rendkívüli hír

Éppen ezt olvassa:

Nem volt parancs: egy arra vetődött szovjet század szabadította fel Auschwitzot


Lengyelország

Nem volt parancs: egy arra vetődött szovjet század szabadította fel Auschwitzot

A Vörös Hadsereg 21 éves hadnagya, Ivan Martyinuskin egy lövészszázad parancsnoka volt. Addigra több ezer kilométert tett meg, de arról fogalma sem volt, hogy a nap, amelynek legapróbb mozzanataira is élete végéig emlékezni fog, 1945. január 27. lesz.

Azt meséli, akkoriban Lengyelországban harcoltak. Épp elhagyták Krakkót, nyomultak előre, de az auschwitzi koncentrációs táborról nem tudtak semmit, azt sem, hogy egyáltalán létezik. Arra volt parancsuk, hogy egy megadott ponton alakítsák ki az állásaikat. Amikor átvágtak a falun, egyszercsak szembe találták magukat a szögesdróttal. Egy hatalmas területet kerített be, jókora oszlopok közé volt kihúzva, és abból, amit ezeken az oszlopokon láttak, tudták, hogy áram alatt van az egész.

A sok kitüntetés és érem között, amelyeket Ivan Martyinuskin valaha is kapott, egy sincs, amelyet Auschwitz felszabadításával érdemelt volna ki. Ilyen parancsot ugyanis senki sem adott ki. Ami azt illeti, ez nem is volt a szó hagyományos értelmében vett hadművelet. A tábort addigra szinte teljes egészében kiürítették. Auschwitzban csak pár ezer haldokló rab maradt.

A kemencék nem bírták a tempót – mondja az egykori szovjet hadnagy. – A németek nem tudtak elégetni annyi holttestet, amennyit napról napra felhalmoztak. Úgyhogy elkezdték összehordani a halottakat úgy, hogy bizonyos magasságban megerősítették a rakást fadarabokkal, aztán annak a tetejére is holttestek kerültek. Amikor végeztek, felgyújtották ezeket a hullahegyeket. A századparancsnok úgy emlékszik, hogy hóesésben érkeztek, a friss hó jótékony fehérségbe öltöztette a tábort. Máskülönben minden csupa fekete lett volna a koromtól és a hamutól – teszi hozzá. Már messziről érezték azt a jellegzetes bűzt, amely az egész tábort átitatta. Az is olyasmi, amit sosem lesz képes kitörölni az emlékezetéből – mondja.

A felszabadítók és felszabadítottak első találkozása nem éppen olyan volt, mint egy hollywoodi film, amely boldog véget ér. A katonáknál nem volt gyógyszer és annyi élelem sem, hogy megoszthatták volna az ottaniakkal. Azokat a filmfelvételeket, amelyek a dicsőséges felszabadításról megmaradtak, pár nappal később forgatták szovjet újságírók. Közülük többen később bevallották, hogy számos jelenetet előre megrendeztek.

Ivan Martyinuskin úgy emlékszik, hogy a rabok, akikkel először találkoztak, a végsőkig reményvesztettek voltak. Takarókba, paplanokba bugyolált testük fölött az arcuk csupa fekete volt a sok koromtól, amely folyamatosan szitált a táborra. A tekintetük pedig szikrázott. Csak a legeslegmélyén csillant meg valami olyasmi, amit a szovjet katonák a megmenekülés boldogságának gondoltak. Nem értették egymást. A parancsnok azt mondja, mintha azt ismételgették volna, hogy “Hungary, Hungary”, de ő akkor még nem tudta, hogy az mit jelent.

Azt, amit Ivan Martyinuskin Auschwitzban lát, csak jóval később érti. A következő évtizedekben újra és újra visszamegy oda. De akkor, 1945 január 27-én a hadnagy csak alig egy órát töltött a táborban. Még tartott a háború. A századnak indulnia kellett tovább.