HIRDETÉSMilyen világ az, ahol az ártatlanságot kell bizonyítani és nem a bűnt? – teszi fel a kérdést John Proctor, miután elhurcolják boszorkánysággal vádolt feleségét. Milyen világ, na mondd már. Olyan, ahol csak az írásba foglalt vallomás számít, a szóbeli nem, ahol megalapozatlan vádak, a tömeg szava elég ahhoz, hogy valakit máglyára küldjenek. Akkor boszorkányt kiáltottak – később jött a mccarthyzmus, meg a többi – ma mást. Ezt bizonygatja az Arthur Miller Salemi boszorkányok című drámája alapján született, Mohácsi János rendezte Istenítélet című előadás. Ráadásul nem először, hanem harmadszor. Kaposvár és Pécs után ezúttal a Vígszínházban. És megint képes másképp szólni. KRITIKA
Mint a téboly arénáját, úgy borítja be monoton dobolás és skandálás, ütőhangszerek (Kovács Márton és zenekara) és a tömeg kakofóniája Khell Zsolt rozsdavörösre mázolt lépcsőzetes lelátó-díszletét. A 17. század végi Massachusetts-ben, Salemben járunk. Semmi aktualizálás, nem is kell, hiszen maga a történet az, ami aktuális. A lépcső-díszlet később, mint valami monumentális sportkocsi-tető “felhajtódik”, így válik Proctorék házának puritán konyhájává a színpad: a nyomasztani hivatott rozsdavörös szín itt is jelen van, ezúttal a falakat üli meg – fojtogat is rendesen. Remete Kriszta itt-ott felfeslett, az elhasználtság érzetét keltő jelmezei ezt a vöröses beütést erősítik, némi szürkével vegyítve.
Stohl András Proctora egyszerű, de jószándékú ember, aki beleszeretett a háznál szolgáló lányba, Abigailbe, és még le is bukott a neje előtt. A kidobott, elhagyott lány bosszúszomja lesz a Salem városát beborító őrület mozgatórugója. Egyebek között az ő képzelgései indítják el a boszorkánypereket, amelyeken a városvezetés kapva kap és bravúrosan fordítja önnön hasznára. Stohl az elején indulatait visszafogó, szűkszavú, botlása miatt vezeklő földműves, csak mozdulatai és gesztusai árulkodnak arról, micsoda viharok dúlhatnak benne. A második felvonásra már egy végletekig elcsigázott és megtört ember vall hamisan a törvény előtt, hogy gyermekei ne maradjanak apa nélkül, ám az utolsó pillanatban mégis megsemmisíti a vallomást: a szignózott papír lángra kap, és néhány perccel később ő maga is megégettetik.
A megcsalt feleséget Herczeg Adrienn játssza: Elizabeth Proctorja önbizalmában, női önbecsülésében súlyosan sértett, szerelmes asszony, akiről már soha nem tudjuk meg, sikerült volna újraépítenie kapcsolatát férjével vagy sem. Hevér Gábor az Urat és a törvényt egyszerre vakon szolgáló, habozó beszédű Hale tiszteletese lassan kezdi átlátni a bíróságon zajló őrült színjátékot, de ellene tenni egymaga kevés. Fesztbaum Béla alkormányzóként maga a megtestesült aljasság, a manipulátor, aki bravúrosan kanyarítja a hamis tanúvallomásokat saját hatalmi céljai alá.
Ami viszont hagyott bennem hiányérzetet, az pont a koholt vádakat gerjesztő lányokat alakító fiatal színésznők játéka. Az össze-vissza visongáson kívül más nem nagyon maradt meg jeleneteikből, és ami ezeket a részeket illeti, ez igaz az Abigailt játszó Szilágyi Csengére is. Mellette szóljon, hogy később, a Stohllal közös jelenetben azért hihető hangot kapott az elhagyottság felett érzett kétségbeesés, a remény irracionalitása, érzékeltetve, hogyan fordul át a dobott szerető bosszúja mindenfajta átgondoltságot nélkülöző hazudozásba. Pető Kata Mary Warrenje a befolyásolhatóság mintaképe: akarna ő jó lenni, meg őszinte, de a körülmények gyorsan maguk alá gyűrik, így azt mondja, amit éppen várnak tőle.
Az érettebb színészgenerációk képviselőitől stabilan felemelő epizódalakításokat látunk: Igó Éva elképesztően ostoba és gonosz asszonyának, Kútvölgyi Erzsébet köztiszteletnek örvendő, ám ugyancsak megvádolt, szókimondó Rebecca Nurse-ének, Lukács Sándor debil módra bólogató iszákos orvosának, vagy Hegedűs D. Géza seggnyaló-harácsoló lelkészének minden villanása tökéletesen ágyaz meg a miliőnek, ahol haszonlesés és bosszú gerjeszt gyilkos hisztériát. Ugyancsak kiemelendő Dengyel Iván (Francis Nurse) és Borbiczki Ferenc (Giles Corey) színpadi létezése.
A vég nagyon nem biztató, az üzenet sok mindenre ráhúzható, ami mai: a tömegőrület, a birkaszellem ereje hatalmas pusztításra képes, a bűnbakkereséshez, a farkast kiáltáshoz pedig nem feltétlenül kell puritán bigottság. Elég a tájékozatlanság – szándékosan nem tudatlanságot írtam! -, az arra apelláló tudatosság, és máris megvan a baj. És csak remélhetjük, hogy nem akkora, mint Salemben volt egykor.
Vígszínház: Istenítélet – bemutató: 2015. december 20.
Fotók: Gergely Bea