rendkívüli hír

Éppen ezt olvassa:

„Ez a Faust a vesztes magyar értelmiséget képviseli” - Interjú Schilling Árpáddal


Magyarország

„Ez a Faust a vesztes magyar értelmiséget képviseli” - Interjú Schilling Árpáddal

Több mint ötórányi előadás, két egymást követő színházi estén át. A Katona József Színház április utolsó hétvégéjén mutatta be Goethe teljes Faustját, Schilling Árpád rendezésében. Minden értelemben jókora vállalás, mind az alkotógárda, mind a nézők részéről. Két előadás, amely nagy mértékben épít a közönség kalandvágyára. A hazai független színház megkerülhetetlen alakjával, a Krétakör életre hívójával, Schilling Árpád rendezővel erről a nem mindennapi munkáról, kultúrharcról, és egy, a bécsi Burgtheaterben készülő előadásról egyaránt beszélgettem.

- Nem semmi vállalkozás, hogy két részben, kvázi két önálló előadásként valaki színpadra vigye a teljes Faustot. Honnan jött az ötlet, és hogyan történt, hogy mindez a Katonában valósulhatott meg?

- Eleve a darab nem mindennapi. Goethe – kimondani is elképesztő – hatvan éven át írta! Egy többszáz oldalas műről beszélünk. Amikor eldöntöttem, hogy megcsinálom, azzal is szembe kellett néznem, hogy egy kőszínház segítsége nélkül ez nem fog menni. Az meg sem fordult a fejemben, hogy külföldre ajánljam be, hiszen ha ezt a verses szöveget idegen nyelven mondják a színészek, nem biztos, hogy tudom követni, hogy tudok vele dolgozni úgy, ahogy az elvárható lenne. Egyértelmű volt tehát, hogy Magyarországon akarom megcsinálni. Máté Gábor már korábban jelezte, hogy ha esetleg van valami a fejemben, a Katona szívesen részt vesz egy közös projektben. És amikor megtaláltam ezzel, akkor már az is bennem volt, hogy mi lenne, ha ő lenne Faust.

- Akkor tehát evidens volt, hogy Máté Gábor játssza Faustot, Kulka János pedig Mephistopheles-t? Fordítva is izgalmas lehetett volna a kombináció, nem?

- Persze, de a Fausttal kapcsolatban elsőként nyilván Faustot keresi meg az ember. Kulka János, aki a Nemzetiből érkezett a Katonába, már régóta szeretett volna velem dolgozni, és én is vele. Itt volt tehát az alkalom, hogy összepárosítsunk két ennyire különböző alkatú színészt. Két teljesen eltérő, rendkívül izgalmas módon különböző művészt. Sok szempontot kellett mérlegelni. Ott van az introvertált Faust, és ott van a „dandy”, a duhaj, a hedonista Mephistopheles. Mindenképpen egy idősebb, érettebb párost akartam, hogy az idő múlásával, a korral is foglalkozzunk. Olyan sok kérdéssel és problémával terhelt ez a figura, hogy egyszerűen nem tudom elképzelni, hogy egy fiatal ember, akinek erről semmi tapasztalása nincs, ezt hogyan tudná megfogni, értelmezni.

- Két különálló figuráról beszélünk, vagy egy ember két feléről?

- Goethe úgy vallotta, hogy “a következetlenség nem feltétlen hiba, lehet akár érdem”. Vagyis nem mindig volt következetes: nyitva hagyott egy csomó ablakot. Így én is nyitva hagytam egy párat, hogy a néző úgy értelmezze, ahogy akarja. A Faust 1-ben Mephistopheles Faust elmezavarából keletkezik. A Faust 2-ben azonban Faust és Mephistopheles együtt élnek egy lakásban. A homoszexuális viszony képe is beúszik: a lakásban mindenféle álmaik és őrületeik jönnek elő, a szexuális aberrációtól kezdve a fiatalság fasizmusától való félelmen át, megjelennek szellemi foszlányok az antik filozófiából, de ezek nem tartósak, nem tapadnak meg. Jön Heléna, egy idős nő, szerelmi történet bontakozik ki, gyerekük születik, aki meghal. Faust és Mephistopheles, mint két barát, egymásba kapaszkodva mennek át sok mindenen, megosztva, amijük van, majd a legvégén egyikük meghal.

  • Fotó: Gergely Beatrix

  • Fotó: Gergely Beatrix

  • Fotó: Gergely Beatrix

  • Fotó: Gergely Beatrix

  • Fotó: Gergely Beatrix

  • Fotó: Gergely Beatrix

  • Fotó: Gergely Beatrix

- Faust lenne a mai magyar értelmiség?

- A két előadást látva sokan rótták fel, hogy az ő képzeletükben Faust valami más, akár egy lánglelkű titán, aki hajtja magát előre a tudásban. Én akárhányszor is néztem végig a két szöveget, nem találtam nyomait a lánglelkűségnek. Eleve, Goethe mégiscsak úgy él a fejünkben, mint tapasztalt, meglett, nagy tudású, világmagyarázó költőfenomén. Ehhez jöttem én azzal, hogy tükröt akartam tartani. Hogy én hogyan látom a rendszerváltás utáni értelmiséget, a 25 évvel ezelőtt ifjú titánként működő értelmiséget. Mi az a világ, ami megmaradt számára, amiben él, megmaradt-e a tekintélye, mi a hatása a világra? Azt kell, hogy mondjam, Magyarországon ez mindenképpen kudarctörténet, amibe a saját kudarctörténetemet is belelátom, így 40 évesen. Nem látom azt a csillogást, azt a szellemi, mentális csillogást ebben a közegben, amitől egyre összetettebb, izgalmasabb, különlegesebb világ állna rendelkezésünkre. Nem látom az előretörést.

- Aktualizálni nem is kellett a darabot, a történet, a szöveg adta magát?

- Nem akartam aktualizálni, nem volt rá szükség. Egyrészt a szöveg adta magát: én így olvastam, így akartam olvasni, Márton Lászlóval (a mű fordítója – a szerk.) való beszélgetéseinkből nagyon sok ilyen tartalom bukkant elő. Minden előadás, minden értelmezés rendkívül személyes. A Faust egy hatalmas költemény, ami nem egyvalamiről szól. Nem lehet úgy olvasni, hogy mindig ugyanazt adja ki. Ha Berlinben élnénk, vagy Párizsban, vagy New Yorkban, akkor másféleképpen olvasnánk. De itt nem tudtunk másképpen olvasni, mint úgy, hogy itt van egy kudarc, egy leépülés, egy szellemi leépülés. Ebből a téblábolásból következik be az erkölcsi vétség a fiatal lánnyal szemben az első részben, és a másodikban is egy hatalmas kulturális szemétdombon bóklászik Faust. Igyekezne belekapaszkodni bizonyos érzetekbe, és a legvégén oda jut el, hogy egy autoriter személyiségként ismételgeti a saját igazát, majd szívinfarktus végez vele. Egy önmagába forduló, önmagát felfaló személyiséggé válik. Mi ezt most így tudtuk olvasni. Ebben nyilván volt valami kétségbeesés, reményvesztettség.

- A mai Magyarországon tapasztalható légkörre, a magyar reményvesztettségre gondol?

- Persze. Értem én, hogy szeretnénk a mindennapokból kiemelő élményt, de ez a világ nem engedi ezt meg: nem így hoztuk létre! Mert miről hallunk? Olyanról, hogy az emberek kényszerből csinálnak valamit, egzisztenciális félelemből hoznak döntéseket, elmenekülnek az országból, vagy a felelősségvállalástól. Hallunk megalkuvásokról, beletörődésekről, kudarcokról – szárnyalásról, közösségi vibrálásról alig. Az egyetlen dolog, ami vibrál: a vacakság, a bulvár. Ez a Faust „magyar Faust”, akinek csak a saját őrületéből létrehozott ördög az elég érdekes. Mitől is lenne csillogó az előadás? Értem én, hogy lenne egy ilyen vágyunk, de nem érdemeljük meg, mert mi magunkat egyáltalán nem röpítjük olyan baromi magasra. És ebben vastagon benne van az értelmiség, ami adott pillanatban nem állt a sarkára, nem hitte el magáról, hogy megteheti. Nem „német Faustként” viselkedett, hanem „magyar Faustként”: nem győztes, hanem vesztes váteszként.

- A mindkét előadást átható szexualitás többeknél kiverte a biztosítékot. Erről mit gondol?

- Tény, hogy többen leakadtak például a műpéniszeken. A színháznak évezredes kelléke a fallosz. A demokrácia és a műpénisz szervesen összefüggő dolgok. Egyébként a komolyabb kritika nem a szexualitás mértékét, inkább értelmetlenségét illette. A testhez kötődő megannyi gondot, köztük a szexuális természetűeket is gyakran taglalja a szerző. Valahogy foglalkozni kell ezekkel a kérdésekkel. Tény, hogy pár percig műpéniszek is láthatók a színpadon, akárcsak a középkori szabadtéri színjátékokban. És vannak más módjai is, ahogy a testről beszélünk, sok minden más mellett természetesen. És igen, Mephistopheles a végén “rágerjed” az angyalocskákra. De ha valami, a polgárpukkasztás egyáltalán nem jutott eszembe a próbafolyamat alatt.

- Jövőre a bécsi Burgtheaterben rendez egy darabot, a kivándorlás jelenségéről. Mesélne erről az előadásról kicsit?

- Utoljára nyolc éve rendeztem a Burgtheaterben. A jelenlegi direktor, Karin Bergmann egy éve keresett meg azzal, hogy szeretné, ha rendeznék valamit náluk. Mindenképpen saját darabot akartam, amit Zabezsinszkij Évával együtt írunk, és amelyben Nagy Zsolt és Sárosdi Lilla játsszák a főszerepet. Olyat akartam, ami eszembe jut Bécsről. Az, hogy van két város, két náció, amelynek a történelme, kultúrája összekapcsolódik, és mégis, az elmúlt száz évben valahogy egyre nagyobb lett a távolság közöttük.

Elég csak a bevándorlás kérdését nézni, hogy hogyan beszél arról az osztrák kancellár és a magyar miniszterelnök. Na és, hogy hová szeretnének a gazdasági bevándorlók inkább eljutni: Bécsbe vagy Budapestre? Teljesen nyilvánvaló, hogy Ausztriába, mégis nekünk halálra kell görcsölnünk magunkat, mert minket a saját miniszterelnökünk ijesztget. Érzem az elmaradottságot. A nyitottságunk, a saját magunkhoz való viszonyunk terén. És bizony tény, hogy megindult a kivándorlás, a legkülönfélébb élethelyzetben és szakmai szinteken lévő emberek mennek ki Bécsbe. Hangsúlyozom, nem dokumentarista darabot akarok! Én egy általános érzetet szeretnék tükrözni, ezért a metaforikus cím is: „200 km”. Hogy én hogyan látom ezt, negyvenévesen, két gyerekkel. Iszonyatos erővel zakatol bennem, hogy el tudom képzelni, ami korábban elképzelhetetlen volt számomra. Azt, hogy a gyerekeim esetleg nem magyar állampolgárként élik majd le az életüket. Mert nem kívánom, hogy ugyanezzel a korlátoltsággal legyenek kénytelenek szembenézni, mint én. Én magamat emigránsként csak nyomorultnak látom, de nekik még van némi esélyük arra, hogy velük ne így legyen.

- Ön szerint mi a baj velünk, magyarokkal? A mentalitásunkkal van baj, a hiszékenységünkkel, a beletörődésünkkel?

- Semmiképpen nem beszélnék néplélekről, meg ezeréves fátumról, meg az összes nyavalyáról. Nincs közös magyar tudat és tudatlanság. De olyan van, hogy szakmai szervezeteket a hatalom ellehetetlenít, hogy szakszervezeteket korrumpálnak, hogy erkölcsileg és kulturálisan romlik egy közösség színvonala, és így tovább. Ma Magyarországon a komoly döntésekért felelős magyar értelmiség tájékozatlan és büszke. Ilyen szinten haladni bele a mocsárba már szinte kultúrtörténeti pillanat. Elmaradottságot érzek, és jeges rémülettel tölt el a gondolat, hogy a gyerekeimnek itt kell majd felnőnie.