A túlélők 72 napot töltöttek a gép lezuhanása után az Andokban több, mint 3 ezer méter magasan. Ketten segítségért indultak, és 10 napnyi menet után végül találtak egy embert, akinek köszönhetően elkezdődött a mentőakció.
HIRDETÉS1972. október 13-án pénteken Fernando Parrado jegye a kilences sorba szólt a Montevideóból Santiago de Chilébe induló repülőgépen. Legjobb barátja, Panchito még a felszállás előtt megkérte, hogy cseréljenek helyet, mivel szeretne az ablaknál ülni, hogy gyönyörködhessen a panorámában.
Panchito meghalt, amikor a gép lezuhant.
A balesetet követően az akkor 22 éves Parrado négy és fél napig feküdt kómában, és összesen 72 napig maradt életben több mint 3 ezer méteres magasságban megfelelő felszerelés, víz és élelem nélkül az Andok hatalmas hegyláncai között.
Tíz napot ment egy társával a hegyről lefelé: olyan hegyeken és gleccsereken keltet át pusztán azért, hogy segítséget találjanak, amitől a legtapasztaltabb hegymászók is tartanak.
Fernando Parrado (a barátainak csak Nando) egyike annak a tizenhat túlélőnek, akik a múlt század egyik leghihetetlenebb történetének szereplői. A sztorit könyvben, majd 1991-ben filmben is feldolgozták (Parradót Ethan Hawke alakítja), címe angolul „Alive”, magyarul „Életben maradtak”.
Ötven évvel a baleset után Parrado azt mondta, hogy számára ezen a napon nincs miről megemlékeznie, sokkal inkább a hátramaradottak előtt kell tisztelegnie. „Eleve nem is kéne tudnom beszélni veletek. Halottnak kéne lennem. Eltemetve egy gleccserbe 50 évvel ezelőtt " – mondta az Euronewsnak.
Alig volt esélyük
Parrado egy uruguayi amatőr rögbicsapat fiatal játékosaként a húgával és édesanyjával karöltve egy 45 fős társaságban utazott Chilébe. Egy bajnoki mérkőzést játszottak volna le ott. Az út közepe tájékán az Andok felett turbulens légviszonyok fogadták őket. „A repülőgép-szerencsétlenségeket általában több dolog együttállása okozza: egy alulműködő, túlpakolt gép, a rossz időjárás, és a nem elég tapasztalt személyzet” – mondja Parrado.
A repülőgép egy felhőtakaróban, lefelé szálló ágban repült az Andok felett, és amikor kikeveredett belőle, világossá vált, hogy a bérc nem csak látszólag van közel, a becsapódás pedig elkerülhetetlen. A gép végül Argentína nyugati részén, Santiago de Chilétől mintegy 150 km-re délre zuhant le, a zuhanást követően 33 ember maradt életben, de közülük többen is súlyos sérüléseket szenvedtek. Parrado megjegyzi: „Az Andok hegyláncainak közepén zuhantunk le. A lehető legkevesebb esélyünk volt a túlélésre.”
A túlélésben az egyik legnagyobb kihívást a zord időjárás jelentette, a hó takarta tájon a hőmérséklet elérte a mínusz 30 Celsius-fokot. „A tengerpartról, Montevideóból jöttünk, a fiúk 95 százaléka még életében nem érintette a havat, vagy nem is látott igazi hegyet.”
Parrado megjegyzi, hogy a technológiának köszönhetően ugyanez a történet ma 8-10 órával a becsapódás után véget érne, csakhogy az ő sztorijuk 1972-ben íródott.
Parrado a gép lezuhanása után az első négy napot kómában töltötte, amit nemes egyszerűséggel „fekete pokolként” ír le. Ébredése után először azzal szembesült, hogy édesanyja és nővére, Susi, valamint két legjobb barátja, Panchito és Guido halottak. „Ha ugyanez a helyzet a civilizációban talál, akkor úgy összeomlok, hogy abból sosem állok fel. A hegyen viszont ezt nem engedhettem meg magamnak – mondja, és hozzáteszi, hogy túlélési ösztöne egyszerűen nem engedte mással foglalkozni, csak hogy miként juthat le a hegyről. – Az agyam mintha beállt volna arra, hogy kizárólag a hideggel, az éhséggel, a félelemmel és a bizonytalansággal való küzdelemre koncentráljak.” Parrado kihangsúlyozta, hogy a szerettei elvesztése miatti fájdalmat csak jóval később érezte.
Eltelt egy hét, amikor rádión keresztül érkezett a hír, hogy az őket kutató csapatok felhagynak a kereséssel. „Majdnem pánikba estem, de tudtam, hogy miközben a pánik halálos, a félelem akár meg is menthet" – magyarázza.
Parradio és társai 3575 méteres tengerszint feletti magasságban voltak védőruházat nélkül, a körülöttük lévő gleccserek miatt a horizontot sem látták. Túlélők egy csoportja ekkor úgy döntött, hogy megvárják a nyarat a meneküléssel. (A déli féltekén járunk, éppen a tavasz közepén.)
Parrado szerint a csoport túlélésének kulcselemei a bizalom, az empátia és a barátság voltak. Elmondta: nem a jeges szél volt az egyetlen ellenségük, hanem, hogy mikor jutnak újra ételhez. „Ez az egyik legijesztőbb dolog, amivel egy ember szembekerülhet. Aki nem tapasztalta, képtelen felfogni azt a rémes szorongást, amivel akkor szembesülsz, amikor a tested elkezdi felfalni saját magát.” A jó időre még két hónapot várni kellett, ezért a túlélők kénytelenek voltak halott barátaik testéből enni. „Kötöttünk egy szinte elképzelhetetlen paktumot, és mi lettünk az első emberek, akik tudatosan felajánlottuk a testünket azért, hogy mások élhessenek.”
A legnehezebb döntés
Az idő múlásával fogyatkozott a túlélők száma, összesen tizenhatan maradtak. Parrado ekkor döntött: ideje elhagyni a lezuhant gép törzsét, és segítséget keresni. Azt mondja, máig nem tudja, hogyan hozhatott ilyen kockázatos döntést, és képtelen eldönteni, hogy a félelem vagy a bátorság vitte le a a gleccserről. „Talán az apám iránti szeretetem az oka: vissza akartam menni hozzá” – magyarázza. Parrado egy barátjával, Roberto Canessával indult el segítségért. Eredetileg hárman mentek volna, de Antonio Vizintin visszatért, mivel hármuknak egyszerűen nem volt elég élelmük.
Az Andokban vándorolni kegyetlen volt: mindkét férfi több réteg farmert és pulóvert viselt, legyengült testüknek minden egyes lépésért meg kellett küzdenie. „Azt hiszem, csak Roberto és én tudjuk igazán, hogy milyen érzés elérni azt a határt, amikor már nem marad benned fizikai erő. A menet és az előtte lévő napok során 45 kilót fogytam, de így sem tudtunk megállni.”
Tíz napot mentek előre, amikor csoda történt: elértek egy hegyoldalba, ahonnan kiszúrtak egy folyópartot.
Canessa északra tekintve meglátott egy chilei öszvérest, név szerint Sergio Catalánt, aki a lován ülve haladt a túlparton. Kiabálni kezdtek neki, de a két part közötti távolság miatt Catalán nem hallotta, nem értette őket, viszont felkapott egy követ, köréje tekert egy papírt és egy ceruzát, és átdobta a folyón.
HIRDETÉSParrado aláírni ugyan nem írta alá, de az alábbi sorokat kanyarította a lapra:
Catalán dobott nekik két darab kenyeret, és segítségért indult a tíz órányira lévő, és csak lovas kocsival elérhető Puente Negro városába. A mentőcsapatok már másnap megérkeztek.
„Nem változtatnék semmin”
Parrado emlékszik, hogy a mentők egyszerűen nem hitték el nekik, hogy ők a két és fél hónappal korábban lezuhant repülőgép utasai. A chilei légierő három Bell UH-1 helikopterrel érkezett a helyszínre, hogy segítsenek a mentésben, Fernando és Roberto pedig elmondták a pilótáknak, hol vannak a társaik.
Parrado két helikoptert egy pilótatérkép segítségével irányított. A mentők a helyszínre érve döbbenten látták, hogy sikerülhetett bárkinek is ilyen sokáig életben maradnia a baleset helyszínén. Parrado elmondta: az egyik pilóta még odafelé menet közölte vele, hogy ez élete legrosszabb repülése, mivel fogalmuk nincsen, hogy pontosan hová is tartanak.
Nando a következő napokat kórházban töltötte, majd hazatért. „Amikor visszatértünk Uruguayba, a társaimat átölelték a családtagjaik, apám viszont kétségbeesett állt ott, mert rajtam kívül elvesztette az egész családját.”
HIRDETÉS2022. október 13-án Fernando Parrado állítja, hogy nem bánta meg a történteket. „A barátainknak köszönhetően tizenhatan kijutottunk, és most a családjainkkal együtt száznegyvenen vagyunk” – magyarázza, és hozzáteszi, hogy soha nem felejti a hegyekben szerzett élményeit, tapasztalatait, és hogy társai a legsötétebb pillanatokban is a támaszai voltak. „Nagyon szoros testvériségben élő emberek vagyunk – utal Parrado a túlélőkre és családjaikra. – Ha valakivel történik valami, a többiek azonnal ott teremnek a támogatására. Együtt éltük túl ezt a történetet, és ennyi idő után is összetartunk.”
A menekülést követő években Parrado egy ideig hivatásos autóversenyző volt, majd az édesapjánál dolgozott, később pedig ismert televíziós személyiség lett hazájában. A kilencvenes évek közepétől kezdve tart motivációs előadásokat, illetve társszerzője a szerencsétlenség történetét, és az Andokban szerzett tapasztalatait feldolgozó könyvnek, mely 2010-ben magyarul is megjelent „Csoda az Andokban - A gépük lezuhant, és ők csak magukra számíthattak…” címen.
Ötven évvel a tragikus baleset után Parrado nem tagadja, hogy a történet számára traumatikus: „Ahhoz képest, amit átéltünk, a pokol kényelmes helynek tűnik – mondja, ennek ellenére ha megkérdezik tőle, hogy változtatna-e a múlton, mindig azt az egyértelmű választ adja, hogy: – a múltra gondolni őrültség. Nem változtatnék semmin, mivel ha bármit megváltoztathatnék, az azt jelentené, hogy nem venne körül az a család, aki, amely most is körülvesz.”