Ez a tartalom nem elérhető az ön régiójában

A boszniai mészáros ágyban, párnák közt fog meghalni – nem úgy, mint sokezer áldozata

Access to the comments Kommentek
Írta: Németh Árpád
At áldozatok és a boszniai mészáros graffitije Belgrában
At áldozatok és a boszniai mészáros graffitije Belgrában   -   Szerzői jogok  AP Photo: Amel Emric & Andrej Cukic

Tizennégy évig sikerült bujkálnia, holott a hágai elfogatóparanccsal egyidejűleg 5 millió dolláros vérdíjat tűztek ki a fejére, amit idővel megdupláztak. Kezdetben a szerb hadsereg vezérkara rejtegette szinte luxuskörülmények között, sőt állítólag egyenesen Putyin elnök adta áldását a Szerbiában egyesek által nemzeti hősnek tartott háborús bűnös védelmére. Ratko Mladić tábornok nem volt könyörületes vélt ellenségével szemben. Parancsára vontak évekig tartó ostromzárat Szarajevó köré, és az ő utasítására gyilkolták tömegsírokba a srebrenicai fiúkat és férfiakat. A náci vérengzések óta nem tapasztalt atrocitás kötődik a boszniai mészáros nevéhez. Elméje végleg azután borult el – írták –, hogy lánya az ő fegyverével vetett véget az életének még a háború alatt.

„Hű, de sokan vannak! Ünnepelni fogunk. Térdig tocsogunk majd a vérben” – ezt mondta Ratko Mladić a felsorakoztatott srebrenicaiak előtt 1995. július 12-én.

Nedžida Sadiković volt a fültanúja, amikor a boszniai szerbek katonai parancsnoka végigmérte az elfogott, összeterelt, lerongyolódott, szemlesütve várakozó tömeget. Ő is ott volt a sorsukat sejtő, kezüket tördelő emberek között. A nő vallomása néhány héttel később, augusztus 5-én bekerült az amerikai szenátus hírszerzési és külügyi bizottságának jegyzőkönyvébe, amelyben a Boszniában elkövetett háborús bűnöket sorolták fel.

Mladić aztán a nőkön legeltette a szemét. Válasszátok ki a szemrevaló fiatalokat, és leljetek örömöt bennük – adta ki szenvtelen utasítását katonáinak. Egy cseppet sem zavarta, hogy a háború kezdetétől körbezárt és kiéheztetett kisvárost az ENSZ Biztonsági Tanácsa biztonságos övezetnek nyilvánította, és holland békefenntartókat rendelt ki lakosai védelmére.

A szerb csapatok július 6-án rohanták le Srebrenicát, ahol szinte elsőként a holland kéksisakosok adták meg magukat. Nyomban elfoglalása után, július 11-én kezdődött a vérengzés, és egészen július 22-ig tartott.

A férfiakat tömegsírokba lőtték, a fiatal nőket megbecstelenítették, a többieket, az időseket és a gyerekeket elüldözték. Gyalog vágtak az útnak, jobbára a nagyjából 100 kilométerre északnyugatra fekvő Tuzla felé. A bosnyák ellenőrzés alatt álló bányaváros környékén találkoztam az erdőből felbukkanó, magukat éppen csak vonszoló, üveges tekintetű menekülőkkel. De ők – a becslések szerint 25 ezren – legalább életben maradtak.

Mielőtt útnak indították volna őket, a szerb katonák parancsnokuk utasításának megfelelően félreállították a sorból a helyesebb lányokat és fiatal nőket.

Megerőszakolták őket

vallotta később a holland hatóságokat képviselő ügyvédnek Zumra Šehomerovic. Gyakran mások előtt, sőt az anyákról gyermekeik szeme láttára tépték le a ruhát. „Egy holland katona ott ácsorgott, egyszerűen csak nézelődött, miközben egy walkmanből zenét hallgatott” – mondta a srebrenicai tanú. Egy asszony néhány hónapos kisbabája felsírt. A csetnik (a szerző megjegyzése: átvitt értelemben a szerb szabadcsapat tagja) ráparancsolt az anyára, hogy hallgattassa el gyermekét, de az nem hagyta abba a bőgést. Erre a fegyveres átvágta a gyerek torkát, miközben nevetett. Egy holland katona a közelben erre sem reagált.

Mladić katonái a férfiakat foglyul ejtették.

„Adjátok meg magatokat, semmi bántódásotok sem esik!” – örökítette meg egy szerb haditudósító, Zoran Petrović Piroćanac a helyszínen. Felvételét később a hágai törvényszékén is levetítették.

Gyakorlatilag embervadászat folyt: az erdőben bujkáló bosnyákokra először találomra lőttek, aztán mézes-mázos szavakkal próbálták előcsalogatni őket. Az egyik megszólaltatott katona szerint ebben a térségben 3-4000 ember adta meg magát.

Jóval többen voltak.

A férfiakat mezőkre, raktárakba, iskolákba és focipályákra terelték, ahol átkutatták őket, értékeiket elvették, majd kisebb csoportokra osztották a foglyokat.

Az egyik gyülekezetet Sandićiban maga Mladić is meglátogatta, és azzal nyugtatta őket, hogy fogolycserét szerveznek, holott pontosan tudta, mi vár rájuk.

A tömeges kivégzések sablonosan történtek.

A férfiakat először zárt térben – iskolákban, raktárakban – tartották fogva néhány órán át, majd a kivégzőhelyekre szállították őket. Fegyvertelenek voltak, esetleges ellenállásuk mérséklésére bekötötték a szemüket, gúzsba kötözték a kezüket, vagy levetették lábbelijüket. Sortűz végzett velük. Az esetleges túlélőket egy ideig szenvedni hagyták, aztán – amint arról a helyszínen feltárt koponyák is tanúskodnak – egy jól irányzott fejlövéssel adták meg a kegyelemdöfést. Jelöletlen tömegsírokba temették őket

Az áldozatok azonosítása hosszú éveket vett igénybe.

Összesen 8372 név került fel a srebrenicai mészárlás emlékművére.

A vérengzés a háború végén következett be. Azt megelőzően Mladić csapatai módszeresen irtották a bosnyákokat az általuk szerbnek tartott területeken, a fővárost, Szarajevót pedig évekig tartó ostromzár alá vették. A civileket orvlövészek lőtték, akik távcsövükön pontosan látták, hogy potenciális áldozatuk nem visel egyenruhát, hanem vizet próbál gyűjteni, mert a városi vízhálózat elapadt, vagy rőzsét nyalábol, hogy azzal fűtsön a dermesztő hidegben. Hasonló módon zárták körbe évekre Žepa, Srebrenica és Goražde lakosait is.

A háború kezdete óta 101 ezer emberrel, jobbára bosnyákkal végeztek, és Bosznia-Hercegovina 2,2 millió lakosa vált földönfutóvá.

Az utolsó csepp a pohárban a srebrenicai tömeggyilkosság volt, ami után a NATO végre a levegőbe küldte gépeit. A szerb állások bombázása vetett véget a háborúnak.

A boszniai szerbek katonai vezetője, Mladić után szinte azonnal elfogatóparancsot adtak ki.

Neki azonban nyoma veszett. Ötmillió dolláros vérdíjat tűztek ki a fejére, amit 2010-ben megdupláztak.

A boszniai mészáros

A boszniai Božanovićiban 1942-ben született Ratko alig három éves volt, amikor partizán apja életét vesztette a szélsőséges horvát usztasák (a szerző megjegyzése: szélsőséges, nacionalista felkelők) elleni harcban, a II. világháború vége előtt.

Keresztneve – egyes magyarázatok szerint – az öröm szóból származik, mások azonban úgy vélik, hogy az elterjedt név eredete a rat, magyarul háború.

A fiú az általános iskola befejezése után fémmunkásként kezdett dolgozni Szarajevóban, majd 19 éves korában beiratkozott egy zimonyi katonai iskolába. Ettől kezdve pályafutása gördülékenyen ívelt felfelé. Az akadémia befejezésével egyidejűleg belépett a kommunista pártba, 23 évesen pedig, 1965-ben egy szkopjei egység legfiatalabb tisztje és parancsnoka lett. Öt évvel később már szakaszt, aztán zászlóaljat, majd dandárt vezetett. Katonai tanulmányait a vezérkari főnökség akadémiáján folytatta, ahol a tízes skálán 9,57-es átlaggal végzett.

A ranglétrán 1980-ban már alezredessé, 1986-ban pedig ezredessé léptették elő. A tábornoki rangot a horvátországi háború idején érdemelte ki: 1991-ben az általa vezetett csapatok kísérelték meg átvágni a szárazföld és a tengerparti Dalmácia közötti összeköttetést.

Egy évvel később, 1992. április 24-én altábornaggyá léptették elő. Egy hónappal Bosznia-Hercegovina függetlenségének kikiáltása után, 1992. május 2-án Mladić és tábornokai ostromzár alá vették Szarajevó városát. Lezárták a városba irányuló és onnan kifelé vezető forgalmat, majd leállították a víz- és áramszolgáltatást. Ezzel megkezdődött Szarajevó négy évig tartó, a modern hadviselés történetének leghosszabb ostroma. A város lakosait szörnyű sérüléseket és halált okozó aknavetőkkel lőtték, az orvlövészek pedig a civilekre vadásztak.

A Jugoszláv Néphadsereg kivonult, helyét a boszniai szerbek hadserege, a VRS vette át, amelynek főparancsnoki tisztségére Ratko Mladićot nevezték ki immár a legmagasabb tábornoki, vezérezredesi rangban. Nyolcvanezer nem túlképzett, de annál vérszomjasabb katona tartozott a parancsnoksága alá.

Amikor a srebrenicai vérengzés után, 1995 augusztusának elején egy félelmetes erejű horvát sereg állt készen arra, hogy kiűzze a szerbeket a közép-horvátországi Kninből és térségéből, a boszniai szerbek politikai vezetője, Radovan Karadžić bejelentette, hogy meneszti Mladićot posztjáról, és maga veszi át személyesen a VRS irányítását. Az ürügy a nyugat-boszniai szerb városok feletti ellenőrzés elvesztése volt.

Mladićot tanácsadóvá fokozták le, nem volt azonban hajlandó csendben távozni. A boszniai szerb katonák és a nép támogatására hivatkozott.

Őrült

– először így reagált Karadžić, de Mladić tényleg élvezte hívei pártfogását, így Karadžić egy héttel később arra kényszerült, hogy visszavonja rendeletét.

A boszniai szerbek vezetése a háború kezdetén a Szarajevótól egy köpésnyire délkeletre, Paleban, egy kisajátított vállalati üdülőben verte fel főhadiszállását. Itt lesték az alattvalók Karadžić utasításait. Egy vele készítendő interjúra vártunk a Sky News stábjával még 1992 tavaszának végén, én telefont próbáltam találni, amikor az épület folyosóján odasomfordált hozzá egy számomra tűzoltóegyenruhát viselő, mindenesetre alattomosnak tűnő férfi, hogy megtudakolja, mi a napi parancs Szarajevó kapcsán.

„Lőjétek őket!” – sziszegte Karadžić, majd végigmért abban a hitben, hogy az idegenként úgysem beszélem a szerb nyelvet, így nem értem parancsát. Tagbaszakadt katonai rendőrök azonban óvatosságból azonnal kitessékeltek a folyosóról.

Ugyanez a Karadžić nevezte „őrültnek” Mladićot, aki tettei nyomán „Bosznia mészárosaként” híresült el. Gyanakvó tekintete volt, és szúrós pillantása, amitől a társaságában mindenki kényelmetlenül érezte magát.

Elborult elme

Mladićnak és feleségének, Bosiljkának két gyermeke született: Darko nevű fia és Ana nevű lánya.

Ana Mladić a háború kellős közepén, 1994. március 24-én, 23 éves korában önkezével vetett véget az életének. Ahogy ilyenkor lenni szokás, a legképtelenebb híresztelések keltek szárnyra, a sajtó pedig csak izzította a találgatásokat.

Egyesek szerint egy parkban, mások szerint egy temető melletti erdőben találták meg vérbe fagyott tetemét. Tudni vélték, hogy egy hírhedt belgrádi bűnöző ölte meg a fiatal nőt bosszúból, mert önkénteseit a tábornok kiutasította, kamionjait pedig kitiltotta Boszniából.

A vizsgálat során azonban kiderült, hogy Ana családi házukban lett öngyilkos apja pisztolyával, miközben anyja és fivére a szomszéd szobában tartózkodott.

Ezután az indítékról folyt parázs vita. Azt állították, Ana képtelen volt elviselni az óriási nyomást, mivel apját a szerb lapok gyakran szidalmazták és bírálták a boszniai civilek ellen elkövetett bűnei miatt.

Ratko Mladić rajongott a lányáért, akit „csillagának” nevezett, Ana pedig, a kiváló orvostanhallgató a szerb sajtó szerint büszke volt az apjára. Mindaddig, amíg a harctéren el nem esett fiúja, Dragan. A tábornok nem szívlelte a fiút, és azt sem vette jó néven, hogy az ő csillagával flörtöljön. Állítólag személyesen intézkedett, hogy Dragan ne mentesüljön a kötelező mozgósítás alól, sőt egyenesen a frontra vezényelte.

Ana azért lett öngyilkos, hogy megbüntesse apját, amiért fiúját harcba küldte. Dragan elesett, de az apa még ezt is eltitkolta lánya elől – ezt állítja Jože Pirjevec történész.

A rettegett tábornokot nagyon megviselte Ana elvesztése. A hivatalos vizsgálat eredményének közzétételét megtiltotta, viselkedése pedig drasztikusan megváltozott. A tábornok környezetében azt állították, hogy a tragédia még hadi taktikáját is megváltoztatta.

„Lányának elvesztése elhomályosíthatja a markáns tábornok érzéseit mások, kivált az ellenség szenvedése iránt” – írta könyvében Ljubodrag Stojadinović publicista, aki jól ismerte Mladićot katonai ereje csúcsán.

Mladić nem tudott megbékélni lánya öngyilkosságával. Összeesküvés-elméletekben talált vigaszt, amelyek ellenségeire hárították a felelősséget. A meggyőződés levette válláról a bűntudat terhét, és felizzította a nem szerbekkel szembeni gyűlölet tartalékait.

A hajtóvadászat

A csábító vérdíj ellenére 14 évig nem bukkantak a Szerbiában bujkáló Ratko Mladić nyomára. A boszniai szerb tábornokot azzal vádolták, hogy civilek ezreit gyilkoltatta meg Srebrenicában és Szarajevóban. A náci korszak óta ez volt a legtragikusabb kimenetelű népirtás Európában.

Mladićot kezdetben a szerb hadsereg vezérkara rejtegette. Katonai üdülőkbe menekítették, ahol néha száz fős testőrség óvta épségét, miközben vadászattal, sakkal, asztalitenisszel és kiadós sétákkal múlatta az időt – idézte fel Julian Borger The Butcher’s Trail című könyvében, ami magyarul nem jelent meg. Akár úgy is fordíthatnánk, hogy A mészáros nyomában.

Az őrök félelmetes falanxa mellett Mladićnak volt saját sofőrje, szakácsa, sőt személyes pincére is, aki minden kívánságát igyekezett teljesíteni. A körözött tábornok kezdetben nem rejtőzködött. Sok időt töltött Belgrádban, ahol az előkelő Košutnjak külváros egyik családi házában lakott. Éttermekbe járt, és futballmérkőzéseken szurkolt. Tehette, mert nemzeti hősként istenítették.

Slobodan Milošević, a Nagy-Szerbia megálmodója 2000. október 5-én megbukott. A következő év júniusában Hágába szállították, és háborús bűnök vádjával bíróság elé állították. Mladić nem volt Milošević-rajongó, a hírek viszont nyugtalanították. A rezsim támogatását és védelmét élvezte, ami egy csapásra megszűnt.

„Azon az éjszakán, amikor Milošević urat letartóztatták, [Mladić] sétára indult. Amikor később találkoztam vele, láthatóan aggódott a biztonságáért. És eltökélt volt abban, hogy nem adja meg magát élve” – emlékezett vissza egyik bizalmasa.

A tábornok vidékre menekült.

Felismerte, hogy nem számíthat többé a szerb kormány védelmére. Ráadásul 2002 márciusában felmentették a hadseregből, egy hónappal később pedig Belgrád legalizálta együttműködését a Jugoszlávia területén elkövetett háborús bűncselekményeket vizsgáló hágai törvényszékkel, az ICTY-nal.

Májusban közölték vele, hogy távoznia kell egy újabb katonai üdülőből, sőt szerb katonák rohamozták meg a helyet, hogy kiűzzék Mladićot. Végül kialkudta biztonságos távozását, amihez még egy konvojt is kapott. A luxuspihenésnek azonban vége szakadt.

Egykori hűséges ezredese, Jovo Djogo bérelt számára lakásokat jobbára tömbépületekben. A paranoiás szökevény tábornok csak annyit kötött ki, hogy a lakás nem lehet az alsó vagy a legfelső szinten, a lépcsőház perig nem lehet bekamerázva – mesélte utóbb a hajtóvadászatot koordináló szerb elnöki tanácsadó, Miodrag Rakić.

Az is kiderült, hogy egy ideig akkor már ellensége, Radovan Karadžić szomszédságában, tőle alig néhány háztömbnyire bujkált. Karadžić álcázta magát, Mladić pedig csak éjszakánként merészkedett ki egy sétára lakásából. A közelében mobiltelefont nem volt szabad használni.

A Zoran Đinđić szerb miniszterelnök elleni merénylet után még inkább szorult a hurok. Bűnözők tízezrét tartóztatták le. Mladićot ekkor ideiglenesen a közvetlenül a horvát határ mellett fekvő, egykor jobbára magyarok lakta Liba, szerbül Ljuba nevű faluba menekítették. Később szinte teljesen magára hagyatottan visszatért Belgrádba. Korábbi testőrei közül néhányat őrizetbe vettek, így egy este egyedül csengetett be sógora, Krsto Jegdić lakásába. Csupán egy hátizsák volt nála, meg egy kézitáska, benne elválaszthatatlan társai: egy Heckler & Koch géppisztoly és két pisztoly.

A Jegdić család enyhén szólva nem örült látogatásának, ezért felajánlották, hogy átszállítják egy Belgrádtól 30 kilométerre fekvő faluba, Mala Moštanicába.

A Mladić után kutató nyomozók, a szerb Biztonsági és Információs Ügynökség, a BIA kiderítették, hogy a faluban bujkált, de a felfegyverkezett különleges különítmény biztosításában téves házba törtek be. A szökevény a szomszédságból látta a történteket, higgadtan kisétált a hátsó ajtón, és eltűnt az erdőben. „A 2006-os rajtaütés vagy monumentális ostobaság volt vagy szándékos módja annak, hogy rábírják Mladićot, költözzön el” – idézte fel a kudarcba fulladt hajtóvadászatot az akcióban résztvevő egyik nyugati rendőr.

Mladić bújtatásában nem kis szerepe lehetett az orosz Szövetségi Biztonsági Hivatalnak, az FSZB-nek, amely Putyin elnök egykori munkáltatójának, a KGB-nek az utódszervezete. Moszkva úgy tekintett rá, mint egy szláv katonai hősre, akire a nyugati hatalmak vadásznak, és megpróbálják elmélyíteni befolyásukat Szerbiában, egy régi orosz szövetséges országban. A Nyugat nyeresége Mladić elfogásával Oroszország stratégiai veszteségével érne fel. Ráadásul az is idegesítette őket, hogy Mladić mit árulhat el a Szerb Köztársaságnak az etnikai tisztogatás csúcspontján nyújtott orosz támogatásról.

Ebben az időszakban, 2008-ban a Mladić utáni hajtóvadászatot irányító Miodrag Rakić egyik kollégájával titokban Hágába utazott, hogy a nyomozás részleteiről tárgyaljanak. Kerülő úton repültek, érkezésük után a holland titkosügynökök egyenesen a törvényszék mélygarázsába vezették őket. Visszatérése után Rakićot meglátogatta Mladić egyik híve, és figyelmeztette, hogy a családja veszélyben lesz, ha továbbra is együttműködik a bírósággal. A kétségek eloszlatása érdekében részleteket mondott Rakić kisfiának mindennapjairól.

A fenyegetésen megdöbbenve Rakić még azt is tagadta, hogy Hágában járt. Látogatója szó nélkül egy papírra rajzolt egy tárgyalóasztalt, majd leírta a megbeszélésen résztvevők neveit, és azt is megjelölte, hogy ki hol ült. Rakić élete legborzongatóbb pillanatának nevezte az esetet.

Nem volt kétséges számára, hogy csak az FSZB képes ilyen információk begyűjtésére. Minden bátorságát összeszedve 2010-ben egy moszkvai konferencián szembesítette Nyikolaj Patrusevet, Putyin kémfőnökét, az FSZB korábbi vezetőjét a történtekkel.

„Úgy érzem, hogy kelet felől nagyon hideg szél fúj az arcunkba” – mondta Rakić Patrusevnek, aki azzal mentegetőzött, hogy Mladić védelmét a legmagasabb szinten szentesítették, egyértelműen Putyinra utalva.

„Beszélek a főnökeimmel, és megteszem, amit tudok” – ajánlotta fel, és ettől kezdve Mladić moszkvai támogatása elapadt.

A tábornok újra vidékre kényszerült, unokatestvére alaposan lepukkant lazarevói parasztházába. A zsúfolt szobát csak egy kis villanykályha fűtötte. A szökevény egészségi állapota rohamosan romlott. Egy nap a földön találtak rá, miután nyilvánvalóan agyvérzést kapott. Mladić azonban rettegett elfogásától, és megtiltotta, hogy kórházba szállítsák.

Lehallgatott telefonbeszélgetések és eltitkolt családi látogatások nyomán figyeltek fel a nyomozók a jellegtelen falura.

A belügyminisztérium háborús bűnöket vizsgáló egységének civil ruhás tisztjei 2011. május 26-án hajnalban rajtaütésszerűen átkutatták az unokatestvér házát.

Ketten felmásztak a lépcsőn. Az egyik ajtó nehezen nyílt: valami vagy valaki volt mögötte. Benyomultak, és egy rendetlen, de nyilvánvalóan lakott szobát találtak. Az ajtó mögött egy fekete baseballsapkás vénember kuporgott.

Megtalálták, akit keresnek

– mondta, miközben átadta igazolványát, amelyen a Ratko Mladić név szerepelt.

Egyáltalán nem hasonlított arra a hivalkodó tábornokra, akire a nyomozók számítottak.

Amíg arra várt, hogy átszállítsák Hágába, egy belgrádi bíró teljesítette a megtört boszniai mészáros utolsó szerbiai kívánságát: engedélyezte, hogy meglátogathassa öngyilkos lánya, Ana sírját.

Háromnegyed órát kapott. Kísérői tisztes távolságra húzódtak, és komor gyűrűt alkottak körülötte.

„Látszott, hogy mozog a szája” – emlékezett vissza Rakić. „Beszélt a lányához.”

Az ítélet

A háborús bűnök vádjával törvényszék elé állított Ratko Mladić azzal védekezett Hágában, hogy a politikusokat előre figyelmeztette: terveiket nem tudják megvalósítani népirtás elkövetése nélkül.

„Az emberek nem kavicsok vagy kulcsok valakinek a zsebében, amelyeket egyik helyről a másikra lehet mozgatni. Nem oldható meg, hogy csak szerbek éljenek az ország részén, miközben a többieket fájdalommentesen átköltöztetjük. Nem tudom, hogy Krajišnik úr és Karadžić úr ezt hogyan fogja megmagyarázni a világnak. Ez népirtás” – védekezett Mladić a népirtás kapcsán, amelynek ő volt a pribékje.

Tizenegy vádpontból tízben bűnösnek találták, és életfogytiglani börtönre ítélték. Fellebbezését véglegesen tavaly nyáron utasították el, helyben hagyva az eredeti ítéletet.

A jugoszláv háborús bűnösök büntetésüket az egyik hágai kerületben, a scheveningeni börtönben töltik. Scheveningen egyébként a város népszerű strandja.

A vöröstéglás fegyház közvetlenül az első világháború után épült. Egyik szárnyát 1993 óta a háborús bűnösök számára tartják fenn, akik – amint azt bejáratos ismerősöm mesélte – nincsenek elkülönítve egymástól.

A szerb, horvát és bosnyák ideológusoknak és haduraknak, akik egykor egymás ellen uszították honfitársaikat, a holland börtönben legfeljebb a sakktábla lehet a csatamező.