Nem ér véget a terrorizmus ellen 2001-ben meghirdetett háború, hanem új formákat ölt és új szövetségi rendszereket követel meg. Főként azért, mert a terroristáknak most már saját államuk is lett Afganisztánban.
HIRDETÉSGeorge W. Bush amerikai elnök a New York-i ikertornyokat ért pusztító támadás után hirdette meg a nemzetközi terrorellenes háborút. Ennek lett közvetlen folyománya Afganisztán megszállása, majd az Irak elleni invázió. 20 év elteltével és az afganisztáni kivonulás után elkönyvelhetjük-e, hogy a terror ellen vívott harc befejeződött? Sajnos nem, hanem inkább újabb formáira kell felkészülnünk.
Szeptember 21-én az ENSZ közgyűlésén felszólaló amerikai elnök a béke beköszöntének korszakát jelentette be. „Úgy állok itt, hogy közölhetem: az Egyesült Államok 20 év óta először nem áll háborúban.” Megnyugtató szavak, de csak formailag igazak. A valóságban egy átmeneti fegyvernyugvásra számíthatunk, és inkább a taktikák fognak változni, de a stratégia változatlan.
A terrorellenes harc nem volt háború és a jövőben sem lesz az
Az afganisztáni megszállás 20 éve nem volt háború a szó klasszikus értelmében. Nem az afgán állam ellen zajlott, az ellenfelet pedig személyek és szervezetek képviselték. Ebben az értelemben a nyugati szövetség úgy hagyta hátra az országot, ahogy 2001-ben találta. Ugyanazok az iszlamista radikálisok vezetik tovább, akik az invázió előtt már irányították Afganisztánt, és sok régi név és csoport (klán, szekta, terrorszervezet) is visszakerül a hatalomba.
A terror elleni nemzetközi háború jelszavát George W. Bush elnök hirdette meg azzal az indoklással, hogy az ikertornyok elleni támadás az egész világgal szembeni hadüzenet volt. A nyugati szféra vezetői is sokkhatásként élték meg az esetet és gyorsan felsorakoztak az USA mögé, kivéve Franciaországot.
Mielőtt az intervenciós döntés megszületett, az elnök lefoglalta a terrorszervezetekhez köthető pénzügyi eszközöket és elvágta az adománygyűjtő vonalak legtöbbjét. De persze nem mindet és maradt ezekből máig is bőven (hawala). Ezzel egyidejűleg 142 ország tett lépéseket a terroristákhoz köthető pénzforrások és vállalatok megbénítására.
A hadműveletek viharos gyorsasággal hoztak eredményeket. A szövetségesek a legtöbb város és a főváros ellenőrzését kiragadták a tálibok kezéből és megsemmisítették az al-Kaida kiképzőtáborait. A terrorcsoportok tagjait megölték vagy menekülésre kényszerítették. Az elfogottak jó részét a Kubában felállított guantanamói fogolytáborba szállították (Gitmo), ahol 'extrém kihallgatási technikáknak' vetették őket alá, megtagadva tőlük a jogi védelem lehetőségét. Máig folyik a vita arról, hogy ez az intézmény mennyiben szolgálta a terrorellenes küzdelmet.
Mit örökölt Biden? Két éven belül visszaépül a terrorhálózat és atomfegyverük is lehet?
Mint az amerikai fegyveres erők főparancsnoka, Joe Biden továbbra is a 2001-es felhatalmazási törvény (AUMF) hatálya alatt áll, ami megköveteli a terrorista támadók elleni fellépést, és amit Barack Obama és Donald Trump elnökök is alkalmaztak. Ez egy világméretű felhatalmazás, ami nem szűnt meg az afganisztáni kivonulással. A törvényt a képviselőház júniusban törlésre javasolta, de még nem kapta meg a szenátusi támogatást.
Ez azt jelenti, hogy az USA elvileg még hadban áll Afganisztánban. Hasonló felhatalmazás a 9/11 előtti múltban is előfordult, például 1955-ben, amikor Eisenhower elnök kongresszusi engedéllyel intézkedett Formosa (Tajvan) fokozott védelméről és nem teljesen világos, hogy ez ma is érvényes-e vagy sem.
Még mindig 2 500 amerikai katona van jelen Irakban, és küldetésük fő célja a terrormozgalmak féken tartása. Közülük sokan tanácsadóként ott maradnak akkor is, ha Irak már nem tart igényt a katonai jelenlétre. Szomáliából kivonták az amerikai erőket, de a légicsapások nem szünetelnek az al-Kaida helyi partnere, az al-Shabab ellen. Mi több, júniusban a Pentagon a csapatok visszaküldésének lehetőségéről számolt be.
Több helyen is amerikai dróntámadások célpontjai a valódi vagy feltételezett terrorista bázisok. A kabuli repülőtér közelében augusztus végén végrehajtott téves csapás után az elnök ezek korlátozását jelezte, de tiltó parancs még nem hangzott el, vagyis a fegyverek bármikor újra bevethetők. Ezt erősítette meg a Pentagon szóvivője is. John Kirby azt mondta, hogy a kivonulás nem jelenti azt, hogy az USA ne hajtson végre légicsapásokat a terrorista bázisok ellen a jövőben is Afganisztán földjén.
Ezzel egyidőben viszont Irán telepít újabb saját építésű drónokat Jemenbe.
Avril D. Haines, a polgári hírszerzés igazgatója szerint a Jemen, Szíria és Pakisztán felől fenyegető veszélyek nem csökkentek a távozással. A védekezés megnehezült, mert most már Oroszország és Kína szerepét is figyelembe kell venni. Ez korábban nem jelentett problémát, de ha Afganisztánban majd megjelennek orosz és kínai érdekek, diplomaták, tanácsadók, akkor az eddiginél is sokkal óvatosabbnak kell lenni, jelzi az igazgató.
Mindezek összesítéseként az amerikai katonai és a polgári hírszerzés egybehangzóan állítja, hogy a terrorista franchise-ok két éven belül visszaépülhetnek arra a szintre, hogy csapást mérhessenek az Egyesült Államokra. Ennek egyik látványos előjele Oszama egykori biztonsági főnökének, vagyis 9/11 egyik háttéremberének zavartalan visszatérése Nangarhar tartományba, ahol a helyi lakosság lelkesen köszöntötte.
Még dermesztőbb a jövőkép John Bolton szerint, aki korábban Trump elnök egyik nemzetbiztonsági főtanácsadója volt. A WABC 770 rádióállomásnak adott friss nyilatkozatában Bolton arra az eshetőségre figyelmeztet, hogy a Talibán akár atomfegyverhez is juthat Pakisztán jóvoltából.
Érdemes-e még a kis konfliktusokban elmerülni?
A bideni örökség része az a felismerés is, hogy a kisebb konfliktusoknak, mások polgárháborúiba való beavatkozásoknak egyre kisebb az értelme és hozadéka (Líbia, Szíria, Poszt-Jugoszlávia), viszont aránytalanul megnövelik a nagy háborúk kockázatát. 1996 óta nem volt olyan háború a földkerekségen, ami lényegi területi változásokat hozott volna, vagy átrajzolta volna a világgazdaság meghatározó folyamatait. A Kuvait elleni iraki agresszió volt az utolsó, ahol az egyik állam ki akarta fosztani a másik erőforrásait, de ennek is már 30 éve.
A nagy érdekek érvényesítése fokozatosan áttevődött a politikai alkuk és a gazdasági-technológiai fölényszerzés világába, és ma már egyáltalán nem biztos, hogy az USA ugyanolyan mellszélességgel venne részt egy koreai vagy Öböl-háborúban, mint annak idején.
Túl sok lett a világ olyan lobbanáspontja, ahol a nyugati szövetségesek Kínával vagy Oroszországgal találják szembe magukat, ezért megnő a közvetlen konfliktus veszélye. Emiatt kerül lejjebb a politikai napirendekben Ukrajna, a Krím, az ujgurok, a kurdok, a rohingyák, Szíria és Líbia, a mianmari puccs, Venezuela, a Karib-térség, és Afganisztán is.
Teljesen eltűnnek a radarról olyan konfliktusok, mint Dél-Szudán, vagy a Pakisztán-India ellentét (Kasmir). Már széljegyzetek sem lesznek az olyan viszályok, amik régen még érdekelték a Külügyminisztériumot. Például Uganda csatája Tanzániával (1978), ami az elmebajos Idi Amin diktátor bukásához vezetett, vagy a kambodzsai Khmer Rouge őrjöngései, a ruandai tömegmészárlás.
HIRDETÉSFeledésbe merülnek a Vietnám és Kína közti sziget-villongások (Paracelsus-zátony, a Spratley- és a Johnson szigetek). Pedig ezek még mindig veszélyes helyek és időzített aknák. Ilyen a Senkaku-sziget, ami fölött Japán és Kína vitázik. Ott most nem lakik egy teremtett lélek sem, és Kína egy puskalövés nélkül elfoglalhatja, ha kedve támad. Ebben az esetben 50 kilométerre lenne csak a japán főszigettől. Mégsem foglalkozik ezzel a kérdéssel senki.
Alig ütik meg a hírek küszöbét a Kína és India közti mindennapos határincidensek, ahol a katonák olykor szöges husángokkal támadnak egymásra, hogy elkerüljék a súlyosabb fegyveres incidenst. Más alkalommal a kínaiak állítólag mikrohullámokkal próbáltak sütögetni indiai határőröket, és bár ez a hír nem nyert igazolást, de az eszközök a térségben vannak. A jobb eset az, amikor Kína egyik napról a másikra csinos falvakat épít a vitatott körzetekben, hogy életmódjuk fölényét érzékeltessék a koldusszegény indiai lakosok szemében.
Az ilyen kis konfliktusok száma már oly tetemes, hogy képtelenség is volna foglalkozni velük.
Már Obama is észlelte a változást
2014-ben, a végzős kadétok tisztavatásán az elnök azt mondta, hogy „Olyan stratégiát kell kidolgoznunk, ami megfelel a diffúz (szétterjedő) fenyegetésnek és kiterjeszti a hatótávolságunkat anélkül, hogy túl sok erőt kelljen kiküldenünk, felkavarva ezzel a helyi ellenérzéseket. Olyan partnerekre van szükségünk, akik nem ijednek meg a terroristákkal vívott harctól.”
Amerika valóban már többször melléfogott, amikor valamelyik helyi hatalomba vagy kormányzatba helyezte a bizalmát, és ezzel emberéletet, időt és pénzt pocsékolt el, ám a helyzet nem sokat javult, olykor romlott is. A sokkulacsos Pakisztán pálfordulásai több elnököt is frusztráltak már. Gyűjtőhelye volt az Afganisztánból elkergetett táliboknak, rejtegette Oszamát, most pedig egyike azoknak, akik az új Talibánnal való megegyezéseket sürgetik. Nem vált be az Arab Tavasz iszlamistáinak megsegítése, vagy az egymást követő iraki kormányzatokba vetett remény sem.
HIRDETÉSFejtörést okozhat Törökország is, aki nem csak orosz fegyverrendszereket vásárol, de egyre hangosabban fújja az Ottomán Birodalom visszaállításának kürtjét is. Ez nagyjából ugyanaz a politikai program, amit az ISIS is meghirdetett 2014-es alapító nyilatkozatában. Vagyis a hírhedt Sykes-Picot feldarabolós program törlése, és egy régi-új oszmán birodalom létrehozása.
Ha ez megtörténne, akkor Törökország uralma alá kerülne a teljes mai Izrael, Jordánia, Irak, Szíria és Egyiptom jó része is. Ez aligha fog megtörténni, de már maga a vízió is megzavarhatja a szövetségi bizalmat. A török elnök elégedetlen is az amerikai kapcsolatokkal és most ismét Oroszország felé fordul.
Új társulások szükségesek
Ilyen okok miatt válnak fontossá az új vagy újjászervezett szövetségi formák. Ezek már igen nagy méretekben gondolkodnak és mellőzik a 'kis ügyeket'. Hatalmas térségeket céloznak meg és lehetőleg minél kevesebbet. Ilyen formáció szerveződik újjá a QUAD nevű, egyre szorosabb társulás keretében, amiben az USA, Japán, India és Ausztrália vesz részt. Célja Kína ellensúlyozása az indiai–csendes-óceáni térségben.
A társulás jelentősége messze nemcsak katonai, hanem gazdasági is. Ebben a térségben zajlik a világkereskedelem több mint harmada, ami katonai védelmet igényel. A társulás nem fog erőt fitogtatni, például közös hadgyakorlatokat, mert nem óhajtják kiváltani Hszi kínai elnök túl heves ellenlépéseit. Számolnak azzal is, hogy Peking egyenként próbálja majd lehámozni a feleket az együttműködésről, ezért a gazdasági szálakat is szorosabbra kell fűzni, és amögé helyezni a katonai védelmet, nem pedig fordítva, mint régebben.
Ez már önmagában jelentős paradigmaváltás az előző 70 év gyakorlatához képest. A szerveződés nyitott, és idővel az Egyesült Királyság, Kanada, Dél-Korea, Szingapúr is becsatlakozhat. Vietnámra is számítanak.
HIRDETÉSFranciaország részvétele kérdőjeles, tekintve a nemrég kirobbant 'hunter-killer' tengeralattjáró-válságot, és látva, hogy Párizs új európai erőközpont létrehozásán fáradozik, mint az Unió egyetlen nukleáris hatalma. Egyre inkább látható, hogy a következő 10 év a katonai kapacitások átszervezésével fog telni, szerte a világon.
A Nagy Kérdés az, hogy mindezek sodrásában marad-e erő és figyelem a terrorellenes harc közös folytatására? Azért, mert a gyors, elementáris és közös beavatkozások, mint a 2001-es volt, ma már elképzelhetetlenek.
A Talibán megszelídülésének mítosza - miben sántikálnak a terroristák?
Az Oszama bin-Láden és négy társa által 1998-ban kibocsátott vallási parancs (fatwa), továbbra is érvényes, bár szerzői közül senki nincs már életben. A hosszadalmas utasítás lényege, hogy „Allah támogatásával felszólítunk minden muszlimot, aki hisz Allahban, és üdvözülni akar, teljesítse Allah utasítását, hogy ölje meg az amerikaiakat és rabolja el pénzüket, bárhol és bármikor. Felszólítjuk továbbá a muszlim vezetőket, a fiatalokat és a katonákat, hogy üssenek rajta a Sátán amerikai csapatain és szövetségesein, szorítsák ki a mögöttük állókat, hogy azok is tanuljanak a leckéből”.
A radikális és fegyveres iszlám követőinek körében ez a szemlélet és feladat azóta mit sem változott.
Míg a Talibán azt hangoztatja, hogy nincsenek jelen az országban az al-Kaida és az ISIS erői, az amerikai hírszerzés szerint a hálózatok korábbi erejük szintjén fognak visszaépülni Afganisztánban. Az elemzés szerint a Talibánnak nem lesz kellő gazdasági és katonai ereje az ország határainak felügyeletére, magyarán több ezer kilométeres szakaszok átjáróházzá válnak a kiözönlő menekültek és a beáramló fegyveresek számára.
HIRDETÉSA Talibán megveti az Iszlám Államot és retteg tőle, de idén augusztusban sem volt képes kordában tartani helyi fiókszervezetüket (ISIS-K). Az al-Kaida esetében pedig világosan látható a tálibok és Oszama bin-Láden örököseinek összefonódása.
Az utánpótlás szinte kimeríthetetlen. Nyugtalanító körülmény az is, hogy miközben a világ csak a Talibán, az al-Kaida és az ISIS újjáéledését figyeli, gombamód szaporodnak a tőlük részben független, vagy velük együttműködő terrorcsoportok, melyek 2018/20-ban jöttek létre. A teljesség igénye nélkül ilyen az Iszlám Állam Kelet-Ázsiai csoportja vagy a Jabhat Fatah al-Sham, a Jama’at Mujahideen Bangladesh, az Islamic State Somalia. Ezek az alakulatok 5-20 ezer közti fegyveressel számolnak, és már a Távol-Keletre is kimerészkednek.
Ijesztően megnőtt a közép-ázsiai terrorcsoportok száma is, türkmének, tádzsikok, kazahok, kirgizek és üzbégek. A Wilson Center jelentése szerint ezek az erők már külföldön is végrehajtanak terrorcselekményeket, mintegy ötezer résztvevővel. Eszköztáruk széles, a késes támadásoktól kezdve az öngyilkos merényleteken át a direkt fegyveres rajtaütésekig terjed.
A Talibán lázasan igyekszik lekerülni erről a tablóképről. Szeretett volna felszólalni az ENSZ közgyűlésén katari szóvivőjének személyében – leváltva a korábbi legitim afgán kormány nagykövetét – és megszerezni a nemzetközi befogadást. Közben viszont egyik vezetőjük a fizikai terror visszaállítását hirdeti odahaza.
„A kézlevágás fontos eleme a közbiztonságnak”– mondja Nooruddin Turabi mullah, aki annyi engedményt tesz a régi állapotokhoz képest, hogy a kivégzések és csonkítások talán nem lesznek nyilvánosak. Turabi a bizarr elnevezésű Erényszaporítási és Aljasságmegelőzési Minisztérium vezetője volt a tálibok korábbi uralma során, érthetőbben a vallási rendőrség parancsnoka. Az ő idejében a nyilvános mészárlások a kabuli stadionban és az Eid Gah mecset területén zajlottak, alkalmanként több száz áldozattal. A szerencsésebbek megúszhatták, ha családjuk jelentős 'vérpénzt' szurkolt le a táliboknak. Tolvajok esetében egy kéz, országúti rablásért pedig egy kéz és egy láb amputálása volt a bevett büntetés.
HIRDETÉSA nyilvános akasztások pedig megkezdődtek.
Izrael - egy főszereplő, akiről szinte senki nem beszél
A terror elleni globális küzdelem vitáiban Izraelt legtöbbször meg sem említik. Annak ellenére, hogy az Afganisztántól Gázáig szétterülő hatalmas háló leginkább a zsidó állam létét és függetlenségét fenyegeti közvetlenül.
Izrael már 9/11 pillanatában érzékelte a veszélyt. A Moszád akkori főnöke, Efraim Halevy elmeséli, hogy épp egy megbeszélés kellős közepén tartott Áriel Sáron miniszterelnökkel, amikor valaki berontott a szobába egy cetlivel, rajta a hírrel, és azonnal megállapították, hogy új korszak kezdődik.
A legmegdöbbentőbb elem még nekik is az esemény váratlansága volt. Izraelnek bőséges tapasztalatai voltak a terrorizmusról már a hetvenes évek óta (légijáratok eltérítése, a Fekete Szeptember müncheni öldöklése, bombamerényletek), de ezek közvetlenül ellene irányultak és az elkövetőket is lokalizálni lehetett, többnyire sikerrel. De erre ők sem számítottak.
A New York-i rajtaütés viszont már áttételes volt, és a mögötte álló erők felderítése is nagyon nehéz. A brit származású kémfőnök felidézi, hogy a legfontosabb feladat akkor az amerikai hírszerzés segítése volt, hogy megelőzzenek egy újabb csapást és hogy azonosítsák az elkövetőket. Egyébként a támadás legelső áldozata egy izraeli állampolgár volt, bizonyos Daniel C. Lewin nevű matematikus, akit az American Airlines 11-es járatán késeltek halálra, amikor megpróbálta a gépeltérítést megakadályozni. Ez a gép csapódott be végül az északi toronyba.
HIRDETÉSIzrael nem vett részt az afganisztáni megszállásban, mert sem ő, sem a többi szereplő nem akarta egy zsidó/keresztény-muszlim ellentétre leszűkíteni a vállalkozást, miként nem is volt az. De a következő 20 évben minden eszközzel segítették a megszállók küzdelmét, elsősorban persze a hírszerzési vonalon.
Még az Obama-kormányzat elején állt fel a két ország közös munkacsoportja, az „Opál” (héberül Leshem), mindkét fél nemzetbiztonsági főtanácsadójának vezetésével. Ez a bizottság viharos időket élt át, amikor az USA belement az Iránnal való nukleáris alkuba, de nem oszlott fel emiatt. Donald Trump elnökségének során az együttműködés felélénkült, és segítségére is volt az elnöknek az Iránnal szembeni „maximális nyomás” politikájában. Idén februárban, még Benjamin Netanjahu miniszterelnökségének vége felé a fórum újra összeült és több tanácskozást is tartott.
A most kezdődő új szakaszt Izrael is érzékeli. Számára ebben a bonyolult képletben Irán szédületes robogása az atomfegyver felé a legfontosabb konstans. A kabuli repülőtér elleni terrortámadás óráiban Washingtonban tárgyaló izraeli miniszterelnök és az amerikai elnök között ez volt a megbeszélés fő témája. A világsajtó figyelmét persze inkább Biden elbóbiskolása ragadta meg, noha sokkal többről volt szó.
A bécsi atomalkudozás kudarcát érzékelve, a felek állítólag egy B-tervben állapodtak meg, aminek eddig semmilyen részlete nem került nyilvánosságra. Nem is fog, mert nyilvánvalóan katonai opciókat is tartalmaz. Szeptember 19-én az Opál videómegbeszélést tartott Jake Sullivan nemzetbiztonsági főtanácsadó és izraeli partnere, Eyal Hulata között, és Izrael most a B-terv gyorsítását sürgette.
Nincs törés a kapcsolatban
Bizarr minidráma zajlott nemrég a washingtoni Kongresszusban, ahol kísérlet történt az izraeli légvédelmi rendszernek, a Vaskupolának nyújtott támogatás törlésére. A szélső-demokraták kezdeményezése 48 órán belül megalázó vereséget szenvedett, 290:8 arányban. Izrael tehát nem fog gyöngülni a terrorszervezetek elleni védekezésben, sőt, Biden elnök szerint az Afganisztánban felszabaduló kapacitások és pénzforrások egy részére is számíthat.
HIRDETÉSKözben Izrael is igyekszik kitörni abból a csapdából, amit még Jasszer Arafat állított fel neki, hogy az ellenségeinek nyújtott gazdasági előnyök és területi engedmények békére válthatók.
A minap újabb fegyveres összecsapás zajlott a Nyugati parton az izraeli hadsereg és a Hamász fegyveresei között, akik négy embert veszítettek, és többen szökésben vannak. Eközben viszont a háttértárgyalások folytatódnak a felek között a fogolycserékről. A helyzet tehát jóval bonyolultabb, mint ahogy elsőre kinéz.