Ez a tartalom nem elérhető az ön régiójában

Az ukrajnai háború a transzatlantizmus súlyos próbatétele, ami egyben erősíti is

Access to the comments Kommentek
Írta: SzéF
Előbb az egyetértés, utána a nézeteltérés
Előbb az egyetértés, utána a nézeteltérés   -   Szerzői jogok  AP Photo   -  

A transzatlantizmus eszméje, vagyis az Atlanti-óceán két partja közti katonai, gazdasági és ideológiai szövetség a második világháború óta nem volt olyan szilárd, mint most, az ukrajnai háború következtében. A bonyolult és sokszínű kapcsolatrendszert gyakran tépázták viharok, szakadás is fenyegette, de az atlanti politikusok most úgy látják, hogy az orosz fenyegetések miatt félre kell tenni az érdek- és nézeteltéréseket. Az atlanti szövetség erőfeszítéseihez a rajta kívül álló országok is csatlakoznak, mint Izrael, Dél-Korea, Japán, Ausztrália, sőt India is. Kína is szeretné megóvni ukrajnai érdekeltségeit, ezért a háborútól való távolságtartása eleve segítségnek számít.

Egy adott határig bármilyen erőforrás bevethető

A NATO fennállása alatt nem volt példa arra, hogy az amerikai hadsereg elit egysége, a 101. légiszállítású hadosztály, kódnevén a Vijjogó Sas európai területre tegye a lábát. Ez most megtörtént, és a többezres alakulat megjelent Romániában, az ukrán határ tőszomszédságában. 

A Vijjogó Sasok Romániában

Az egység feladata természetesen nem Oroszország megtámadása, hanem az atlanti szövetség határainak védelme, beleértve Magyarországot is. A hadosztály története az első világháborúig nyúlik vissza, később részt vett az Overlord hadműveletben, vagyis a normandiai partraszállásban (1944), és volt szerepe az afganisztáni, iraki és szíriai frontokon is. Tehát harctéri tapasztalatokban bővelkedő alakulatról van szó. 

A hír azt is jelzi, hogy a kontinenseken átívelő transzatlanti eszme nemcsak szavakban és gazdasági egyezkedésekben merül ki, hanem szükség esetén a legkeményebb katonai eszközöket is felhasználja. A Nyugat „elpuhultságáról” ábrándozók számára figyelmeztető, hogy az atlantizmus előbb-utóbb teljes erejével megmozdul a demokráciák védelmében, amit két megnyert világháború is igazol. 

Az eszme már kétszáz évnél is öregebb, de nem vénült meg

Temérdek történelmi előzmény tégláiból állt össze az atlanti épület, melynek alapjai az amerikai függetlenségi háborúig nyúlnak le. Az amerikai forradalmat jórészt a francia felvilágosodás készítette elő (főként Montesquieu hatalommegosztási elmélete), és a két nép vezető gondolkodói között rendszeres volt a személyes érintkezés, utazás és levelezés. (A tengeri postai blokádok és a brit cenzúra miatt Voltaire és Benjamin Franklin svéd és spanyol semleges közvetítőkön keresztül is leveleztek egymással, olykor kódolt nyelvezettel.)

A gyarmati háborúkat követő kor egyik meghatározó gondolkodója, Alexis de Tocqueville francia filozófus jórészt az amerikai alkotmányból vezette le az európai demokráciák számára is hasznosítható elveket és megoldásokat, például az egyéni szabadságjogok katalógusát, az önkormányzást, a választójog szélesítését, az állam szerepének meghatározását, beleértve az igazságos adóztatást, ami korábban ismeretlen fogalom volt. Eszméi még a Németországot egyesítő Otto von Bismarck, a Vaskancellár szociális intézkedéseiben is felfedezhetők.

AP
Montesquieu, Franklin és Tocqueville - évszázados eszmei kapcsolatokAP

Tocqueville több utazást is tett az Egyesült Államokba, és ha nem is mindig lelkesen, de tárgyszerűen szedte össze és "europaizálta" a józan ész diktálta amerikai megoldásokat. Főként a vélemény és a sajtó szabadságára hívta fel az európaiak figyelmét, mert ebben látta az önkény elleni védekezés egyik legfontosabb politikai eszközét.

Jókai Mór emlékezései szerint ő és Petőfi Sándor Tocqueville 'Democratia' című művét tekintették bibliájuknak. Ez a földrészeken átívelő, nyüzsgő szellemi élet nagyban előkészítette a 20. századi tömegdemokráciák létrejöttét Európában. 

Az USA végleges győzelme után a két angolszász hatalom és Franciaország folyamatos közeledése (még ha olykor kutya-macska barátság képében is) végül szövetséghez vezetett (1898). Ettől fogva ez határozta meg az iparilag vezető és egyre gazdagabb nagyrégió fejlődését. 1880-ban az USA, Nagy-Britannia és Franciaország nemzeti jövedelme 670 milliárd dollárt tett ki, míg a feltörekvő Németország 126, az Osztrák-Magyar Monarchia pedig 63 milliárdot produkált. 

Az első világháborúba az Egyesült Államok úgy szállt be, hogy saját területét nem is érte támadás, de fontosnak tartotta az európai demokráciák megmentését, és ezért súlyos áldozatokat hozott. A kiképzetlen és tapasztalatlan amerikai katonák, a 'tésztafiúk' (Doughboys) ezerszám hullottak a nyugati fronton. Woodrow Wilson amerikai elnök azzal indokolta a katonai beavatkozást a Kongresszus előtt, hogy „A világot biztonságossá kell tenni a demokrácia számára. Békét csak a politikai szabadság alapjaira lehet építeni”. 

A második világháborúban sem szenvedett el Amerika közvetlen német csapást, mégis vállalta Hitler legyőzésének vér- és anyagi áldozatát az európai fronton, és a Szovjetuniónak nyújtott jószerivel korlátlan haditechnikai felszerelésekkel, Roosevelt elnök kölcsönbérleti rendeletének keretében. 

Nemzeteink mélyen gyökereznek a demokrácia, a jogállamiság és a tolerancia tartós értékeiben. Ez a közös történelmet, kultúrát és képességet jelenti a diplomáciai, pénzügyi és katonai eszközök alkalmazására - mindezt a közös fellépés érdekében.
Sir Winston Churchill
brit miniszterelnök, 1942

A világháború új konfliktusnak ágyazott meg

A második világháborús győzelem azt is hozta, hogy a nyugati nagyhatalmaknak le kellett mondaniuk kizárólagos világvezetői pozícióikról, és ezek helyébe egy kétpólusú rendszer lépett, melyet egyik oldalon az USA, a túlsó parton pedig a Szovjetunió vezetett és képviselt. Európa köztes és megosztott szerepkörbe kényszerült, aminek leggyászosabb példája Németország (és Berlin) erő-alapú kettészakítása volt. 

A keleti régió sorsa egyértelmű lett: gyakorlatilag teljes szovjet fennhatóság alá került, katonai, politikai és gazdasági értelemben egyaránt. Nyugat-Európának viszont maradtak választási lehetőségei, akár laza föderáció, akár egyes országok szövetsége, akár az USA-val partneri közös védelmi rendszer képében. Ez utóbbi felfogás diadalmaskodott 1949-ben, a NATO megalakulásakor, ami máig is az atlanti rendszer fő biztonsági pillére. 

AP/AP1959
Harold MacMillan brit miniszterelnök (balról), Dwight Eisenhower amerikai elnök, Charles De Gaulle francia elnök (háttal) és Konrad Adenauer nyugatnémet kancellár - 1959, 19AP/AP1959

A NATO nem csak katonai, de politikai szerepet is kapott, így alkalmas lett olyan nemzetek integrálására, melyeket soha nem soroltak az atlanti rendszerbe, így például Törökországot, Görögországot vagy Ciprust. A szovjet összeomlás után a szervezet viszonylag gyorsan, egy évtized alatt képes volt az összes kelet-európai posztkommunista, és több balkáni állam befogadására is. 

A NATO szerkezete olyan szilárd lett, hogy inkább csak politikai tartalmain kellett igazítani időről-időre, átvészelve a kisebb-nagyobb belső konfliktusokat. A közös katonai védelmi elvekben 1949 óta nem történt változás, és ezek ma is alkalmasak a szövetség megóvására. Még úgy is, hogy viták és különféle ellentétek továbbra is léteznek, például a költségek viselését (a nemzeti jövedelem 2%-a), vagy az egyes nemzetközi konfliktusokban való közös részvételt illetően (Irak, Afganisztán). Ezek az ellentétek azóta folyamatosan tompultak, csitultak és nem vezettek belső szakításhoz. 

A NATO története

Megjegyzendő, hogy sem az iraki inváziót, sem Afganisztán lerohanását nem az USA vagy az atlanti szövetség, hanem alkalmi nemzetközi koalíciók végezték el. Irak esetében Magyarország légtere használatának engedélyezésével segítette a hadműveletet és nem is szakította meg diplomáciai kapcsolatait Irakkal, tehát nem volt harcoló fél, mint ahogy több más NATO-állam sem.  

A kelet-európai rendszerváltásokkal az atlantizmus tovább szélesedett

Az eredeti transzatlanti megállapodás (demokrácia kontra diktatúrák) kiterjedt a világ egészére, gyökeret vert Közép-Kelet Európában, a Közel-Keleten, Afrikában és a Távol-Keleten is, így a rendszer előnyeihez való hozzáférés másoknak is lehetséges lett (például Egyiptomnak, Izraelnek, Mexikónak, Azerbajdzsánnak, újabban pedig Marokkónak).

Legutóbb például Lengyelország Dél-Koreától vásárolt jelentős mennyiségű hadianyagot, köztük 1 000 harckocsit, tarackokat és rakétavetőket, melyekkel az Ukrajnának juttatott hadfelszerelését pótolja. Ily módon még a távoli Szöul is áttételes résztvevője lett az ukrajnai konfliktusnak. 

Bizonyos értelemben még Kína is vállalt mellékszerepet, mivel eddig 3 millió dolláros humanitárius segélyt juttatott Ukrajnának. 

Az Európai Unió létrejöttével és folyamatos bővülésével a vén kontinens is megtalálta a saját szerepét ebben a konstrukcióban. A Föld egyik meghatározó gazdasági szereplőjeként egyre inkább képes (lehet) egyensúlyozó és közvetítő szerepet betölteni a hidegháborúból megörökölt konfliktusokban, elsősorban Oroszország és Kína ellenében, és ha lehetséges, akkor a partneri viszonyokban is. Rég elmúlt már az idő, amikor ezeket a kapcsolatokat szinte kizárólag a washingtoni érdekek határozták meg. 

Voltak döccenők, de a rendszer állta a próbát

A NATO főtitkári megbízatását egyszer sem töltötte be amerikai delegált. Ebben a fontos pozícióban eddig csak német, brit, olasz, holland, belga, norvég, dán, spanyol politikusokat láttunk, akik közül többen korábban országuk miniszterelnökei vagy külügyminiszterei voltak, vagyis bőven van lehetőség az európai látásmód és érdekek hangoztatására.

1966-ban Charles De Gaulle francia elnök döntött a NATO integrált katonai szervezetéből való kilépésről, de ezt ma már nem sorolják politikai bölcsességeinek sorába. A NATO-t akkor pánikba (és dühbe) ejtette a döntés, ami mögött Franciaország önálló világhatalmi szerepének visszaszerzése sejlett fel, építve a kiépülő francia nukleáris ütőerőre. 

AP Photo
Ki és vissza - De Gaulle és Sarkozy francia elnökökAP Photo

A hűvös távolságtartás 43 évig tartott, és semmilyen stratégiai előnnyel nem járt Franciaország számára, mert nem jött létre a De Gaulle által megálmodott amerikai-brit-francia háromosztatú rendszer, sőt még a párizsi NATO-központot is sikerült elveszítenie. Az amerikai és kanadai katonai bázisok bezárása ráadásul rongálta az ország biztonsági paramétereit is, és növelte a nemzetvédelmi költségeket. Az elhibázott és túlméretezett döntést 2009-ben Nicolas Sarkozy elnök vonta vissza. A kezdetben lendületes francia atomfegyverkezés azóta megtorpant, pontosabban beállt az optimális szintre, és Franciaország nukleáris ütőereje jelenleg nem éri el az amerikai 8%-át.

Később Donald Trump elnöksége volt az a rövid szakasz, amikor az együttműködés a megbicsaklás peremére jutott, és az elnök még a szervezetből való amerikai kivonulás gondolatát is felvetette. Mára az ilyen típusú politikai ellentétek teljesen megszűntek, a katonai koordináció és a nemzetbiztonsági információcsere pedig korábban nem látott szintre jutott. 

AP Photo
Donald Trump amerikai elnök Emmanuel Macron beszéde közben, a NATO londoni csúcsértekezletén, 2019. december 3.AP Photo

A vezető európai és amerikai politikusok – főként választások idején – gyakran tesznek a NATO-t kritizáló epés megjegyzéseket, de ezek mérföldnyi távolságra vannak a szakítás gondolatától. 2019-ben például Emmanuel Macron francia elnök találta úgy, hogy helyénvaló 'agyhalottnak' neveznie a NATO-t, de erről mára ő is leszokott. Akkor még az Oroszországgal való enyhítés mellett érvelt, de jelenleg erre nincs reális lehetőség. 

Itt a hidegháború legrosszabb napjait meghaladó új kihívás - kitől mit kap Ukrajna?

Oroszország inváziója Ukrajna ellen korábban nem látott, azonnali egységet kovácsolt az atlanti rendszerben. Több átfogó elemzés szerint Vlagyimir Putyin messze alábecsülte a szövetség gyorsreagálású képességeit, és arra számított, hogy a Nyugat gyakori lomhaságai és belső érdekellentétei meg fogják bénítani a közös fellépést Ukrajna oldalán. Ez a számítás nem vált be, noha vannak jelei annak is, hogy az energiaválság és a globális recesszió folytán az egység nem lesz egyöntetű vagy könnyen fenntartható.

Jelen állás szerint az Ukrajnának szánt legnagyobb tömegű és értékű támogatás az Egyesült Államok felől érkezik, de az óceán innenső partján is gyakorlatilag töretlen a kormányzatok egysége.

A több szankciós csomag mellett legújabb példa erre az Unió külügyminisztereinek megállapodása arról, hogy novembertől megkezdik 15 000 ukrán katona kiképzését (főleg lengyelországi és német támaszpontokon), és további 500 millió eurós támogatást nyújtanak Kijevnek fegyverszállítások finanszírozására. A közös kiképzésben Magyarország nem vesz részt, de nem is akadályozta [nem vétózta meg] a program beindítását.

A konkrét hozzájárulások nem rendezhetők értéksorrendbe, mert az élelmiszersegélyektől a magas szintű haditechnikáig sokféle formát öltenek. Az élen nyilvánvalóan a NATO tagországai állnak, melyek nagy mennyiségű fegyverzetet és lőszert szállítottak már eddig is, és ezek folytatódni fognak. 

Szembeötlő, hogy nem csak az atlanti rendszer segíti az ukrán védekezést, hanem egyre sikeresebb más régiók bevonása is. Ezek a támogatások egyelőre koordinálatlanok, és az illető kormányok egyedi döntéseit mutatják, és többnyire nem hadianyagot biztosítanak. 

Ilyen például Kolumbia, aki aknamentesítő osztagokat képez ki Ukrajna számára, vagy Argentína, ahonnan már három nagyobb humanitárius csomag érkezett (élelmiszer, gyógyszer és a lengyel-ukrán határra telepített menekült-segítő osztagok). Hasonló feladatokat vállal Chile, Brazília, Thaiföld, az Egyesült Arab Emirátusok, Üzbegisztán vagy Vietnám is. 

A transzatlantizmus jövője korlátlan lehetőségeket, de kockázatokat is tartogat

A kölcsönös függőség elmélyülésével az olyan globális kihívások, mint a gazdasági és monetáris válságok, az éghajlatváltozás, a szegénység, a menekültválság, a regionális konfliktusok, az energia- és élelmezésbiztonság sürgetőbbek, mint valaha. A Föld-méretű kihívások globális megoldásokat követelnek, de ehhez a meglévő keretek egyelőre nem tűnnek kellően hatékonynak. 

Az atlanti rendszer jövőbeli vezetői számára a legnagyobb feladat a pozitív erőforrások összehangolása és együttes felhasználása, és ezzel párhuzamosan a fenyegetések közös elhárítása. A katonai veszélyek mellett az illegális migráció, a tömeges kábítószerforgalom, de főként a környezeti pusztulás jelent feladatot. Ezek mellé sorakozik fel a kiberbűnözés növekvő veszélye és a politikai szélsőségek megerősödése, melyekkel az előző évtizedekben nem kellett számolni.

Az ukrajnai háború végeztével (bármi is lesz annak végső kimenetele), az atlanti rendszernek el kell végeznie saját önvizsgálatát. Óriási jelentőséget kap a megelőző (preventív) diplomácia, az orrszarvú-típusú (előre látható) válságok kezelése vagy mérséklése, mint amilyen az ukrajnai háború is volt. Ez elmaradt, és biztosra vehető, hogy hasonló újabb konfliktust ez a rendszer már csak végzetes erőfeszítésekkel és áldozatokkal élhet túl. 

Ezért az "Atlanti Tér" változásokra és szélesítésre egyaránt rászorul, hogy sérülékenysége és kiszolgáltatottsága csökkenjen.