rendkívüli hír

rendkívüli hír

Pedro Almodóvar: "Nem gerjesztem szándékosan a vitákat"

Éppen ezt olvassa:

Pedro Almodóvar: "Nem gerjesztem szándékosan a vitákat"

Betűméret Aa Aa

Mindent Almodóvárról. Vagy, majdnem mindent. A 65 éves spanyol rendező tizenkilenc film után is akkora szenvedéllyel forgat, mint a kezdetekkor. Legutóbbi filmjében saját fiatalkorába tesz kitérőt. Az euronews Lyonban beszélgetett vele, azelőtt, hogy átvette a legrangosabb francia filmes kitüntetést, a Lumiére-díjat. A színfalak mögött elmondta azt is, miért szeret nőkről forgatni.

euronews: Ön hosszú pályafutása során megkapta az összes jelentős filmes díjat, ön a nemzetközi szinten legmagasabban jegyzett spanyol filmrendező. A Harvard egyetem díszdoktora. Minden bemutatója komoly és társadalmi esemény. Sok néző kultuszfilmesként tekint önre. Ezt hogy éli meg? Örül neki? Esetleg feszeng miatta?

Pedro Almodóvar: Minden díj, minden kitüntetés természetesen nagyon nagy örömet okoz. Ha valaki azt mondja nekem, hogy szeret engem, az megérdemli a dicséretet. De aztán, ha véget ér a szerelem, az élet akkor is megy tovább, pont ugyanúgy, mint annak előtte. Nagyon hálás vagyok a mostani díjért is, azt hiszem, nagyon szerencsés ember vagyok. Sosem álmodtam még csak hasonló elismerésről sem. De ha azt nézzük, hogy mennyit kell küzdeni egy új filmért, vagy azt, hogy öregszik az ember, akkor megállapítható: a díjaknak igazából nem túl sok haszna van. Mindig lesznek különböző kalandok, ez a legizgalmasabb dolog az életben. Én ugyanazt a szenvedélyt érzem most is a filmkészítés iránt, mint a kezdetekkor, mint amikor elkezdtem dolgozni. És sajnos ugyanazt a bizonytalanságot is, mert most sem tudjuk előre, hogy milyen lesz a végeredmény, de még azt sem, hogy egyáltalán milyen lesz a forgatás.

- Színészként kezdte. Most pedig filmrendező, forgatókönyvíró és producer. Ön irányítja a filmkészítés minden egyes lépését. Filmjei minden apró részletére befolyással van. Meglepi, hogy mekkora vitákat kavarnak alkotásai? Vagy ezt direkt csinálja?

- Nem gerjesztem szándékosan ezeket a vitákat. De azt is tudom, hogy ez a szabadság egyfajta kifejeződését jelenti azoknak az embereknek, akik szeretik a filmjeimet. Sosem tudom előre, hogy a következő filmemben mi, melyik rész lesz vitatott, de mivel ezek a viták már a legelső filmemnél elkezdődtek, tulajdonképpen már hozzászoktam, így nem is okoznak semmilyen meglepetést. De azért nem ez az a reakció, amiben reménykedem. Ha már van rá lehetőségem, szeretem a közönséget egyfajta bűnrészessé tenni. Egyetlen dolgot szoktam kérni azoktól, akik nem szeretik a munkámat vagy akik ellene szólalnak fel: legalább magyarázzák meg valahogyan, hogy mi a bajuk vele. Egyetlen dolgot nem szeretek csak, amikor a kritikák átfordulnak nyílt támadássá. De természetesen tisztában vagyok azzal, milyen típusú mozikat csinálok, úgyhogy nem csinálhatok úgy, mintha azt hinném, mindenki ugyanúgy szeretheti a filmjeimet. Az emberek különböznek, így különbözőképpen is reagálnak.

- Nemrégiben azt mondta, szereti a női karaktereket, mivel egy anya szerepén keresztül meg tudja ragadni az összes filmes műfajt.

- Azt hiszem, valóban mondhattam ehhez hasonlót.

- Honnan a különleges vonzódása a női szerepekhez? Hogyan éli bele magát a nők világába ilyen könnyen?

- Nem kell egyetemre járni vagy bármi nagyon különlegeset tanulni ahhoz, hogy megértsük a nőket. Nincs másra szükség, mint szemre, fülre, meg egy kis kívácsiságra. Valószínűleg abból ered a vonzódásom a nők világa iránt, hogy engem nők neveltek fel. Az anyámnak természetesen nem volt pénze, néhány évvel a háború után születtem. Ekkoriban az anyák mindenhová vitték magukkal a gyerekeiket, amikor pedig ez nem volt lehetséges, akkor a szomszédasszonyokra bízták őket, hogy vigyázzanak rájuk. Úgyhogy nekem a legelső gyermekkori emlékeim azok, hogy nőkkel vagyok körülvéve, és tisztán emlékszem arra is, ahogy csak ülök közöttük, és hallgatom, miről beszélgetnek. Nekem ekkor jóformán erről szólt az életem. Hogy figyelem a történeteiket. Minden műfajban: volt köztük melodráma, horror, vígjáték, musical. És a dolgok akkoriban mind körülöttünk játszódtak. Előttem, a négyéves gyerek előtt, aki csak ült és figyelt. Nyilván nem tudtam, hogy egyszer majd filmrendező leszek, és felhasználom ezeket, de mindent, ami körülöttem történt megjegyeztem, tulajdonképpen feljegyzéseket készítettem róluk az agyamban.

- Azt is nyilatkozta, hogy férfiakról vígjátékokat készíteni már nem olyan könnyű önnek.

- Ez is igaz. Azt hiszem, hogy férfiként nehezebb nevetni vagy viccet csinálni saját állapotomon, mint a nőkén, mivel őket eleve bizonyos távolságból tudom megfigyelni. És nem mellesleg, a férfiak sokkal drámaibbak, sokkal komolyabbak. A nőkben jóval több a spontaneitás, ami óriási előny a vígjátékoknál. Ha nem haragszik meg rám ezért, hogy ezt mondom.

- Az utóbbi években több volt a drámaiság, mint a komédia a műveiben. Ez az utolsó filmjében ismét átfordult. A “Szeretők, utazók” egy a nyolcvanas évek stílusában készített komédia, amely az első filmjeit idézi. Így akart tisztelegni a kor előtt? Mitől volt ennyire nosztalgikus?

- Igazán nosztalgikus ember vagyok, és az emlékeim a nyolcvanas évekről meglehetősen pontosak, igazak és objektívek. Ez volt az az időszak, amelyet a szabadság berobbanása jellemzett. Nemcsak a moziban, de a való életben is, az utcákon, az éjszakai életben, a mindennapokban. Össze sem hasonlítható a mostani Spanyolország az akkorival. Ez volt az az időszak, amikor készültem a pályámra. Ekkor készítettem az első filmemet, a “Pepi, Luci, Bom és más lányok a tömegbőlt”. És ez volt a spanyol demokrácia első teljes évtizede a diktatúra után, egy évtized, amely abszolút ünnepléssel telt. Szóval, nagyon-nagyon izgalmas időszak volt. Ezekben az években jóval több vígjátékot készítettem, mint harmincéves pályám bármely más évtizedeiben. Úgyhogy az utóbbi filmem valóban egyfajta tisztelgés ezek előtt a spanyol társadalom számára különösen fontos évek előtt. Nagyon sok minden elveszett abból, ami akkor segített nekünk, és amelyet ismét vissza kéne szereznünk. És persze, vitathatatlan, hogy ez az utolsó filmem visszatérés a fiatalságomhoz. Igaz, csak egy film időtartama erejéig, de attól tartok, sokkal bonyolultabb lenne a valóságban is visszatérni oda.

- Történelmi filmjének megvalósulása viszont bizonytalannak tűnik.

- Valóban szeretnék filmet készíteni a spanyol diktatúra áldozatairól. Készül is egy forgatókönyv, csak még nem fejeztem be. De ez gyakran megesik, van, hogy évekig vár befejezésre egy félig kész forgatókönyvem. A következő filmem nem ez lesz, de utána talán ismét visszatérek rá. Spanyolként nagyon érdekel a téma, ezért szeretném ezt az időszakot bemutatni valamelyik filmemben. Csak még nem találtam meg a módját. Ez a téma a spanyol embereknek is fontos. Tudjuk, milyen volt az átmenet a Franco-féle Spanyolországból a demokráciába, hogy volt amnesztiatörvény, ilyenek. De a Franco-időszak bűneit az igazságszolgáltatás elé kellene tárni, ezek nem olyan dolgok, amelyek csak úgy leülepednek. Az áldozatok unokáinak – merthogy a gyerekek nem hiszem, hogy élnek – meg kellene adni a lehetőséget, a helyet arra, hogy tisztelegjenek felmenőik előtt. Ez emberi kérdés. Amíg ez nem történik meg, a háború utáni korszak bizonyos értelemben nem is tud véget érni.

- Mik a reményei a mozi jövőjével kapcsolatban?

- A jövő mozijában mindenekelőtt rengeteg embert szeretnék látni. Azt is remélem, hogy a közönség nagyobb kívácsiságot mutat majd a filmek iránt. Legyen az bármilyen stílusú, nyelvű, feliratos vagy szinkronizált. Minden helyzetben és minden országban.