Ez a tartalom nem elérhető az ön régiójában

„Rád mosolyog egy gyerek, ennyi. Megéri." - történetek a menekülteknek segítő önkéntesekről

Access to the comments Kommentek
Írta: Magyar Ádám
euronews_icons_loading
Önkéntesek a Migration Aid Madridi úti szállóján
Önkéntesek a Migration Aid Madridi úti szállóján   -   Szerzői jogok  Facebook/Migration Aid

Már lassan három hónapja segítenek önkéntesek az Ukrajnából érkező menekülteknek Magyarországon, a nap huszonnégy órájában. Csak a Migration Aid Madridi úti szállóján több mint háromezren fordultak már meg, hogy hosszabb-rövidebb ideig dolgozzanak. Nyugdíjasok, diákok, vállalkozók és alkalmazottak áldozzák fel a szabadidejüket, találkoznak nap mint nap szörnyű emberi tragédiákkal, és közben próbálják tartani a lelket magukban és a menekültekben. Az ő történeteiknek jártunk utána.

„Szerencsére van önkéntesünk, de nem elég. Nagyon-nagyon fogyunk, elfáradnak az emberek, elfáradtunk mi magunk is. A menekültszállón négyórás műszakokba vagyunk beosztva. Nagyon jó lenne, ha egy-egy műszakban 15-20 ember is itt lenne, de ez sajnos már nem így van, mindig ugyanazok az emberek jönnek, fáradtan. Úgyhogy várjuk nagyon az új önkénteseket” - mondta nekünk Vaszkó Márta, aki kedd délután koordinátorként dolgozott a Migration Aid Madridi úti menekültszállóján. 

Mártát alig bírtuk kiszakítani a pörgésből, amint megoldott egy problémát, máris jött a másik. Nem csoda, a szállóban több száz ukrajnai menekültet szállásolnak el, és ők az összes gondjukkal-bajukkal kizárólag a civilekhez tudnak fordulni a gyerekek lefoglalásától kezdve a továbbutazás megszervezésén át az átélt traumák feldolgozásához igényelt segítségig.

Több mint tízezer munkaóra, fizetség nélkül

A szállón már több mint háromezer önkéntes dolgozott hosszabb-rövidebb ideig. Mivel egy műszak négy óra hosszú, még ha úgy számolunk is, hogy mindenki csak egy műszakot teljesített, az is több mint tizenkétezer, teljesen ingyen ledolgozott munkaórát jelent. És sokan vannak, akik nemcsak egy műszakot dolgoztak le, hanem rendszeresen jönnek, már hónapok óta.

Az egyikük Oláh Zsolt, aki a háború kitörésekor szembesült azzal a gondolattal, hogy hasonló helyzetbe akár ő is kerülhetne, és tennie kell valamit a rászorulókért. Hamarosan már az autójában volt, és a következő napokban Záhony környékén segített a menekülteknek, majd később csatlakozott a Madridi út csapatához. Zsolt az Euronewsnak azt mondta, hogy ő is sokat kapott az önkénteskedésről:

Az én helyzetem azért is különösen nehéz, mert szociofóbiás vagyok, nagyon súlyosan. Nagyon nehezemre esett az első alkalommal az, hogy rengeteg idegen ember közé kellett mennem. Másodrészt ott volt a nyelvi probléma: nem tudok sem oroszul, sem ukránul, és ahogy tapasztaltam, nagyon kevés menekült beszél nyugati nyelveket. Szorongtam amiatt, hogy hogyan fogok tudni teljesíteni, de ez a szorongás az első éjszakai műszak alatt elmúlt. Ez olyan, mint egy drog, egy függőség – egyszerűen azt érzem, hogy amikor ide megérkezem, felfrissülök, tele vagyok energiával.

Zsolt sokszor napi 8-12 órát is a központban tölt, ami időnként sok tud lenni. Tapasztalta már magán a kiégés jeleit, de a remek társaság átlendítette ezen. Egyik fő feladatának azt tartja, hogy társaival együtt megpróbálják elfeledtetni a menekültekkel, milyen borzalmakat kellett átélniük. Sokszor jó hangulatban telik a munka, de ezt nem mindig könnyű fenntartani.

„Időnként hajlamosak vagyunk elfeledni azt a nagy vidámság közepette, hogy itt tényleg szétszakított, megcsonkított családokról van szó. És amikor az ügyintézésnél, egy-egy adatfelvételnél kiderül, hogy apuka neve azért hiányos, merthogy ő már nincs, és ránézek a kisgyerekre, akkor azért összeszorul a szívem” - mondta Zsolt, majd elmesélte legmegrázóbb emlékét is:

„Egyszer egy olyan területről érkezett ide egy autókaraván, amely a híradások szerint folyamatos rakétatámadás alatt állt. Az autók iszonyatosan piszkosak, porosak voltak, látszott, hogy gyakorlatilag egyhuzamban vezették le a távot. És tele volt festve az autó motorháza, üvegfelületei, és legfőképpen a teteje a „gyermekek" felirattal, azért, hogy hátha így nem lőnek rájuk. Amikor ezt megláttuk, senki sem tudta félretenni az érzelmeit."

Zsolt szerint a hasonló szituációkban közömbösnek kell maradniuk. Amikor jön egy anyuka két-három gyerekkel, akik elvesztették az édesapjukat, nem ülhet ki az arcára a megrökönyödés. Nem növelheti a család gyászát, a feladata éppen az, hogy valamit javítson a helyzetükön. Ha ez sikerül, az az igazi jutalom a munkáért:

Amikor látom, hogy három nappal ezelőtt gyűrötten, fáradtan, mogorván érkezett valaki, de aztán kifele menet megölel és mosolyog, az csodálatos.

Nyugdíjasok is önkénteskednek, de nem elegen

A központba rengeteg helyről érkezik segítség. Nemrég egy diáklány egy 1,2 millió forintot érő segélycsomaggal állított be - mint kiderült, magángyűjtést szervezett a menekültek javára. Az önkéntesek között pedig nyugdíjasok is vannak, például Jelinek Éva, aki főleg a konyhán segít. 

A nő hetente egyszer jön a Madridi útra, mert minden nap máshol önkénteskedik, és arra buzdítja a nyugdíjasokat, hogy jöjjenek el minél többen. Főleg az olyan férfiakat szeretné a szállón látni, akiknek szakmájuk volt, mert nagy szükség lenne rájuk. Éva az önkéntesség nehézségei között egy ritkábban említettet is felsorolt: elmondása szerint nagyon nehéz azokkal az emberekkel bánni, akik leírhatatlan szegénységből érkeznek.

„Ha meglátják ezt a sok, különleges ételt, akkor azt hiszik, hogy másnap már nem lesz, és megpróbálnak mindent magukévá tenni. Nem tudjuk megértetni velük, hogy ez lesz holnap és holnapután is. És utána természetesen nem eszik meg, elhagyják, eldobják. Azért ez elég kellemetlen, mert ez a sok adomány nekünk is elég sok pénzbe kerül" - mesélte a nő.

Amerikai és afgán is van a szállón dolgozók között

A Madridi úton nemcsak magyarok, hanem külföldiek is dolgoznak. Egy Magyarországon élő afgán menekült rendszeresen megfordul a központban, ottjártunkkor pedig két amerikai mormon fiúval találkoztunk. Ők már hónapok óta ukránokkal foglalkoznak, korábban Ukrajnában is dolgoztak, nagyjából másfél hónapja pedig Budapesten élnek. Egyikük, Ian Knight, így mesélt az élményeiről:

Tudom, hogy képtelen vagyok teljes egészében felfogni, amin keresztülmennek. Volt, hogy csak állnom kellett, és hallgatnom, hogy az emberek kisírják magukat, és elmondhassák, ami velük történt. De láttam sok reményt is, sok emberben. Ezek az emberek szörnyű dolgokon mentek keresztül, de még mindig képesek örömet találni az életben. Ez nekem is reményt ad és nagyon inspiráló.

Társa, McKay Cosper teljes mértékben egyetértett vele. A fiú kameránk előtt arról beszélt, hogy lenyűgözőek az itteni emberek, és az egész világért nem adná oda ezt az élményt, semmire nem cserélné el.

A BOK egy teljesen más világ

Miközben a Madridi úton óriási a nyüzsgés, az állami menekültellátás frontvonalában, a BOK Sportcsarnokban egyre kevesebben vannak. Bár ingyenes orvosi ellátás, élelem, transzfer, sokféle segítség és számos civil szervezet várja itt a menekülteket, a kezdeti ezer-ezerötszáz helyett manapság már csak néhány száz ember fordul meg itt naponta.

Ottjártunkkor egyetlen menekültcsalád volt az óriási csarnokban, ahol önkéntesek és állami alkalmazottak tucatjai vártak arra, hogy segíthessenek. A transzferbuszok várói, az étkezőhelyiség, a gyerekszoba mind teljesen üres volt. Érkezésünk után nagyjából fél órával aztán befutott egy nagyjából húszfős csoport, de ők sem Ukrajnából, hanem Siófokról - korábban ott leltek ideiglenes szállásra, de a turistaszezon kezdetével kirakták őket. Most a katasztrófavédelem segít nekik új menedéket találni.

A csarnokban dolgozó önkéntesek elmondták nekünk, hogy ez egyáltalán nem egyedi jelenség. Az önkénteseknek lakást biztosító magánszemélyek nem arra készültek, hogy hónapokon keresztül így kell majd tenniük. Sokaknak egy idő után egyszerűen szükségük lesz az ingatlanukra, és akkor a benne lakó menekülteknek új szállás után kell nézniük.

Bár korábban a Kőbányán megálló vonatokról egyből a BOK csarnokba vitték a menekülteket, ma már ez nem így van. A központban dolgozók szerint hiába a széleskörű ellátás, sok Ukrajnából érkező el sem jut a BOK-ba. Egyszerűen csak leszállnak valamelyik nagy budapesti pályaudvaron a vonatról, aztán nem sokkal később már indulnak is tovább egy másikkal nyugat, leginkább Prága vagy Bécs felé.

A „viccpárt" még mindig tartja a frontot

A Nyugati pályaudvarnál a Magyar Kétfarkú Kutya Párt sátra várja az érkező menekülteket. A választáson nagyjából 3 százalékot szerzett párt aktivistái és önkéntesei a háború kezdete óta részt vesznek az ellátásban. Sátrukban egyre nagyobb az emberhiány, de mikor meglátogattuk őket, akkor is hatan-heten dolgoztak éppen. Egyikük Erdei Marci volt, aki egyetemi szakmai gyakorlatából csöppent bele az önkénteskedésbe. Április eleje óta hetente általában egyszer pakol a raktárban, és keni a szendvicseket az érkezőknek.

„Amikor szakdolgozatot csináltam, akkor volt két hét, amikor mondtam, hogy most nem tudok jönni. De igazából ez olyan alapon működik, hogy ha szólok, hogy tudok jönni, akkor beírnak a beosztásba és jövök, ha nem, akkor nem” - mondta Marci.

A sátorba leginkább empatikus, nyitott embereket várnak, és a pártra jellemző lazaság sem hátrány. Az ottlétünkkor a munkát koordináló Kriston Csaba így felelt arra a kérdésünkre, hogy hogyan tudja összeegyeztetni a hétköznapi életét az önkéntességgel.

Most például sokkal kevesebbet megyek sörözni.

Azt azért Csaba is hozzátette, hogy a menekültek segítése leterhelő, stresszes munka, ami egész embert kíván. Főleg az érkezőkkel közvetlen kapcsolatba kerülő tolmácsok azok, akik nap mint nap emberi tragédiákkal szembesülnek. Egyikükből, Golubeff Róbertből előtörtek az érzelmek, amikor a tapasztalatairól kérdeztük. 

„Tudod, van, hogy jön egy ember, adunk neki egy csomagban egy májkrémet, és az első dolga az, hogy itt, a sátor bejáratánál felbontja kézzel, és megeszi. Ő éhes volt" - mondta megrendült hangon.

És hogy a nehézségek ellenére miért csinálja mégis ezt a munkát, teljesen ingyen, már hónapok óta? Róbert így felelt:

„Rád mosolyog egy gyerek. Ennyi. Megéri.”