Ez a tartalom nem elérhető az ön régiójában

Joe Biden leveszi a kezét a Közel-Keletről, vagy még nem tudja, hogy mit is akar?

Access to the comments Kommentek
Írta: SzéF
Ők a főszereplők, nem a Hamász.
Ők a főszereplők, nem a Hamász.   -   Szerzői jogok  AP Photo

Nem adott egyenes választ a Fehér Ház sajtófőnöke arra a kérdésre, hogy az Egyesült Államok segít-e Izraelnek a Vaskupola nevű védelmi rendszer újratöltésében. Jen Psaki ehelyett az évtizedes szövetségi kapcsolatokról és az Izraelnek nyújtott támogatásokról beszélt, de nem tudta megmondani, hogy ebben a konkrét ügyben mikor és milyen washingtoni döntés várható.

A feltöltés fontos kérdés - csak nem egészen így

A Fehér Házi sajtóértekezleten feltett kérdés tényleg nehéz, így nem meglepő, hogy az egyébként fürge szójárású sajtótitkár kissé lemerevedett és csak általánosságokkal tudott szolgálni. Azért, mert már régóta nem igaz az állítás, hogy az USA szponzorálja Izrael védelmi képességeit és a zsidó állam katonai biztonsága kizárólag Amerika jóakaratától függene.

A Vaskupola kifejlesztésének kezdetén (2013) a TIME magazin úgy fogalmazott, hogy ez lesz a csodafegyver, ami „bemutat Obamának” – értve alatta, hogy felszámolja Izrael katonai függőségét az Egyesült Államoktól és a bármikori amerikai elnök kénye-kedvétől. Ez persze csak részben valósult meg, de tény, hogy az új rendszer kiszélesítette a zsidó állam önálló döntéseinek lehetőségeit. A kupola elemeit kifejlesztő és forgalmazó Rafael Systems 2016-ban már 8,3 milliárd dollár értékben forgalmazta termékeit, ezért a kérdés helyesen úgy szólt volna, hogy vásárol-e Amerika továbbra is izraeli légvédelmi eszközöket, nem pedig az, hogy feltölti-e őket.

Az elmúlt napok főszereplője, a Vaskupola rendszer nem csak védelmi eszköz, de egyben magas technikai nívójú és értékes katonai árucikk is, amit részben vagy egészben több ország is rendszerbe állít, köztük az USA is. (A Vaskupola egyes elemeit Magyarország is használja, valamint Kanada, India, Románia is vásárol belőle).

Az Egyesült Államok fegyvertárában korábban extrém drágák voltak a nagyon rövid hatósugarú támadó fegyverek elleni eszközök. Míg az amerikai Patriot PAC-3 rakéta ára 3 millió dollár, az izraeli Vaskupola elfogó eszköze csupán 40 ezer. Az izraeli hadsereg korábban már használta az amerikai fegyvert, de összesen egy szíriai vadászgépet szedtek le vele, még 2014-ben.

Az USA-nak ilyen rendszerekre nem csak az amerikai partokon van szüksége, hanem a külföldön állomásozó amerikai egységek és szövetségeseik megvédésére is (Közel-Kelet, Jemen/Szaúd-Arábia, Dél-Korea). Viszont súlyosan aszimmetrikus vállalás dollármilliókat költeni egyetlen lövedékre, miközben a támadó eszközöket pár száz dollárból is elő lehet állítani, például utcai villanyoszlopokból. Ezért az USA tavaly megvásárolta Izraeltől az első két Vaskupola üteget, és a Kongresszus döntése szerint a beszerzéseknek 2021 harmadik negyedévében folytatódni kell.

Ez az, ami nem jutott a szóvivő eszébe, vagy esetleg nem hallott még róla.

Robert Burns/Copyright 2021 The Associated Press. All rights reserved.
Benny Ganc izraeli védelmi miniszter egy Vaskupola modellel ajándékozza meg amerikai kollégáját, Lloyd Austint - Nevatim légibázis, Izrael, 2021 április 12.Robert Burns/Copyright 2021 The Associated Press. All rights reserved.

Tényleg varázseszköz a Vaskupola?

Csak részben az, és nem is lehet a védekezést kizárólag erre a rendszerre építeni. Az elmúlt 10-12 napban Gáza felől több mint 2000 rakétát és egyéb lövedéket lőttek ki Izraelre, aminek legveszélyesebb részét a Vaskupola elhárította. A rakéták puszta mennyisége azonban rámutat arra az aggályra, hogy további tömeges (túlterheléses) támadásokat meddig és milyen hatásfokon képes a rendszer kivédeni. Mivel az egyik fél deklarált célja a minél magasabb izraeli polgári veszteség elérése, a másiké pedig ennek minimalizálása, az elhárítás hatékonysága nem csak katonailag, de főként politikailag kulcskérdés.

A támadó eszközök ilyen nagyszámú bevetése nagyon megterhelte az izraeli védelmi rendszert, az ijesztően látványos rakéta-videók tömkelege pedig felbátorította ellenségeit. Az ütésváltás arra ösztönözi a militáns gázai terrorszervezeteket, hogy tovább bővítsék arzenáljukat annak érdekében, hogy túlterheljék a Vaskupolát, és ezáltal csökkentsék hatásfokát.

Az Izraelt valaha elért legnagyobb rakétatámadást a Hamász katonai szárnya, az al-Kasszám Brigádok és az Iszlám Dzsihád nevű szervezet hajtotta végre. Az izraeli hírszerzés becslése szerint ezek a csoportok további 30 000 rakétát és aknavető lövedéket rejtegetnek Gázában. A rakéták hatósugara változó és növekvő, de még nem rendelkeznek egységes irányítási rendszerrel. Célra tartó pontosságuk viszont javult az elmúlt években. Ez fenyegető újdonság, még akkor is, ha a kisebb és házilag barkácsolt eszközök jókora része el sem éri Izraelt, hanem Gáza területén csapódik be.

Ehhez hozzá kell számítani, hogy amikor a rendszer észleli a támadó eszközöket, akkor mérlegeli azok ütőerejét, röppályáját és veszélyességét, ezért nem pocsékolja kapacitásait az összes célpontra, hanem egy részüket átengedi.

A támadás-sorozat sűrűsége

Ellőtték vajon a puskaporukat?

A védelmi rendszer egy adott ponton túl nem terhelhető és költségei is egyre nyomasztóbbak. A Vaskupola egyetlen alakulatának a felállítása 50 millió dollárba, a Tamir elhárító rakéták pedig 40 ezer dollárba kerülnek. A tömegesen végrehajtott támadások nem csak katonai, de pénzügyi terheket is rónak Izraelre, de ez sokadlagos szempont, nem ez fog dönteni.

Arról viszont állandó vita dúl, hogy a rendszer találati pontossága, vagyis az elhárítás hatékonysága valójában mekkora. Néhány százalékos különbség a hatékonyságban – több ezer töltet esetén –már jelentős számot tesz ki, száznál is többet. A '10-es évek értékelései 85-91% közti eredményeket mutatnak és ezt igazolják az elmúlt napok adatai is. Mások szerint viszont távlati veszély lehet, hogy fejlettebb támadó eszközök esetén nem elegendő a szerkezet elhárítása, mert a robbanófej megsemmítését is el kell végezni.

Amit most látunk, az kissé emlékeztet az 1991-es Öbölháborúra. Akkor a Pentagon először azt jelentette, hogy az amerikai Patriot egységek a támadó iraki al-Husszein rakéták 95%-át elpusztították, de ezt az adatot később 59-re módosították. Akadt viszont olyan szakértő is, aki szerint az elhárítási hatékonyság a 10%-ot sem érte el. A konfliktus során az irakiak 80 rakétát lőttek ki szaúdi és izraeli célpontokra, és ezek közül az egyik megölt 28 katonát a dhahrani amerikai támaszponton. Bizonyos értelemben az a csapás is egy túlterhelés következménye volt, mert akkor a Patriot rendszer radarjának túlhasználata okozott katasztrófát.

Azóta a védelmi rendszerek elektronikája óriási fejlődésen ment át és kiegészült a műholdas és lézeres eszközökkel is, a Vaskupola tehát megfelelő védelmet nyújt – kalkulált kockázatokkal. A kérdés azért rendkívül éles, mert míg 2012-ben a támadó eszközök csupán egy százaléka volt (vagy lett volna) képes elérni Tel-Aviv városát, legutóbb ez már 17% volt.

Még nem tudjuk, hogy a Hamásznak maradt-e több nagy hatótávolságú rakétája. Lehet, hogy ellőtték az egész puskaporukat, de az is, hogy csak bemutatót tartottak.
dr. Michael Armstrong elemző
Brock Egyetem, Catharines, Kanada

Nem a Templom Hegyen kezdődött, hanem napokkal előbb

Már május 7-én Ali Khamenei ajatollah, Irán vallási vezetője 23 üzenettel bombázta meg olvasóit a Twitteren és ezzel felülmúlta Donald Trump bármely korábbi teljesítményét. Az üzenetek hangvétele agresszív és fenyegető, egyben kirobbanóan optimista is. A szövegek egybeolvasása jelzi, hogy a küszöbön álló konfliktus valódi főszereplője és szítója nem a Hamász és még kevésbé Abbász palesztin elnök, hanem egyenesen Irán.

Khamenei értékelése szerint új „iszlám egység” jött létre, és az Izraellel lepaktáló arab rezsimek a végüket járják, valamint a „legyőzhetetlen cionista hadsereg” mítosza is szertefoszlott.

Irán direkt jelenléte már régóta nem csak találgatás, hanem igazolt tény. Erről számol be részletesen egy tévéműsorban Ramiz al-Halabi is, az Iszlám Dzsihád egyik vezetője, aki szerint minden eszköz és feltétel, ami az ellenálláshoz szükséges, Iránból érkezik. Nem mondott ezzel újat, de határozottan megerősítette.

Az ajatollah optimizmusának alapja egy három nappal korábbi esemény volt. Május 4-én Szaúd-Arábia külügyminisztere arról egyeztetett ománi partnerével, hogy javítani kell az Öböl-országok és Irán kapcsolatain, és ebben Omán lehet a közvetítő fél. Előtte pedig az iráni külügyminiszter, Muhammad Javad Zarif is járt az ománi fővárosban. Ezzel az indirekt kapcsolat létre is jött a két ősellenség között.

AP
Fajszal bin Farhan herceg, szaúdi külügyminiszter és Fahd bin Mahmoud ománi miniszterelnök-helyettesAP

Ez gyökeres fordulat ahhoz képest, amit a sivatagi királyság de facto vezetője, Mohammad bin-Szalmán trónörökös négy éve mondott egy tévéinterjúban, hogy köztük és Irán között semmiféle egyeztetés nem lehetséges. „Hogyan is lehetne kommunikálni velük, amikor nincs egyetlen pont sem, amiben meg tudnánk egyezni?” – kérdezte akkor, hozzátéve, hogy Irán még mindig al-Kaida tagokat rejteget. (Irán válasza erre az volt, hogy ilyesmiket csak egy elmebeteg állíthat.)

Viszont ma már azt mondja a herceg, hogy „Irán a szomszédunk, és nem akarunk neki semmi rosszat. Éppen ellenkezőleg, azt szeretnénk, hogy gyarapodjon, és segítse elő a helyes folyamatokat a térségben”. Ebben a felpuhulásban már része van olyan új amerikai intézkedéseknek, mint a jemeni húszi lázadók levétele a terrorista-listáról, támadó fegyverek szaúdi eladásának felfüggesztése, vagy hogy az amerikai titkosszolgálat bűnösnek nevezte meg a koronaherceget Jamal Hasogdzsi szaúdi újságíró meggyilkolásában.

Mindennek következménye, hogy a koronaherceg, aki korábban ahhoz szokott, hogy Donald Trump teljes támogatását élvezve regionális hatalmi szerepet játszhatott, most rákényszerül a diplomáciai egyezkedésekre – még legkeményebb ellenségével is.

MBS-t óvatosságra inti, hogy március végén fénysebességre kapcsolt a Kína-Irán közeledés is, amikor létrejött köztük egy 400 milliárd dolláros és 25 évre szóló olajvásárlási szerződés, ami jócskán ellátja készpénzzel a teheráni vezetést. Ez a fordulat még Washingtonnak is fejfájást okoz, mert a napi egymillió hordós olajexport erősíti Irán pozícióit a bécsi alkudozásban (amiről később még szó lesz). Értve ez alatt, hogy sokkal kevésbé lehet Teheránt pénzügyi szankciókkal beszorítani, mint korábban, és ha az amerikai korlátozások fennmaradnak, akkor van bevétel máshonnan.

Ezért is történhetett meg az elképzelhetetlen, hogy az elmúlt hetekben az iráni és a szaúdi titkosszolgálatok vezetői egyeztetéseket folytattak Bagdadban arról, hogyan lehetne a jemeni háborúban kialakult patthelyzetet feloldani. Terítéken van Irán szerepének megvitatása a Közel-Kelet olyan más forró pontjain is, mint Szíria, Irak és Libanon.

Egy híresztelés szerint az együttműködés formája az volna, hogy Rijád segítsen kijátszani az amerikai szankciókat az iráni olaj másodlagos értékesítésével a világpiacon, cserébe pedig visszafogja a Jemenből induló húti rakéta- és dróntámadásokat Szaúd-Arábia olajlétesítményei ellen, ami alapvető stratégiai fenyegetés Rijádnak. A bagdadi megbeszélések szervezését és biztonságát Mustafa al-Kadhimi iraki miniszterelnök biztosítja. 

Egy sötét alku lehetséges háttere

Ezt az összképet látva a teheráni vezetés elkönyvelheti a szaúdi meghátrálást a tavaly nyári pozíciókhoz képest, és erre épült rá az a bizonyos Twitter-invázió, mintegy előkészítve az utóbbi évek egyik legsúlyosabb válságát a térségben.

A cikkben még részletesen írunk arról, hogy:

- nem Gáza a fő veszély, hanem Libanon.

- mitől erősödött vissza ilyen hirtelen Irán?

- tényleg olyan lassú és bizonytalan az amerikai elnök, vagy csak túlzottan megfontolt?

Azonban valószínűleg nem Gáza lesz a stratégiai kulcspont, hanem Libanon

Az Izraelt fenyegető nagyobb és fejlettebb támadó készletek nem Gázában, hanem az északi fronton, Libanonban gyűltek fel az elmúlt 15 évben. Működtetőjük az Iránból vezérel Hezbollah terrorszervezet, amely – legalábbis egyelőre – csak három rakétával képviseltette magát a mostani konfliktusban, de Teherán intésére bármikor bekapcsolódhat. 2006-15 között minden évben legalább két rakétatámadást indítottak Izrael ellen, és már 2009-ben több támadó eszközük volt, mint jelenleg a Hamásznak és társainak Gázában összesen.

LICENSED
A Hezbollah libanoni rakéta- és légvédelmi csoportosításai - az eszközök legnagyobb része iráni gyártmányLICENSED

Dr. Michael Barak, a Herzliában működő nemzetközi terrorkutató intézet (ICT) elemzője szerint Irán törekvése egy új „iszlám unió” megteremtésére és vezetésére immár nyilvánvaló. Ennek hivatkozási (elvi) alapja a palesztin ellenállás támogatása lenne, és erre épülne rá a Teherán-Jeruzsálem tengely, amit Libanonból szerveznének meg, bizonyos Dr. Yehia Ghaddar irányításával. Ő azt a nézetet hirdeti, hogy a terrorizmus a Sátán műve, de hangsúlyozza, hogy ez a Nyugatra, az USA-ra és Izraelre értendő. Ezek a gonosz erők a terror rendszerét vetik be az arab népek és az iszlám ellen, és ők maguk kreálnak végrehajtó bábokat, mint amilyen a Kalifátus is volt.

Dr. Ghaddar szervezete nyíltan vállalja elkötelezettségét Irán és a Hezbollah felé, és fegyveres harcra szólít minden muszlimot – de persze siíta vezetéssel. Ez irreális vágynak tűnik, de a lényege nem is ez. Hanem az Izraellel megegyezésre jutott arab kormányok megfélemlítése és visszaléptetése az Ábrahám Egyezményekből. Azokból a megállapodásoktól, amiket Donald Trump elnökségének záró szakaszában kötött Izrael az Emirátusokkal, Bahreinnel, Szudánnal és Marokkóval.

További fontos cél Szaúd-Arábia elrettentése attól, hogy hasonló megállapodás felé közeledjen Izraellel, és ne álljon az atomalku újrakötésének útjába se. Nem is áll, hiszen meg sem hívták a bécsi tárgyalásokra, és nem is jelentkezett.

A bécsi toporgás

Az amerikai elnökváltás után az új vezetés egyik első üzenete az volt, hogy az USA visszatér a 2015-ös iráni atomalkuhoz és várja a teheráni ajánlatokat. Ezt a törekvést támogatja az Egyesült Királyság, Kína és Oroszország is, és a tárgyaló felek jelenleg Bécsben keresgélik a fogást egymáson.

Teheráni ajánlatok viszont nem érkeztek, hanem csak követelések a szankciók azonnali feloldásáról. Bár Irán és az amerikai fél még nem állt szóba egymással, az amerikai delegált, Robert Malley mégis optimista nyilatkozatokat tesz. (Mellesleg Malley gyerekkori barátja és iskolatársa volt Antony Blinken külügyminiszternek, még párizsi éveik alatt.)

Irán szerint bármilyen gyors egyezség csak a még regnáló Róhani-kormány hátralévő ideje alatt képzelhető el, ami már csak egy hónap. Ha addig nincs áttörés, a folyamat tovább fog lassulni, magyarán megáll. Biztosra vehető az is, hogy bármilyen megállapodásnak ki kell még állnia Ali Khamenei és az Őrök Tanácsa (a főpapi testület) felülvizsgálatát is, amit senki nem tud garantálni, így persze Malley sem. Azért sem, mert az alku alapköve továbbra is az a követelés, hogy Irán állítsa le az atomfegyver felé tett dinamikus lépéseit, ami viszont esze ágában sincs.

Malley azokkal tárgyal, akiknek nincs jelentős szerepük az ügyben, de Iránnal még nem tudott.

Malley volt az Obama-féle atomalku főmérnöke, és a washingtoni forgószínpad most újra előtérbe hozta a személyét. Szinte személyes küldetéseként erőlteti az egyezség mielőbbi visszaállítását, de azt azért érdemes tudni, hogy a döntéseket nem ő hozza, hanem az elnök és a külügyminiszter, akik viszont óvatosabbnak tűnnek ebben az ügyben, és nem rohannak jelentős engedményeket tenni Iránnak.

Legalábbis eddig.

Van új amerikai külpolitika, vagy még ők sem tudják?

Joe Biden szeretné elkerülni a látszatot és a vádat, hogy ő csak egy kreatúra, aki Barack Obama harmadik mandátumát tölti ki, és egyetlen dolga az lenne, hogy állítsa vissza a 2015-ös status quo-t, valamint ezt még spékelje is meg Donald Trump összes döntésének kiradírozásával. Ismerői szerint nagyon is szeretne saját elnöki arculatot és a nevéhez köthető mandátumot alkotni.

Szemernyi kétség sincs afelől, hogy az USA közel-keleti politikájának sarokköve Izrael biztonságának megóvása, és más kérdések csak utána jöhetnek. Sőt, akár el is maradhatnak. Még akkor is, ha jelzik a külvilág felé fenntartásaikat a palesztinok jogait vagy a katonai erő esetleges túlzott alkalmazását illetően. Vagy amikor a Fehér Ház közzéteszi, hogy Jake Sullivan nemzetbiztonsági főtanácsadó felhívta izraeli partnerét és közölte vele aggályait a jeruzsálemi kilakoltatásokkal kapcsolatban, amihez elvileg semmi köze sincs. Valamint akkor is, ha 200 millió dollárt juttatnak újra a Palesztin Önkormányzatnak humanitárius célokra, ami ellen nem lehet kifogást emelni, feltéve, ha el nem lopják.

Ezek a csillapító üzenetek nem csak a nagyvilágnak, de a kongresszusi demokraták radikális balszárnyának is szólnak, de valódi jelentőségüket nem érdemes túlértékelni. Kivált, hogy jelenleg éppen az USA az, aki blokkolja a Biztonsági Tanácsban a palesztin válság megvitatását és valamilyen kötelező határozat meghozatalát. Ezt jelzi Joe Biden és Netanjahu izraeli miniszterelnök május 17-i telefonbeszélgetése is, amiben az amerikai elnök a civil áldozatok megkímélését kérte, de nem igényelte a Gáza elleni katonai csapások leállítását.

Most még nem látható világosan, hogy mik az amerikai külpolitikai konkrét tervei és céljai a térségben. A szaúdi fegyverszállítások felfüggesztése kapcsán például Blinken külügyminiszter úgy rejtélyeskedett, hogy „amikor fegyvereladásról van szó, egy új vezetés rendszerint átnézi a függő ügyeket, hogy azok elősegítik-e a külpolitikai stratégiai céljait" – de nem mondta meg, hogy ezek a célok micsodák és hogyan illeszkednek a Közel-Kelet jelen állapotaihoz. Miként azt sem tudtuk meg belőle, hogy Szaúd-Arábia legalább részben megkapja-e a Donald Trump által aláírt felszereléseket, például a harci drónokat.

Tényleg 'Sleepy Joe'?

A Joe Bident utálók szokásos érvelése az, hogy az idős elnök szellemileg már nem elég vértezett az ügyek áttekintéséhez (Donald Trump kedvelt fordulatával élve: „Álmos Joe”). Pedig egyáltalán nem erről van szó.

A Bident közelről ismerők és vele együtt dolgozók szerint az elnök a célok megfogalmazásában és alapkérdésekben nagyon gyors, de a részleteket idegtépő aprólékossággal kezeli. A már említett Jake Sullivannek mantraként mondja, hogy „Sose tudsz elég sok részlettel szolgálni nekem” – ezért a rövidre tervezett megbeszélések olykor órákra nyúlnak, majd utána újabb találkozót tűznek ki egy héttel későbbre. Az ügyek napirenden vannak, de elhúzódnak. Foglalkoznak velük, de nem döntik el.

Semmit nem dobnak a kukába, csak elhalasztják.

Carolyn Kaster/Copyright The Associated Press.
Sok ügyben főhet az elnök fejeCarolyn Kaster/Copyright The Associated Press.

Ilyen eset volt az orosz elnökkel való konfliktus, az USA ellen valaha végrehajtott legnagyobb kibertámadás kapcsán. Az elnök márciusban azt mondta munkatársainak, hogy „most aztán tényleg viszonylag gyors döntés” fog születni, majd nem történt szinte semmi. Biden alaposan kifaggatott egy csapatnyi külügyi veteránt Vlagyimir Putyin személyiségéről és nüanszairól, hogy – úgymond – jobban beilleszkedjen az orosz elnök gondolatvilágába, majd egy gyors személyes telefonhívással és egy rövid közleménnyel letudta az ügyet.

Így jelenleg még csak kísérletet sem tesz senki, hogy elemezze a Fehér Ház és a Kreml jövőbeni viszonyának legalább a körvonalait. A vélemények ott toporognak, hogy a kapcsolat nagyon rossz és lehet még rosszabb is, de ez aligha nevezhető elmélyült koncepciónak.

Az orosz-ügyben is az derült ki, hogy a gyors és határozott döntéshozatal nem Joe Biden stílusa. Munkamódszere az, hogy rengeteg elemzőt és szakértőt rendel be a Nyugati Szárnyba, akikkel végeláthatatlan szókratészi utazásokat tesz a „kérdezek-felelj-ellentmondok-érvelj tovább és győzz meg!” módszerével, míg eljut a következtetésig.

Vagy nem jut el, és akkor újabb forduló következik. Ezeket a fura utazásokat olykor dühkitörések és bizony trágárságok is színesítik.

Ilyen hosszadalmasság volt látható az elnöknek az afganisztáni kivonulással kapcsolatos döntésekor is, ami a szerződéses határidő előtt alig két héttel született meg, és még így is sokak szerint hibásan. Az elnök szeretett volna még egy közbenső egyezséget létrehozni a tálibok és a kabuli kormány között, aminek esélye a nulla körül volt, és végül a kivonulás elhalasztására kényszerült.

Mégis, Joe Biden mohó érdeklődése a részletek iránt érthetőbbé válik, ha figyelembe vesszük a közel-keleti helyzet beláthatatlan bonyolultságát és szüntelen hullámzásait. Ezért nem biztos, hogy az óvatosság és a hirtelen döntések kerülése rossz dolog, még ha öreguras teszetoszaságnak is tűnik, amivel a Kongresszus jobb- és radikális balszárnya (a Sanders-Omar-Cortez hármas) egyaránt megvádolja az elnököt.

Ráadásul most az eddig középutasnak számító demokrata Gregory Meeks képviselő, aki a Ház külügyi bizottságát vezeti, azt kezdeményezi, hogy blokkolni kell egy 700 millió dolláros eladást Izrael számára, ami precíziós rakéták szállításáról szól. A felvetéshez azonnal csatlakoztak a radikális demokraták, élükön Ilhan Omarral. A bizottsági elnök bejelentése partizánakciónak tűnik, mert nem szólt róla a frakció tagjainak, és nem is élvezi a Ház kellő támogatását egy ilyen lépéshez. Egy ilyen döntés súlyos visszalépést jelentene, hiszen korábban mind az elnök és Harris alelnök azt hangoztatták, hogy Izrael támogatását nem kötik feltételekhez.

A minden oldalról érkező bírálatokat tetézi a volt elnök is. Donald Trump május 11-i bejegyzése szerint az ő hivatali ideje során Izrael ellenségei biztosan tudhatták, hogy az Egyesült Államok azonnal visszavág, ha Izraelt támadás éri, és Biden gyöngesége volt az, ami most kiváltotta az új terrorista támadásokat.