NewsletterHírlevélEventsEsemények
Loader

Find Us

FlipboardLinkedin
Apple storeGoogle Play store
HIRDETÉS

Alku az ördöggel - Olaszország és Franciaország biztonságot akart vásárolni a terroristáktól

Titkok sokasága vár feltárásra
Titkok sokasága vár feltárásra Szerzői jogok AP Photo
Írta: Székely Ferenc
A cikk megosztásaKommentek
A cikk megosztásaClose Button

Sok a még tisztázatlan kérdés, de azt már tudjuk, hogy az 1982-es párizsi terrortámadás nyomozóbírója kapcsolatot tartott Abu Nidallal, és garantálta számára, hogy ha nem csap le francia területre, akkor a szervezet tagjai a letartóztatás veszélye nélkül léphetnek be az országba.

Olaszországban és Franciaországban egyre sötétebb titkokra derül fény azoknak az alkuknak a mélyebb feltárásából, melyeket korábbi kormányaik kötöttek a 70/80-as években a legvéresebb európai terrortámadásokért felelős palesztin csoportokkal. A paktumok lényege az volt, hogy a terroristák kíméljék meg ezeket az országokat a merényletektől, cserébe nemzetközi politikai és diplomáciai támogatást kapnak. Nemrég újabb dokumentumok kerültek elő, melyek igazolhatják a régi gyanút, és további ismeretekkel szolgálhatnak.

Rettegés a terrortól - menekülés egy gyászos alkuba

HIRDETÉS

Az egyezségek létezését már évek óta sejtik és kutatják, de hivatalos vizsgálatok csak felszínesen indultak. Jasszer Arafat PFSZ-vezető (Palesztinai Felszabadítási Szervezet) halála után az ő megtalált feljegyzései tartalmazták az első ismert adatokat az egyezkedésekről. A 19 kötetes napló rengeteg érdekességet és titkot rejtett, és ezek közül volt egyik a franciákkal és olaszokkal kötött alku. A naplót sokáig rejtegették Arafat egykori bizalmasai, végül 2018-ban eladták egy luxemburgi alapítványnak, ahol a részleteket elemzik.

Korábban csak keveset lehetett tudni arról, hogy Aldo Moro olasz miniszterelnök – aki többször is beülhetett a kormányfői bársonyszékbe – titkos megállapodást kötött több palesztin terrorszervezettel. A paktum értelmében a PFSZ vállalta, hogy leállítja az olasz civilek, üzleti vállalkozások és az Alitalia elleni támadásait. Cserébe megszerezte azt a kiváltságot, hogy fegyvereket szállíthat át a félszigeten, és ami még vészesebb: a lebukás veszélye nélkül vehet célba izraelieket és zsidókat.

A sors keserű fintora, hogy végül magát Morót is terroristák rabolták el, a hírhedt Vörös Brigádok tagjai (Brigate Rosse), és gyilkolták meg 1978 májusában. Holttestére egy gépkocsi csomagtartójában bukkantak. Ez a szélsőbaloldali terrorcsoport is épített palesztin kapcsolatokat. Ez nem jelenti közvetlenül, hogy a palesztinok rendelték volna meg Moro miniszterelnök meggyilkolását, és végeztették el a feladatot olasz partnereikkel, ám ennek a lehetősége megér egy kivizsgálást, amire most lehetőség is nyílik.

A római kormány és a parlament felügyelő testülete (COPASIR) vizsgálja a decemberben előkerült dokumentumokat, amelyek megerősíteni látszanak, hogy Olaszország szemet hunyt a zsidó célpontok elleni palesztin terrortámadások felett, beleértve a római nagy zsinagógát ért csapást 1982-ben.

Újra megnyílnak a titkos akták

Az új adatok szerint az olasz hírszerzésnek egyértelmű információi voltak a tervezett merényletről, amelyben egy kétéves kisfiút megöltek és 37 személy megsebesült, de nem akadályozták meg a támadást, sőt a rendőrség még csökkentette is a készültséget az épület körül.

„Harminckilenc évvel a római zsinagógában történt terrortámadás után eljött az idő, hogy megismerjük az igazságot” – mondta a La Repubblicának december közepén Enrico Borghi, az olasz parlament biztonsági testületének tagja. „Egy államnak felelnie kell saját történelméért, és számot kell adnia róla” – tette hozzá Borghi, amikor a bizottság nekiállt az új tényfeltáró munka megszervezésének.

Olaszország eladta a zsidóit!

Ezt a súlyos vádat Francesco Cossiga volt olasz köztársasági elnök fogalmazta meg 2008-ban a Corriere della Sera napilapnak, de akkor még senki nem vette komolyan a gyakran túl keményen fogalmazó ex-államfőt. Cossiga a zsinagóga elleni merényletre utalt, amikor a titkosszolgálat elnézte azt is, hogy támadás elkövetői Líbiába meneküljenek, Moammar al-Kadhafi elnök védőszárnyai alá, majd onnan vissza Libanonba.

Cossiga vádjai első kézből nyertek igazolást, mert egy Bassam Abu Sharif nevű palesztin aktivista elismerte a lapnak a titkos együttműködés létezését. Abu Sharif a 70-es években a PFLP (Népi Front Palesztina Felszabadításáért) nevű terrorszervezet tagja volt, és több akciót is szervezett a hírhedt gépeltérítő kommandósnő, Leila Khaled társaként. Ő maga toborozta a PFLP partnerei közé a rettegett Carlost is. (Róla lesz szó később, egy másik gyanús szál kapcsán.)

Sharif részese volt a Dawson Field-i légikikötőben (Jordánia) végrehajtott terrorcsapásnak 1970-ben, amikor a TWA, a Swissair és a Pan American gépeit a földön robbantották fel. A negyedik gép, az El Al járata úgy úszta meg, hogy a személyzet és az utasok lerohanták a támadókat. Ekkor döntötte el Husszein jordán király, hogy kiűzi országából a palesztin mozgalmat, ami végül a Fekete Szeptember elnevezésű tömegmészárlásba torkollott, és a PFSZ-t jórészt Libanonba szorította át.

1972-ben a TIME magazin címlapján Abu Sharif lett 'A terror arca'. A Moszad annyira veszélyesnek ítélte meg a személyét, hogy egy Che Guevara-kötetbe rejtett pokolgépet küldött neki, ami leszaggatta több ujját, és fél szemére megvakította. Ez a figyelmeztetés közrejátszott abban, hogy Abu Sharif a nyílt terroristák oldaláról lassan átpártolt Arafat mérsékeltebb táborába, és később legitim szereplője lett az oslói folyamat néven ismert béketárgyalásoknak. Gyakorlatilag a palesztin vezető mellett működő külügyminiszternek tekintették, aki széles kapcsolatot épített nyugati politikusokkal és diplomatákkal is. Így szerzett befolyást a nyugati hatalmakkal folytatott titkos alkudozásokban.

Később egy Moszad-tiszt társszerzőjeként írta meg 1985-ben a „Legjobb ellenség” című memoárt, ami a két fél eltérő szemszögéből magyarázta el az izraeli-arab konfliktusok történetét, és szót ejt a mélyen rejtett együttműködésekről is.

AP Photo
A 70-es évek három rettegett arca: Khaled, Abu Sharif és CarlosAP Photo

Interjújában Abu Sharif elmondja, hogy egy olasz admirálissal, a titkosszolgálatok embereivel és Stefano Giovannonéval tartotta a kapcsolatot. Utóbbi az olasz hírszerzés bejrúti állomásparancsnoka volt. A találkozók Rómában és Libanonban zajlottak, és állítása szerint a megállapodásokat mindkét fél végig betartotta. (Ebben a részletben Abu Sharif hazudik vagy téved, mert a szakadár palesztin terrort nem sikerült féken tartaniuk.)

„Megengedték, hogy tranzitokat, átjárókat, hadműveleteket szervezzünk, de olaszok bevonása nélkül. Mindig jeleznünk kellett, hogy kiket és hova akarunk szállítani. Valahányszor Rómába jöttem, két titkosszolgálati kísérő autó várt, és gondoskodott a védelmemről” – mondja Abu Sharif, és hozzáteszi, hogy olykor még Vörös Brigádok-tagnak is nyújtottak védelmet, támogatást, hamis útlevelet, de ezek jelentéktelenek voltak. (Sharif itt is hazudik, mert a Wadie Haddad vezette palesztin egységek együttműködtek az olasz terroristákkal).

Miért csinálta ezt Olaszország?

A modern történelmet kutatók szerint a korabeli olasz politika csak tessék-lássék volt atlanti elkötelezettségű, mert azt inkább egy francia-brit-amerikai érdekcsoportnak látta, amiben Olaszország mellőzött szerepre kényszerül. Emiatt több vezető kereszténydemokrata politikus szívesen játszadozott az Afrika és az arab világ felé nyitás vágyálmával. Épp úgy, mint a világháború előtti időkben, amikor Mussolini dédelgetett hasonló álmokat. Ehhez viszont szükség volt az akkor felemelkedő PFSZ-szel való kapcsolatok építésére, így a titkos paktum nem feltétlenül az olasz nép biztonságát, hanem az arab világban való pozíciókeresést is szolgálta.

A háború utáni olasz kereszténydemokrácia nem hasonlítható a maihoz, mert sok vonása még a 30-as évek arculatát viselte. A legsúlyosabb példa erre Andreotti volt miniszterelnök bűnper-sorozata, melyek a maffiával és a szélsőjobboldallal való kapcsolatait, illetve több korrupciós ügyletét vizsgálták. Mi több, általa elrendelt gyilkosságok is szóba kerültek, de ezek megmaradtak az erős gyanú körében.

Az Andreottit követő Bettino Craxi szocialista miniszterelnök sem tért le erről a gyászos útról. Ő sem szakította meg a kapcsolatokat az arab szélsőségekkel, és jobb viszonyt alakított ki a PFSZ-szel és egyes közel-keleti kormányokkal, mint az USA-val. Ő volt az, aki a NATO-szövetségesre fittyet hányva titkos telefonvonalon figyelmeztette Kadhafi líbiai vezetőt, hogy amerikai légicsapás várható ellene, így a diktátor még időben elhagyta a célpontot. Nem sokkal ezután Craxi egyenesen megtagadta Reagan elnök kérését, hogy adják ki az Egyesült Államoknak a kor egyik legveszélyesebb terrorparancsnokát, a PFLP-s Abu Abbászt. Ráadásul hagyta, hogy Rómából Jugoszláviába szökjön. Arafat fel is jegyezte naplójába, hogy „Olaszország a palesztinok menhelye a Mediterrán térségben”.

Craxinak köszönhetően nem érte bántódás olasz részről az FLP, vagyis a Khaledékről leszakadt csoport kommandósait sem. Ők voltak a felelősei az olasz Achille Lauro utasszállító hajó eltérítésének 1985. október 7-én. Ők ölték meg a támadás során több lövéssel a tolókocsiban utazó mozgássérült Leon Klinghoffert, egy zsidó származású amerikai utast, és hajították a tengerbe a tetemét. Ezt követően a támadók legtöbbje akadály nélkül indulhatott Egyiptomba.

Az Achille Lauro története

De ezzel a történet még nem ért véget, mert három amerikai F14-es vadászgép leszállásra kényszerítette a palesztinokat szállító gépet, ami végül a szicíliai Sigonellán, egy közös olasz-amerikai támaszponton landolt. Craxi előbb megígérte Reagannek, hogy az amerikai különleges alakulat foghatja el a terroristákat, de meggondolta magát, és az olasz biztonságiak vették át az irányítást. Washington véleménye szerint Olaszország ezzel megsértette a NATO alapszerződését, mert akadályozta egy közös ellenség elfogását. A szövetséges osztagok öt órán át néztek farkasszemet egymással, míg végül Reagan engedett, és az olasz joghatóságnak engedte át az ügy lezárását. A gép folytatta útját Rómába, ahová elkísérte egy amerikai vadászgép, és a terminálnál újabb feszült vita alakult ki. A terroristákat végül az olasz rendőrség vette őrizetbe, és Rómában szabtak ki rájuk börtönbüntetést.

HIRDETÉS

Ez az eset is jelezte, hogy egyes ügyekben az olasz kormány akkoriban igen messzire elment vakmerőségben és felelőtlenségben. Maga Craxi miniszterelnök is korrupciós szövevénybe keveredett, és a vádemelés elől végül Tunéziába szökött, ahol 2000-ben végzett vele a cukorbetegség.

A francia kapcsolat

Frédéric Attal, a Hauts-de-France-i Egyetem kortárs történelem professzora úgy tudja, hogy Yves Bonnet, aki a DST (a francia terrorelhárítás) korábbi főnöke volt, csak 2019 januárjában hallott először a titkos egyezségekről Abu Nidallal, a PFSZ-ről levált szakadár terrorvezérrel. Az alku 1982-ben született, miután Nidal bombatámadást intézett a Chez Jo Goldenberg nevű zsidó vendéglő ellen a párizsi Rue des Rosiers utcában, és meggyilkolt 6 embert, köztük két amerikai akadémikust. A merényletnek 27 sebesültje volt. A második világháború óta ez volt a legsúlyosabb fizikai támadás zsidók ellen Franciaországban. A terrorakció után az éttermet be kellett zárni, ami nagy csapás volt a párizsi zsidóság kulturális életére, mert a vendéglő a francia és külföldi zsidó tudósok, művészek kedvenc találkozóhelye volt. Éppen ezért szemelte ki célpontnak Abu Nidal.

Nem erőltették az étterem elleni támadás kinyomozását

A támadásban résztvevők közül 40 év után is csak kettőt sikerült azonosítani, mert a francia rendőrség nyomozása igen lanyha volt. Az elkövetők többsége kijutott Franciaországból, és Jordániába menekült. Két éve egyiküket elfogták egy norvég repülőtéren, és kiadták Párizsnak. Az eljárás ellene még tart.

De vajon kinek volt mersze vagy felhatalmazása arra, hogy ilyen súlyú egyezséget kössön az akkori világ vezető terroristájával? Azt már tudjuk, hogy a 82-es terrortámadás nyomozóbírója is kapcsolatot tartott Abu Nidallal, és garantálta számára, hogy ha nem csap le francia területre, akkor a szervezet tagjai a letartóztatás veszélye nélkül léphetnek be az országba. Ilyen garancia kiadása viszont messze meghaladja egy bíró hatáskörét. Bonnet igazgató szerint az alkut valaki – de még nem tudni, hogy ki – csak a legmagasabb szinteken hagyhatta jóvá. Ott rendelhették el, hogy nemcsak a francia rendőrség, hanem a hírszerzés is működjön együtt 'tisztátalannak' tartott szervezetekkel.

Megfejtésre vár az is, hogy például François Mitterrand elnök 14 éves mandátuma során értesült-e ezekről az alkukról. Még nem tudni, hogy mik voltak az 'ügyintézés' részletei, kik voltak a kapcsolattartó hivatalnokok, és volt-e bármilyen jogi alapja egy ilyen egyezségnek. Az áldozatok még élő családtagjai és leszármazottai erre követelnek válaszokat.

HIRDETÉS

A legsúlyosabb politikai és erkölcsi kérdés az, hogy ennek az alantas alkudozásnak egyáltalán volt-e értelme és bármilyen biztonsági hozadéka. Elfogadható-e, hogy a terroristákkal egyezkedő kormányok saját szövetségeseikre és barátaikra tolják át a kockázatokat? Hiszen a terroristákat végül senki nem akadályozta meg további súlyos támadásokban, így Bécsben és Rómában. Így nagyon is lehetséges, hogy a biztonsági szintek erősítése több eredménnyel járt volna, mint a titkos kiegyezések.

Ma már látható az is, hogy a PFSZ, ami több palesztin csoport ernyőszervezete volt, lassacskán kicsúszott Arafat elnök kontrollja alól. Kétségtelen, hogy a legsúlyosabb veszélyeket kevésbé Arafat katonai csoportja jelentette Európára, mintsem a vele szembeszegülő szakadárok, akikkel nem mert ujjat húzni, mivel nem akarta a szervezet amúgy is laza egységét kockáztatni. Így tehát hiába kötött alkukat európai kormányzatokkal, teljesítésüket nem tudta garantálni.

A legsötétebb nap

A 9/11 előtti terrortörténelem egyik legsúlyosabb incidense 1985. december 27-én zajlott, amikor a Nidal-csoport a bécsi Schwechat nemzetközi repülőtéren indított támadást az izraeli El Al járatára várakozó utasok ellen. Köztük volt hat magyar művész, akik izraeli vendégszereplésre készültek. A terroristák kézigránátokat hajítottak a sokaságba, és gépfegyvertüzet is zúdítottak az utasokra. A merényletben Szegedi Molnár Géza parodista gerinclövést kapott, és emiatt deréktól lefelé élete végéig megbénult. Kibédi Ervin színművész is megsérült az akció során.

Összehangolt iker-akcióként ugyanazon a napon érte terrortámadás a római Fiumicino repülőteret is. Ez a nagy forgalmú létesítmény 1973-ban már az egyik helyszíne volt egy több országra mért gépeltérítéses és robbantásos csapássorozatnak, ami 34 életet követelt, és egyik kiváltója volt a palesztinokkal kötött alkunak.

Arafat nem tudta féken tartani a társszervezeteket

A Leonardo da Vinci repülőtér elleni támadás 14 halottat hagyott maga után. Köztük több amerikait is, mivel a Nidal-csoport itt nem csak az El Al, de a TWA és az American Airlines pultjait is célba vette. Tűz alá került a cafeteria, de még a FreeShop üzletek és a fodrászatok is. Az olasz hatóságok végül mindössze egy támadót tudtak lelőni.

HIRDETÉS

Létezett svájci és német szál is

A Times of Israel állítása szerint Arafat feljegyzései az bizonyítják, hogy Svájc is kötött hasonló háttéralkut, és nem is akárkivel, hanem Ilich Ramirez Sanchezzel, a Sakállal, aki a nemzetközi terrorizmus neves és rettegett alakja volt. A svájciakkal kötött 'együttélési' vagy 'meg nem támadási' egyezségről maga a terrorista számolt be.

Ezt erősíti meg a Neue Zürcher Zeitung oknyomozó újságírójának, Marcel Gyrnek 2016-ban megjelent könyve „A terror évei Svájcban" címmel. Ebben azt állítja, hogy 1970-ben Pierre Graber külügyminiszter egyezményt kötött a PFSZ-szel, a kölcsönös támadások leállításáról, mi több, Bern vállalta volna a palesztin szervezet hivatalos genfi ​​képviseletének felállítását is, noha akkor még az ENSZ sem ismerte el a PFSZ legitimitását. Gyr szerint Svájcot a Swissair330-as Tel-Avivi járata elleni bombatámadás rémisztette meg, ami 1970. február 21-én Würenlingenben történt. A kényszerleszállás sikertelen volt, és 47 ember életét vesztette.

A fő gyanúsított egy jordán állampolgár lett, aki Münchenben egy fiktív izraeli címre adta fel a bombát azzal a szándékkal, hogy felrobbant vele egy izraeli El Al-repülőt. Egy járatváltás következtében azonban a szerkezet a Swissair gépére került. A fedélzeten tizenöt izraeli állampolgár is tartózkodott. A tetteseket azóta sem kerítették kézre.

A leleplező könyv megjelenése után Franz Blankart egykori svájci államtitkár (Graber személyes tanácsadója) hevesen támadta az állításokat, melyeket a merő fantázia körébe sorolt. Szavai szerint „Hogyan lehetséges, hogy semmiféle írott nyoma nincs egy ilyen ügynek, ami pedig ennyire súlyos és fontos? Ha lettek volna ilyenek, arról egész biztosan beszámolok a kabinetnek. Graber miniszter sosem árulta el a kormányát, és nem tartotta őket homályban egy ilyen titkos alku ügyében”.

Mégis, tény az, hogy Carlos biztonságban érezte magát Svájcban, és rendszeresen használta a zürichi repülőteret – ezt maga mondta el a Neue Zürcher Zeitungnak. Onnan indult el egyik legemlékezetesebb akciójára 1975-ben, amikor hat társával (köztük két német RAF-aktivistával) a bécsi OPEC-tanácskozás résztvevőit ejtette túszul. Ez a támadása egy osztrák rendőr, egy iraki biztonsági tiszt és egy libanoni közgazdász életébe került. A terrorcsoport összesen 76 személyt ejtett túszul.

HIRDETÉS

A terv az volt, hogy az összes minisztert elfogják (ez sikerült is), és horribilis váltságdíjért engedik majd őket szabadon, kivéve a szaúdi Ahmed Zaki Yamanit és az iráni Jamshid Amuzegart, akiket tévéadásban akartak meggyilkolni. Megzsarolták az osztrák médiát is azzal, hogy 15 percenként megölnek egy túszt, ha nem olvassák be 'felszabadító nyilatkozatukat'. Ez meg is történt. Hosszas alkudozások és Boumédienne algériai elnök közvetítése után Carlosék és a túszok egy osztrák utasszállítóval elhagyhatták Bécset, és további haláleset nem történt. Ma már tudjuk, hogy a dráma a PFLP megbízásából történt – ennyit ért tehát bármilyen titkos egyezkedés.

Carlos cinkosai (köztük Abu Sharif) szerint a parancsnok 50 millió dolláros jutalmat kapott az egyik arab rezsimtől, feltehetően Líbiától. A Szörnyeteg viszont valóban nem emelt kezet svájci célpontokra, üzleti és egyéni megfontolásból. (Ez azt jelenti, hogy kiemelt ügyfélként pénzt kapott érte.) A 'bakancsos terroristákra' nézve a bevett gyakorlat és szabálykönyv az volt, hogy ha kerülik a balhét, akkor szabad átjárásuk lehet az országon. Ehhez tartották is magukat, és Svájc megúszta súlyosabb támadások nélkül.

A 72 éves Sakál jelenleg életfogytiglani büntetését tölti Franciaországban, és most talán lehetőség volna mélyebb információk beszerzésére tőle, de ennek valószínűsége csekély. De mi a helyzet a németekkel?

AP Photo
Baader és Ensslin / Meinhof / SiepmannAP Photo

A PFSZ és a nyugatnémet Vörös Hadsereg Frakció (RAF) kapcsolatai is mélyek voltak, jórészt az NDK ellenőrzése és esernyője alatt. A terrorcsoport főszervezője, Ingrid Siepmann szinte ingajáratban élte életét Németország és Libanon között, hozta-vitte a Kelet-Berlinből érkező pénzküldeményeket, de még az al-Fatah kiképzőtáborait is megjárta. A nyugatnémet hatóságoknak ez valahogy nem szúrt szemet, pedig Siepmann utazásainak száma (egy kiemelt veszélyességű válságövezetbe) négy év alatt meghaladta a százat. Ha úgy hozta, bankrablásokban is részt vett, hogy a szervezetet finanszírozza. '74-ben rendőrkézre került, de csak egy évet húzott le, mert kicserélték a RAF által elrabolt kereszténydemokrata politikusért, Peter Lorenzért.

Miután 1976-ban a RAF vezetői, Andreas Baader, Ulrike Meinhof és Gudrun Ensslin egyszerre követtek el rejtélyes öngyilkosságot börtönükben (ez az esemény a 'Stannheimi Haláléjszaka' csúfnevet kapta), a RAF maradéka direkt palesztin parancsnokság alá került, de már nem Németországban, hanem a Közel-Keleten használták fel őket. Maga Siepmann, miután katonai kiképzésben részesült, végül egy izraeli légicsapásban halt meg Libanonban, 1982-ben. Ezzel a német kapcsolat megszakadt, és nincsenek újabb jelei.

HIRDETÉS

Ezután az Európát és a világot érő további nagy csapások már nem a palesztinok, hanem olyan új szereplők keze nyomát viselik, mint az al-Kaida, az Iszlám Állam és a Talibán.

A cikk megosztásaKommentek

kapcsolódó cikkek

Az izraeli-palesztin konfliktus előzményei és okai

Életfogytiglani börtönbüntetését töltő terrorvezér lehet az új palesztin elnök?

Biden jóakaratán múlik a palesztin elnök jövője