Benjamin Vial egyike azoknak, akik élve hagyták el a 2015 novemberében a Bataclan nevű szórakozóhelyen rendezett vérfürdőt. A terrotámadás második évfordulóján vele beszélgettünk.
HIRDETÉSKét évvel a példa nélküli párizsi terrortámadások után a tömeggyilkosság túlélői nagyrészt új életet kezdtek. Egyeseknek épp az írás segített abban, hogy túltegyék magukat a történteken – köztük volt Benjamin Vial is. Az eredendően építész és zenész Vial feleségével volt a Bataclan-ban a támadás éjszakáján. Bár fizikai sérüléseket csodával határos módon egyikük sem szenvedett, lelkileg nagyon megtörte őket az eset.
- Nemrég publikálta saját könyvét, melynek a “Poszt-traumás stressztöredékek” címet adta. A könyv az ön hosszú és fájdalmas felépülését meséli el. Hogy érzi magát ma?
Benjamin Vial : – Ma már egész jól vagyok. De hosszú út vezetett idáig. Sokáig tartott, mire újra bízni tudtam az életben, az engem körülvevő emberekben.
- A könyvét olvasva feltűnik, hogy a világról alkotott képe a támadás után drasztikusan megváltozott. Mi segített ebből kijutni? A zene, a barátok, az irodalom?
- Nagyon gyorsan észrevettük, hogy sok dologgal egészen feszült kapcsolatba kerültünk a támadás után, ezeket egészen újra kell értelmezni. Itt gondolok a barátokra, az eddigi barátságokra, de minden másra is, ami korábban magától értetődő és ismerős volt. Én sokat találkoztam a barátaimmal és sokat buliztunk együtt, és ez valami olyan volt, ami nagyon sokat segített nekem a talpra állásban.
- Egy helyen azt írja, sokáig visszautasította, hogy orvosi segítséget vegyen igénybe. Mi volt a fordulópont?
- Az, hogy nem volt már más választásom. Úgy éreztem, minden összeomlik. Egy-másfél hónappal a támadás után már nem voltam ura a tetteimnek. Olyan reakcióim voltak, amiket egyáltalán nem tudtam kontrollálni. Megmagyarázhatatlan félelmek is gyötörtek, és nem láttam a kiutat mindebből. Ezért visszamentem az orvosokhoz, akik a legelején segítettek.
- Minden egyes fejezet a könyvében újabb és újabb dzsihadista merényleteket ír le, szinte krónikaszerűen felelevenítve az elmúlt időszak összes, világszerte elkövetett támadását. Miért volt szükség minderre?
- Ezek a merényletek olyanok voltak számomra, mint egy kapaszkodó. Az, hogy felsorolom őket, mutatja, hogy nem csak velem esett meg mindez. Az, hogy láttam, hogy világszerte ez történik, segített relativizálni a saját esetemet, mondván: nem vagy egyedül ebben az egész borzalomban, és hogy mindez nem csak Párizsban történt meg, még csak nem is kizárólag Franciaországban vagy Európában, hanem egy abszolút globális dologról beszélünk. Ez az univerzalitás-érzés sokat segített.
- Nem támadt fel Önben a bosszúvágy és a gyűlölet, látva ezt a terrorhullámot?
- Először is, mire volna jó a gyűlölködés? Szerintem ez egyáltalán nem segít. Másrészt én nem ilyen típusú ember vagyok, a bosszúvágy távol áll tőlem. Ráadásul kire haragudjak, kin akarjak bosszút állni? Természetesen vannak felelősök, de mit segít rajtam, ha tudom kik azok?
- Azt is mondta, hogy sok olyan dolog van, melyet nem írt bele a könyvébe. Nem beszél sokat a párizsi terroristákról sem, akik a Bataclan-ban öldököltek. Várja azért az ő bírósági tárgyalásukat?
- Leginkább azt várom, hogy újabb puzzle-darabokat illeszthessek az eddigiekhez, és hogy választ kapjak azokra a kérdésekre, melyek a mai napig a fejemben járnak. Ezeknek a megválaszolása segítene még inkább túllépni. Tény, hogy nagyon szeretném tudni, miért pont ezzel a módszerrel, ezen a napon, ezen a helyszínen, ezen a koncerten kellett mindennek megtörténnie. Szeretném tudni, puszta kiváncsiságból, hogyan is történtek a dolgok, megpróbálni rekonstruálni ezt az egész történetet.
- Gondolja, hogy az igazságszolgátatás választ ad mindezekre a kérdésekre?
- Hagyom őket dolgozni, de nincsenek nagy illúzióim.