A világ elsősorban a bevándorlók és a külvárosi fiatalok számlájára írja a franciaországi zavargásokat, de a belvárosokat nem ők gyújtják fel. Mindenki az utcán van, aki bármiért haragszik Macronra, a rendőrségre vagy éppen a bevándorlókra. Háttér és helyszíni riport Lyonból.
HIRDETÉS"Fontoskodó kis hülyék, idióták vagytok, semmire nem viszitek az életben, semmit nem tudtok, csak szétb.szni dolgokat", kiabálta ki a lyoni belváros egyik patinás épületének ablakából egy nagyjából a zavargókkal egyidős, elegáns és fiatal francia nő. Két nappal a 17 éves algériai származású fiatal, Nahel megölésével végződött igazoltatás után a lyoni utcákon fekete ruhás, fekete kapucnis fiatalok futkároztak lécekkel a kezükben, építkezéseken használt vas elterelőkkel próbálták elzárni az utcákat a rendőrautók előtt. Betörték a buszmegállók üvegét, a kukák tartalmát pedig az útra borították és meggyújtották. A többségük tinédzser vagy 20 év körüli, és szemlátomást nem a külvárosok arab vagy afrikai származású lakói, hanem középosztálybelinek látszó fiatal emberek, akik az égvilágon semmit nem követeltek, hanem szinte játékosan kergetőztek a rendőrökkel.
A zavargásokban érdekelt külvárosiak a saját lakókörnyezetüket tették éppen tönkre Vaux-en-Velinben és Villeurbanne-ban, nekik már csak azért sem lett volna könnyű eljutni a belvárosba, mert a tömegközlekedést már jóval korábban leállították. A belvárosban kizárólag buszmegállók és kukák ellen hadat viselő mintegy 100 ember egy szélsőbaloldali szervezetek által meghirdetett tüntetés agresszív kisebbsége volt. Már a gyülekezés idején nyilvánvaló volt, hogy az évszaknak egyáltalán meg nem felelő öltözékben, pulcsiban, kapucnival érkezők a balhé szándékával jöttek. "Elegem van a fasiszta rendőrségből" válaszolta kérdésemre egy túlsúlyos, csapzott hajú lány, miközben enerváltan egy léccel csapkodta egy buszmegálló plexiüvegét.
Két nappal később ugyanígy öltözött szélsőjobboldaliak vonultak a belvárosban, talán egy kicsit hangosabban kiabálva, hogy "Franciaország a franciáké". A különböző csoportok által elkövetett zavargások között külső szemmel nem sok különbség látszik, illetve egy dolog talán mégis: a külvárosival szemben a belvárosi rombolást valamiféle korlátok közé szorította egyfajta ki nem mondott közmegegyezés. Nem gyújtottak fel autókat, buszokat, könyvtárat - mint például Marseille-ben - kevesebb kirakat tört be, alig volt fosztogatás. Még kifejezett felháborodást sem lehetett érzékelni - csak azt a szándékot, hogy most kell szétverni dolgokat, mert most lehet.
Mindenkinek elege van, a rendőr miért lenne kivétel?
A jelenlegi zavargások - amennyiben lehet bármiféle követelésről vagy elérendő célról beszélni - jelentős részben a rendőrség és a belügyminiszter, Gérald Darmanin ellen irányulnak. A jogosítvány nélkül vezető Nahelt megállító, majd az autóval a felszólítás ellenére elinduló fiút közvetlen közelről agyonlövő rendőr esete messze nem egyedi, 18 hasonló esetet tartanak nyilván - csakhogy azokról nem készült videófelvétel.
A felvételen látszik, hogy a két rendőrt nem veszélyezteti az autó elindulása, vagyis jogos védelemről nem lehet beszélni. Ugyanakkor a jogszabályok a francia rendőrnek megengedik a fegyverhasználatot akkor is, ha olyan helyzetet kell megakadályoznia, amiben civilek vannak veszélyben. A rendpárti érvelés szerint egy jogosítvánnyal nem rendelkező, a rendőrök elől autóval, balesetveszélyesen menekülő suhanc halálos veszélyt jelenthet a forgalomban, ezért értelmezhette úgy a rendőr, hogy használhatja a fegyvert.
Mivel az eset értékelése (szerintük) nem egyértelmű, ezért a rendőrszakszervezetek rendkívüli mértékben zokon vették, hogy Emmanuel Macron francia elnök szinte azonnal az áldozat oldalára állt, és bejelentette, hogy a tinédzser megölése elfogadhatatlan és menthetetlen. Több rendőr is nyilvánosan állt ki azzal, hogy amíg nem tisztázzák a vonatkozó jogszabály értelmezését, leadja a szolgálati fegyverét, mert a használatának a jogi kritériumai ezek szerint nem egyételműek. Míg a rendőrség agresszivitását kritizálók szerint egyáltalán nem lenne szabad benne hagyni a törvényben ezt a passzust.
A normalitás két tűz között
Pénteken a lyoni belvárosban a kukákat gyújtogató, valahogy mégis leginkább unottnak tűnő zavargóknál csak a rendőrök voltak fásultabbak. A Croix-Rousse lejtői, ahol a kergetőzés kezdődött, sikátorokkal, szűk lépcsőkkel és már a francia ellenállás által is használt átjárókkal vannak tele. Itt bekeríteni bárkit a lehetetlennel határos. A fekete ruhás kukagyújtogatók innen haladtak folyamatosan a város közepe, a Bellecour tér felé. A kettő közé eső rész bárokkal, éttermekkel, teraszokkal teli, a lyoni éjszakai élet központja, ami a langyos júniusi estében tömve volt emberekkel.
Bár a tömegközlekedést estére lezárták, nem volt rendőrkordon, nem volt hivatalos közlés arról, hogy hova ne menjen az ember a belvárosban, és ha a rohamrendőrök adtak is le figyelmeztetést, mielőtt könnygázgránátot lőttek ki vagy rohamozni kezdtek, én egyszer sem hallottam. Megtörtént, hogy egy iszogató emberekkel teli szűk utcában sétálva szembe szaladt velem egy tucat fekete ruhás fiatal, és mire eszembe jutott, hogy talán nekem is futni kellene, szemből már érkezett is a könnygázgránát, ami aztán két teli terasz között füstölgött a földön. Az emberek berohantak a bárok belsejébe, a fekete ruhások elfutottak a másik irányba, a rohamrendőrök pedig arra sem vették a fáradtságot, hogy kergessék őket.
De csak a vállát vonogatta az az ötvenes rendőr is, akit végül megkérdeztem az egyik téren, hogy szerinte mi a teendő. "Abba az irányba én inkább nem mennék, de amúgy azt csinál, amit akar" - mutatott a Bellecour felé, amerre a házak fölött tűzijáték-rakéták visszfénye látszott.
Permanens forradalom
A franciák többsége ingerült fásultsággal veszi tudomásul a zavargásokat. Ha a kisebb ügyeket nem számítjuk, az elmúlt években három heves tüntetéshullám is megrázta az országot, mind a három hasonló jelenetekkel járt. A sárgamellényesek hónapokig tartó tiltakozásának egy benzináremelés volt a kiindulópontja, azután a koronavírus miatti lezárások is hasonló tüntetéseket váltottak ki, végül a nyugdíjkorhatár megemelése miatt a szociális biztonságának elvesztésétől tartó középosztály ment elsősorban az utcára. Bár ezek a tüntetések lezajlottak és véget értek, a kormánnyal kapcsolatos elégedetlenség és indulat nem múlt el nyomtalanul, és a Nahel-ügy apropóján megint felszínre tört. A franciák egy része pedig már követni sem tudja, éppen ki és miért töri be a kirakatot.
Míg az elhunyt fiú családtagjai többször is békítő gesztusokat tettek - Nahel anyja azt mondta, nem hibáztatja a rendőrséget, csak azt az egy rendőrt, aki a fiát lelőtte, a nagyanyja pedig nyugalomra szólított fel - a francia politikában hatalomra törő erők inkább olajat öntenek a tűzre. A baloldali párttömörülés (NUPES) vezető politikusa, Jean Luc Mélenchon még szövetségesei kérésére sem volt hajlandó elítélni legalább a fosztogatást, és a folyamatot a jobboldali kormány által elnyomott szegények legitim lázadásaként igyekszik pozicionálni. Erich Zemmour szélsőjobboldali elnökjelölt pedig a rendkívüli állapot bevezetését, a bevándorlás megszüntetését és szigorúbb rendőri fellépést sürget - vagyis a zavargásokat etnikai és bevándorlási problémaként láttatja. Marine Le Pen (a szélsőjobb Nemzeti Tömörülés vezetője, aki már kétszer maradt alul Macronnal szemben a második fordulóban) bár a rendőrszakszervezetek mellett kiállt, de kevésbé volt radikális Zemmournál, és azt mondta, csak akkor kell bevezetni a rendkívüli állapotot, ha romlik a helyzet.
"Nem értem, mit akarnak" - mondta egy negyvenes francia férfi, akivel a könnygáz elől több tucat emberrel egy bárba szorultam, az arcunkat a kirakatüvegnek nyomva bámultuk a ködfüstös utcát. "De az biztos, hogy Macron után már csak Le Pen jöhet."
"Miért pont Le Pen?" - kérdeztem vissza, "A szélsőjobbot mindig leszavazzák a második fordulóban."
"Eddig igen" - válaszolta. "De itt már mindenkinek elment az esze."