Szaúd-Arábia nyilvánosan nem akarja látni Izraelt Rafahban, de felismerte, hogy a térség biztonsága a Hamász megsemmisítésétől függ. Ez a pillanat még nem alkalmas a megbékélés kimondására, de a gázai fejezet lezárulása után sor kerülhet rá.
Izrael hosszú távú érdekei Rijádban vannak, nem Rafahban mondja az egyik nézet
HIRDETÉSIzraelnek számos kihívással kell szembenéznie a Gáza ellen indított offenzívája nyomán, amely még távol áll a befejezésről és a pacifikációtól. A Hamász teljes legyőzését még nem jelenthette be, miközben növekszik rajta a nemzetközi nyomás, hogy a háború utolsó fejezete legyen „kíméletes”.
A The New York Times rovatvezetője, Thomas Friedman szerint „Izraelnek választania kell - Rafah vagy Rijád”. Érvelése szerint az amerikai tisztviselőknek az jár a fejében, hogy ha Izrael komoly katonai műveletet indít Rafahban, Biden elnök fontolóra venné bizonyos fegyvereladások korlátozását a zsidó állam számára. Netanjahu miniszterelnök a legkevésbé sem szeretné visszatenni a hűtőbe az amerikai kapcsolatot, amely biztatóan fölengedett az iráni rakétatámadás után.
Döntően javulhatna a helyzet, ha Izrael beleegyezne egy pánarab békefenntartó erő delegálásába Gázába, ami ellen a Biztonsági Tanácsnak sem lehetne különösebb kifogása, mivel más megoldást eddig nem talált. Egy közös arab katonai kontingens vélhetően jórészt egyiptomi, szaúdi és jordániai erőkből állhatna, ami nagyon rossz hír lenne Teherán és a Hamász számára egyaránt.
Ilyen kidolgozott kezdeményezés azonban még nincs napirenden
Pedig az elgondolás találkozna Mahmúd Abbász palesztin elnök érdekeivel is, mert lépést jelenthetne a független palesztin államiság felé. Izrael pedig megnyugtathatná a belső közvéleményt azzal, hogy nemzetközi garanciát szerzett területi sérthetetlenségére. Ezeket az érdekvonalakat próbálja az Egyesült Államok összefűzni, és ezen buzgólkodik a hétfőn Rijádba érkezett Antony Blinken amerikai külügyminiszter is.
A nemzetközi közösségnek egyre sürgetőbb érdeke a gázai helyzet rendezése, hogy a lokális válság ne izzítson fel globális folyamatokat is, aminek már vannak jelei, például a több amerikai egyetemen kirobbant elvaduló lázongásokban, melyek Európába is átcsapnak. (Londonban például beburkolták a holokauszt-emlékművet, hogy ne irritálja az oda szervezett Hamász-párti tünntetés résztvevőit.)
Közben nem csak Izraelen, de a Hamászon is nő a nyomás, hogy engedjen kérlelhetetlen álláspontjából. Ha mégsem, annak tömeges pusztulás lehet az eredménye, ami kizárólag Teherán destabilizáló törekvéseit szolgálná.
Vannak nézetek, melyek szerint Izraelnek enyhítenie kell a gázai nyomáson, cserébe a Szaúd-Arábiával való normalizálásért, ami távolabbra mutató stratégiai érdek.
Ugyanakkor nincs bizonyíték vagy garancia arra, hogy a gázai határ biztonságának feladása békét hozna, amit az októberi terrortámadás önmagában igazolt. Benjámin Netanjahunak ezért olyan a borotvaélen kell táncolnia, amit a béke és a biztonság kettőssége jelent.
A berögzöttségekkel ellentétben a két fogalom nem ikertestvérek, noha gyakran egybekapcsolják őket. A biztonság megőrzéséhez egyre inkább katonai eszközökre van szükség, és a békeszerződések sem jelentenek egyben biztonsági garanciákat is.
A másik nézet szerint Rijádba igenis Rafahon keresztül vezet az egyetlen út
Seth J. Frantzman azt írja a The Jerusalem Postban, hogy október 6-án a Hamasz egész Gázát ellenőrizte és egyetlen izraeli katona sem volt a földjén, mégsem történt meg a normalizálás Rijáddal. A küszöbig eljutott megállapodást a Hamász (Teherán) mindenképpen szabotálni akarta azzal, hogy megindította terrortámadását.
Egyelőre nem érdemes a jövőbe rohanni, mert jelenleg még csak ott tartunk, hogy Izrael már hetedik hónapja folytatja történelmének leghosszabb háborúját - nem a palesztin nép, hanem gázai terrorhadsereg ellen. A legrosszabb forgatókönyv esetén a küzdelemnek még ebben az évben sem lesz vége, nem úgy, mint a korábbi évtizedekben, amikor Izrael egy-egy rövidebb és korlátozott akcióval torolta meg a Hamász provokációit, és nyert ezzel némi időt.
A korábbi műveleteket a Hamász minden esetben túlélte, és rövid időn belül regenerálódott, sőt fejlődött. Izrael számára ezért nem könnyű hitelt adni annak a nemzetközi nyomásnak, hogy ha nem veszi ostrom alá Rafahot és kivonul Gázából, akkor megkapja cserébe a biztonságot és a szaúdi békét
A szaúdiak árgus szemekkel figyelik a gázai végjátékot
A vékonykának és óvatosnak mondható szaúdi nyilatkozatok szerint Rijád nem szívesen látná Rafahban az izraeli csapatokat, de különösebb ellenlépéseket nem jelentett be. Szaúd-Arábia nyilván azon töpreng, hogy miért kellett Izraelnek hét hónap, hogy legyőzze a Hamászt, és miért szivárog vissza a terrorszervezet Gáza nagy részére.
A királyság - ha már egyszer háború van - valószínűleg jobban szerette volna, ha a Hamaszt gyorsabban győzik le, valamiféle villámháború keretében. Ha a rafahi művelet közvetlenül október 7-e után következett volna be, most nem is lenne róla ilyen drámai vita. Ez a felfogás viszont nem veszi figyelembe, hogy egy ilyen lerohanás százezrek életébe is kerülhetett volna.
A sokféle nézet közül valószínűleg az fog győzedelmeskedni, hogy a szaúdi békemegállapodás nem esélyes addig, amíg Izrael teljesen le nem győzi a Hamászt. A királyság szempontjából a normalizálódást csak a régió stabilitásával lehet megalapozni, márpedig a Hamász a legerősebb destabilizáló erő a nagyrégióban. Mindaddig, amíg a gázai övezet irányítása Jahja Sinwar befolyása alatt marad, véget nem érő háborúk várhatók, és Irán minden alkalmat fel fog használni, ami árt a közeledésnek.
Ilyen helyzetet egyetlen más ország sem fogadna el kompromisszumként. Frantzman az Egyesült Államokat hozza fel példának, aki nyilvánvalóan nem tűrné el, hogy texasi határának túloldalát a Los Zetas vagy a Sinaloa kartellek uralják, túszokat szedjenek és amerikai polgárokat gyilkoljanak meg az USA területén.
Senki sem javasolna olyan értelmetlen logikát, hogy terrorcsoportok ellenőrizzék a határt - cserébe a nagyhatalmakkal való jobb kapcsolatokért.
Ugyanez vonatkozik Oroszország és Európa viszonyára is. Az európai országok is lassan felismerik, hogy nem tudják azzal lecsillapítani Oroszországot, hogy közben magára hagyják Ukrajnát, és eltűrik, hogy Moszkva destabilizálja az Európa és Oroszország közötti határokat. (Ebben a hasonlatban Oroszország alatt Iránt kell érteni.)
HIRDETÉSIzrael történelmi tanulsága
A zsidó állam története azt bizonyítja, hogy mindig bajba került, amikor háttérbe helyezte Izrael biztonságát annak érdekében, hogy politikai alkukat kössön. Ezek közül a legkeservesebb lecke az 1973-as háború volt, amit bár Golda Meir megnyert, de az előzmények miatt mégis mennie kellett. Nem ismerte fel ugyanis, hogy az Egyiptommal korábban megkötött békeszerződés önmagában nem garancia a biztonságra.
A szemleíró szerint Izrael valahányszor elkövette ezt a hibát, annak katasztrofális következményei voltak. A régió figyel, és ha úgy látja, hogy Izrael nem képes legyőzni a terrorizmust, az a mostaninál is veszélyesebb időszakot nyit meg a számára. Egy ilyen esetben csak idő kérdése, hogy újabb és még súlyosabb támadás és mészárlások következzenek be.