Egy baljós történet tele titkokkal: az amerikai zeneszerző, Samuel Barber Pulitzer-díjat nyert első operájával, a Vanessával. Az 1950-es években született mestermű most színpadra került a legendás Glyndebourne Fesztiválon.
Gyönyörű udvarház az angliai Kelet-Sussexben, egy elegáns társaság épp piknikezik - ezt látjuk a világ legkülönlegesebb operafesztiválja, a Glyndebourne színpadán. Samuel Barber Vanessáját ezúttal Keith Warner rendezte.
A háttérben kripták hűvöse és kísérteties homály - egy lélegzetelállító opera Hitchcock korából. Immár hatvan éve, hogy bemutatták.
KEITH WARNER, rendező: Ez egy olyan darab, amely nemcsak operaként, hanem színdarabként is megállja a helyét. Ez a gyönyörű zene csak ráadás, amely magával ragadja közönségét egy nagyon sötét, nagyon rejtelmes történet mélyére.
Egy ház, ahol megállt az idő. Vanessa, akit a brit szoprán, Emma Bell alakít, időtlen idők óta hűtlen szerelme, Anatol miatt búslakodik. A tükrök mind letakarva, mint egy halottas házban szokás, Vanessa semmi mást nem csinál, csak Anatol visszatértére vár. De amikor évtizedekkel később váratlanul betoppan Anatol fiatal fia, Vanessa élete a feje tetejére áll.
EMMA BELL, szoprán: Képzeld el, milyen az, amikor húsz évig vársz valakire, aki aztán egy szép napon besétál. Nincs nagyobb kiszolgáltatottság.
Keith Warner lenyűgöző rendezésében hatalmas tükrök előtt játszódik a történet, ami még valószerűtlenebbé, ha úgy tetszik, álomszerűbbé változtatja a teret.
KEITH WARNER, rendező: Minden mindenben tükröződik, maga a végtelen köszön vissza. Az ember magát látja viszont és a múltját is, ha mélyen tükörbe néz. Olyan, mintha saját életünkkel, környezetünkkel szembesülnénk. Kicsit hátrébb léphetünk, és jól szemügyre vehetjük, mi folyik.
EMMA BELL, szoprán: Arra is jók a tükrök, hogy elmerüljünk bennük, és megálmodjunk egy másik világot a fátylon túl. A zenei világa ennek az operának egyértelműen epikus, olyan mint a moziban - hatalmas akkordok, őrült mélységek és magasságok. Egy elképesztő méretű világ, amely milliónyi színben pompázik.
JAKUB HRUSA, karmester: A hangzás önmagában árulkodó, nagyon amerikai. Különösen a rézfúvósok, a ritmusvilág és a mézédes melódiák. Tele van váltással, úgyhogy nem hagyja békén, nem ereszti az embert.
KEITH WARNER, rendező: Úgy gondolom, hogy a darab sötét tónusát az adja, ami a történet középpontjában áll, az emberi psziché árnyoldala. Ugyanakkor az egész nagyon elegáns és szépséges, hiszen a homályon átragyog szinte földöntúli fénnyel az, ami a sötétségen túl lakozik bennünk.