogy teljesen egyedül, alig 15 évesen, átjöttem Magyarországra. Igen, akkor én már tudatosan készültem erre (nevet).

De a Színművészetire azért nem volt teljesen sima az utad…

PA: Hát nem! Elsőre nem vettek fel, a harmadrostán hullottam ki, aztán egy évig az Új Színházban voltam stúdiós. Érdekes, hogy a felvételi első két fordulója nekem mindig nagyon könnyedén ment, a harmadrostán azonban, ahol egy hétig össze voltunk zárva, teljesen antiszociális voltam. Pedig sokan pont ott nyílnak ki, én meg pont ott “feszültem be”. Ráadásul az első évben az ujjam tört el, a következő évben meg a karom: teljesen véletlenül leestem a villamosról néhány nappal a felvételi előtt.

Másodjára végül bejutottál, Forgács Péter, Hegedűs D. Géza és Marton László osztályába jártál. Gyakorlatodat pedig a Vígben töltötted. Ha jól tudom, hívtak téged “vígszínházi színésznőnek”…

PA: Igen, hívtak, de Bálint Andrástól is kaptam egy ajánlatot, és akkor én a Radnóti mellett döntöttem. Ez nem a Víg ellen szólt, egyszerűen arról volt szó, hogy akkor nekem szimpatikusabb volt a Radnóti, a sokkal kisebb társulatával, a művészszínházi jellegével. Az a műhelymunka vonzott, ami ott folyik.

Annak idején azt nyilatkoztad, hogy a színház terápia, pszichológuspótló a számodra. Ezt most is így érzed, hét év után?

PA: Abszolút. Egy jó munka tényleg terápia. Egy rossz munka viszont rombol. Nyilván a pályája elején lelkes és odaadó az ember. Aztán megtanulja, hogyan kell nekiállni egy munkának: nem szabad mindenbe belehalni, mert nem marad ereje az olyan munkára, ami viszont tényleg megkívánja azt. Tudni kell szelektálni. Én ezért is leszek mostantól szabadúszó. Mondják, létezik ez a bizonyos „hét év”, kapcsolatokban is, munkában is. Hét éve vagyok a Radnóti Színház tagja és megszólalt egy hang, hogy változásra van szükségem.

A Radnótiban mit szóltak?

PA: Akik ismernek és szeretnek, azok abszolút elfogadták a döntésemet és támogattak ebben. Mert tudják, hogy nekem ez jó lesz. Mert ismernek. Nézd, lehet, hogy jobb lesz, lehet, hogy rosszabb. De másmilyen lesz. És a változás mindig jó! Én 15 évesen eljöttem otthonról. Mindig megvolt bennem a bátorság. A Radnóti nekem mindig egy fészek marad, hiszen bíztak bennem és rengeteg lehetőséget kaptam. Ez a döntés nem a Radnótiról szól: ha úgy adódott, kiengedtek független produkciókba, filmezni, tehát ez nem egy rabság volt, sőt. Továbbra is nagyon szurkolok a társulatnak. Egész életemben az ösztöneimre hallgattam, és még nem csalódtam bennük. Olyan ez, tudod, mint amikor levágatod a hosszú hajadat, vagy kimész külföldre. Most kicsit önző vagyok.

A Radnótiban jelenleg futó előadásokkal mi lesz? Megtartod a szerepeidet?

PA: Lélekben továbbra is ehhez a színházhoz fogok tartozni és ez nem afféle szakítás, hiszen néhány szerepemet továbbra is játszom. Sőt nagy örömömre az évad első bemutatójába, ifjabb Vidnyánszky Attila rendezésében is benne leszek.

Ha azt mondom, Kurázsi mama és Vágyvillamos, ki jut eszedbe?

PA: Zsótér Sándor (nevet).

Ki ő neked?

PA: Nagyon meghatározó rendező az életemben. Már az egyetemen megtaláltuk a közös hangot és utána kétszer is dolgozhattunk együtt. Remélem, hogy még fogunk is. Szerintem minden színésznek kötelező legalább egyszer dolgozni Zsótérral, mert tényleg elképesztő, amit ő tud, ahogy ő látja a dolgokat.

Na és Juronics Tamás, aki a Turandotban rendezett téged?

PA: Tamás táncos-koreográfus, de egyáltalán nem koreográfusként dolgozott, hanem egy másfajta gondolkodásmódot adott át, ami mindig csak jó dolgokat hozhat, hiszen nyitottságot igényel mindenki részéről. Délelőtt tízre bejöttünk, délben volt tíz perc szünet és aztán kettőig próbáltunk tovább. Munka volt, dolgoztunk. Amibe befektetsz, amibe pakolsz, amin dolgozol, az mindig megtérül. Én ebben hiszek.

Mi az igazsága ennek a férfiakat végzetesen gyűlölő lánynak, Turandotnak? Van neki szerinted?

PA: Nincsen. Nekem, az őt játszó színésznőnek persze kellene ismernem az igazságát. Persze abszolút tudom, mit akarok vele, mi merre megy, de ha ránézek, azt kell mondjam, hogy egy elmebeteg nő…

Milyen könnyen tudod letenni az estéről estére eljátszott nehéz szerepeket?

PA: Ez a szakmám, egy idő után ez már rutinná válik, és valamilyen szinten azért tanulható. Úgy épülnek be ezek, hogy máshol, máskor jön ki rajtam. Nem feltétlenül este, előadás után hazafelé, hanem mondjuk másnap egy boltban, vagy évek múlva. Nagyon sok színésznél miután lemegy a függöny, le kell eresztenie, “azt a bort meg kell innia, mert az kijár neki”. Csakhogy ez nagyon veszélyes. Fiatalabb koromban két végén égettem a gyertyát, és pont a Hajnali láz című film hozott egy olyan változást az életembe, amióta jobban odafigyelek. Tudatosabb vagyok.

A Hajnali láz, Gárdos Péter mozija mennyire fontos állomás a pályádon?

PA: Az egyik legfontosabb. Bonyolult, disszonáns, rettentő nehéz szerep volt Gold Judit. Tíz kilót le kellett fogynom, ami teljes életmódváltást igényelt. Fél évig nem ittam alkoholt, naponta nyolcszáz kalóriát ehettem, az nagyon-nagyon kevés. Futottam a Szigeten. A cigi maradt, de képzeld el, utána még azt is letettem! Tíz kiló ledobása nemcsak fizikailag megterhelő, hanem mentálisan is. De életem eddigi legboldogabb fél éve volt. Gárdos Péterrel pedig fantasztikus volt a munka, imádtunk vele dolgozni, és valahogy magától értetődő volt minden onnantól, hogy hirtelen elkezdett élni a karakter. Persze óhatatlanul sérül az ember, ha egy ilyen típusú szerepet forgat.

A Kincsem, amiben Klara von Oettingent alakítod, az azért másképpen volt kihívás, gondolom…

PA: Óriási élmény és óriási feladat volt egy ilyen méretű produkcióban részt venni. Fél évig erről szólt az életem, mindent ennek rendeltem alá. Iszonyú nagy önfegyelem kellett. Hatalmas teher volt nemcsak rajtunk, színészeken, hanem az összes alkotón.

Abból a szempontból is szerencsésnek mondhatod magad, hogy totálisan más karaktereket játszhattál a vásznon.

PA: Bizony. Magyarországon úgy látom, hogy színházban is, filmen is beskatulyázzák a színészt: a jó csaj, a drogos, a csábító nő, vagy a vicces fiú, a szépfiú, stb. Eddig három nagyon különböző műfajban mutathattam meg magamat. Az Utóéletben voltam ugye a drogos asszisztens, a _Hajnali láz_ban a Holocaust-túlélő, sérült lány, a Kincsemben pedig a vagány arisztokrata csaj. Azt vettem észre, hogy minél idősebb vagyok, sok ilyen „nagy” nőt, femme fatale-t játszottam már, ezért elképesztően vágyom valamire, ami ezeknek az ellenkezője.

A Pass Andrea rendezte Napraforgóban mintha valami ilyesmi feladatod lenne, nem?

PA: Tulajdonképpen igen. Ebben a Jurányis előadásban egy tanítónőt játszom, aki nagyon finom, érzékeny, lágy karakter. Nyilván, az alkatomból, az orgánumomból nem ez következik. A darabot Pass Andrea írta és az elmúlt időszak egyik legjobb élménye volt a vele való találkozás. Bízom benne, hogy a jövőben is lesz lehetőségünk együtt dolgozni.

Fontosnak tartod, akár magánemberként, hogy odaállj közügyek mellé?

PA: Nagyon. A Mosoly Otthon Alapítvánnyal és a Bethesda Kórházzal van kapcsolatom, ott az epilepsziás gyerekekkel szoktam időt tölteni és remélem, hogy ez a kapcsolat a jövőben egyre intenzívebbé és mélyebbé válik.

A kevésbé zűrös női szerepeken kívül van még olyan feladat, amit még hiányolsz, amivel úgy érzed, hogy adós vagy még magadnak?

PA: Legjobban akkor érzem magam, ha énekelek. Persze, prózai színésznő vagyok, nem vagyok énekesnő. Remélem, hogy megtalál egy olyan lehetőség, ahol a színészetet és az éneklést vegyíthetem. Mondjuk Brecht-songok… Igen, azt hiszem, az jó lehetne… Nemrég Dinyés Dániel dalszerzői estjén énekelhettem Hajós Andrással. Vagány volt és nagyon élveztem.

Sikerül időt szakítanod arra, hogy színházba járj a szabad estéken?

PA: Igyekszem legalább havonta háromszor megnézni valamit. Inspiráló tud lenni, tanulsz belőle: ha jót nézel, azért, ha rosszat, azért. Moziba aránylag sokat járok.

Hogy fog kinézni a nyarad?

PA: Soós Attilával egy mozgásszínházi előadásra készülünk, az _Orlandó_ra. Négyen vagyunk benne lányok. Nagyon várom, mert nekem a mozgás egész életemben mumus volt, mindig ügyetlennek éreztem magamat, közben viszont ilyen dolgok találnak meg (nevet). Van abban valami szép, amikor a saját gátlásaidat kell feloldanod, a félelmeidet kell leküzdened.

Portréfotó: Falus Kriszta, előadás- és olvasópróbafotók: Dömölky Dániel

A szerkesztőség ajánlata

A következő cikk

világ

Rajhona Ádámra emlékezünk