A brutálisan meggyilkolt újságíró szakmájának mártírja lett, de életében akadtak kérdőjelek és furcsa kitérők.
HIRDETÉSA Hasogdzsi-történet folytatásában maga az áldozat és kalandos élete a főszereplő. Ki dolgozott Oszamának és Jeff Bezosnak, kié volt – „az egynapos tévécsatorna”, kinek volt leggazdagabb bácsikája a Mesés Keleten, aki végül Donald Trumpnak adta el a világ legnagyobb luxusjachtját, és volt-e Diana-szál? A történetben igazolt tények keverednek szóbeszédekkel és kombinációkkal - utóbbiakat mindig jelezni fogjuk.
Újságírót ölni – biztonságos bűncselekmény
A 21. században az újságírás továbbra is a veszélyes szakmák közé tartozik. A szlovák Ján Kuciak (2018), az orosz Anna Politkovszkaja (2006), a máltai Daphne Caruana Galizia (2017) és a mexikói Regina Martínez (2012) és még sokak neve tragikusan íródott be a sajtótörténelembe. A Pulitzer díjas amerikai Gary Webb (2004) történetéről játékfilm is készült. Az ő esetében öngyilkosságot állapított meg a halottkém, noha két golyót talált a koponyában.
Pár véres esetnek volt nemzetközi visszhangja is, és némelyik politikai következményekkel is járt. De nem ez a tipikus. Ahol volt következmény, az idővel elcsitult, miként Dzsamál Hasogdzsi esetében is.
A törvényhozók és kormányok közönye ijesztő. A Politkovszkaja-gyilkosság után a Novaja Gazeta kiadója már azzal a kétségbeesett tervvel foglalkozott, hogy felfegyverzi az újságíróit, mert nem ez volt az első eset, hogy munkatársait halálos támadás érte.
Hasogdzsi: újságíró, üzletember, iszlamista propagandista? Ezek együtt.
Hasogdzsi – az írás és lapszerkesztés mellett és közben – szerepet vállalt többféle ideológiai csoportban és tanácsadója volt magasrangú politikusoknak. Török származású nagyapja háziorvosa volt a monarchia-alapító Abdulaziz királynak (1932). Első unokatestvére a Diana hercegnő tragédiájából ismert egyiptomi milliárdos Dodi al-Fajed volt.
BBA oklevelét az USA-ban szerezte, az indianai egyetemen. Amerikai kapcsolatait folyamatosan ápolta, és még Obama elnökhöz is eljutott.
Dzsamál befolyásos körökben mozgott és sok gazdát szolgált. Létezik olyan vélemény, hogy csak azért társítják hozzá az újságíró címkét, mert ezzel nagyobb nyomatékot lehet adni a bűntettnek, és el lehet fedni egyéb kapcsolatait. Ez erősen túlzó ítélet, de akad benne szemernyi igazság.
A halála előtti években szabadúszó volt, akinek 11 írása jelent meg a The Washington Post vélemény-rovatában. Az újság és Jeff Bezos tulajdonos nagyra becsülte őt, noha nem volt a szerkesztőség tagja.
Ezt a világlapot olyan teljesítmények fémjeleztek, mint a Watergate-ügy leleplezése. A cikksorozat következtében Amerika egyik legsikeresebb elnöke lemondásba menekült a leváltás elől (impeachment). A Post vállalta magára a vietnámi háború rejtett titkait feltáró Pentagon-iratok közlését is.
Mindkét történetről játékfilm is készült: Az elnök emberei (1976) és a Pentagon titkai (2017). Utóbbi rendezője, Steven Spielberg még előbbre is hozta a filmje vágását, hogy mielőbb bekapcsolódhasson vele az álhírek elleni küzdelembe. Ebbe a sorba tartozik Martin Baron is, aki idén ment nyugdíjba a Posttól. Ő korábban a Boston Globe-nál volt részese a Spotlight című Oscar díjas filmben látott tényfeltárásnak.
Mindezek jelzik, hogy „a lap és emberei” mély nyomokat hagytak az amerikai közgondolkodásban. Még akkor is, ha a Netflix új filmje fel fogja hánytorgatni, hogy 1981-ben az újság egyik sztárriportere hamis sztorival nyert Pulitzert, és azt később vissza kellett adni.
A filmesek és a közönség szeretik az újságírókról, riporterekről szóló sztorikat (Frost/Nixon, Jóéjt, jó szerencsét, Foglalkozása: riporter, Tűzvonalban), így biztosra vehetjük, hogy egyszer vászonra fog kerülni Hasogdzsi színes élettörténete is.
Jelentős 'influenszerként' és a témában releváns szakértőként fejezte be életét – 1,8 milliós Twitter-táborral. 2018-ban a TIME magazin szavazásán más újságírókkal együtt kiérdemelte az Év Embere címet, Őrzők csoportnéven (kép).
A lapban többször szót emelt a szólás- és a sajtószabadság szükségességéért az arab világban. Kiállt az emberi jogok – főként a nők és az újságírók – védelmében. A kiadó gondoskodott a cikkek fordításáról is, így sok olyan arab olvasó is megismerhette Hasogdzsi gondolatait, akik talán nem is hallottak volna felőle. 2017 novemberétől haláláig havonta egy írást közölt a Postban.
Természetesen nincs semmi kivetni való abban, ha egy újságíró kritikát fogalmaz meg egy politikai vezetővel szemben. A sajtónak ez dolga és kötelessége is. Hasogdzsi ezt heti sűrűséggel meg is tette a szaúdi koronaherceggel, Mohammad bin Szalmánnak (MBS) címezve.
Post-cikkeiben viszont – így a libanoni és a jemeni helyzet bemutatásakor – egyértelműen Irán javára húzott. Nehezen állná a próbát az a megállapítása is, hogy Szaúd-Arábia jelenleg elnyomóbb rendszer, mint korábban valaha volt. Kevesellte az Izraelre helyezett nemzetközi nyomást, és javasolta hazája megbékélését azzal a Muszlim Testvériséggel, aki a Hamász példaképének és előfutárának számít.
Viszont bizonyára kellemes érzést okozott sokaknak, amikor a koronaherceget Vlagyimir Putyinhoz hasonlította. Nem volt kedvére Donald Trump és a koronaherceg jó kapcsolata sem. Ám mégis, ezek vélemények voltak, nem leleplezések.
Utolsó írása már csak posztumusz jelenhetett meg. Akár szakmai végrendelet vagy hagyaték is lehetne, bár nem annak szánta.
HIRDETÉSEzekért az írásokért kellett meghalnia?
A koronaherceg folyamatos bírálatok kereszttüzében áll a világpolitikában és a sajtóban. Napi rendszerességűek a rijádi rendszert kompromittáló írások, tüntetések és a legmagasabb szintű politikai nyilatkozatok. Ezek tengerében Hasogdzsi cikkei érdekesek voltak, de romboló erejük nem volt nagyobb, mint amiket mások és máshol leírtak.
A bevezetőben említett szerzők esetében közvetlen oksági kapcsolat látható a merénylők és a célpont között. Ezeket az újságírókat azért likvidálták, hogy ne okozhassanak további károkat célpontjaiknak. (Politkovszkaja, Kuciak, Galizia). Ők addig nem ismert tényeket vagy összefüggéseket tártak fel, és meggyilkolásukkal a veszélyforrás megszűnt. Nem csak bosszú, de prevenció áldozatai is lettek.
Hasogdzsi írásai viszont nyilvános ismeretekre és adatokra támaszkodtak. Volt, hogy a zsörtölődés vagy az irónia hangját ütötte meg, mint a szaúdi mozi-tilalom feloldásakor írt cikkében, amikor a 'Fekete párduc' című Disney filmet ajánlja a koronaherceg figyelmébe. Csipkelődik, de közben elismeri, hogy a herceg szembeszállt a szalafista klérus mélysötét bigottságával és az emberek örülni fognak az új élményeknek. Némi kajánsággal akár még propagandacikknek is tekinthető – a herceg javára.
MBS igencsak magasra kalibrált egoja és autoriter törekvése jól ismert. A hatalmuk mámorába beleszédült vezetők lépései nem mindig racionálisak. A pragmatista MBS viszont – általános vélemény szerint – eszes ember. Vajon miért ütne magára egy ilyen lemoshatatlan bélyeget, ami aztán akadályozza mozgását a világban? Hasonló következtetésre jutott a The Wall Street Journal is, már a gyilkosság után kiszivárgott CIA-jelentés ismeretében.
Akadtak ilyen helyzetek a történelemben. A zsarnok szűk körben megfogalmaz egy panaszt valaki ellen, amit szolgává alázott hívei készpénznek vesznek és végrehajtanak. Így történt Angliában, 1170-ben. Akkor Becket Tamás Canterbury-i érsek engedetlensége bőszítette fel II. Henrik királyt, aki fájdalmasan jajdult fel udvartartása körében: „Hát már senki sem szabadít meg ettől az izgága paptól?” Termett is négy lovag, akik felkeresték a főpapot és próbálták jobb belátásra bírni. Amikor ez nem sikerült, az oltár előtt brutálisan meggyilkolták.
HIRDETÉSA középkori történet nem csak lefolyásában emlékeztet Hasogdzsiéra, hanem mert az is nemzetközi felháborodást váltott ki. A pápa szentté avatta az érseket, és az angol király egy időre pária lett az európai uralkodók szemében. Meg kellett alázkodnia Becket sírja előtt, és évszázadokba került, míg kettejükről árnyaltabb kép alakult ki és Becket tévedései is szóba kerülhettek.
Ám akkor miért?
A válasz egyelőre – és talán örökre – a találgatások világában rejtőzik. A Washington Post úgy fogalmazott szerkesztőségi üzenetében, hogy nem nyugszanak addig, míg a bűntett minden szálát fel nem tárják. Azóta eltelt 3 év, de nem jutottak tovább a felderítésben. Pedig Jeff Bezos laptulajdonos a digitális világ egyik ura, és anyagi erőforrásai vetekednek a hírszerzésével.
Hasogdzsi sűrűn szerepelt a médiában, sok interjút adott, de ezekben nem hangzik el a rendszer megdöntésére szóló felhívás. Sürgette a reformokat az arab világ javára, de ezeket részleteiben nem ismertette. A szerzőknek abba a körébe tartozott, akik megfogalmazzák a kritikákat, de a döntést a politikusokra hagyják. A Deutsche Welle a szabad szólás bajnokaként tüntette ki, de nem nevezte szabadságharcosnak vagy politikai vezérnek.
Élet és előélet
A 60 évesen elhunyt Hasogdzsi valódi élete Afganisztánban kezdődött, még fiatalemberként.
Huszonévesen tűnt fel ott, egy furcsán vegyes szerepkörben. Későbbi magyarázata szerint az Arab Newsnak küldött híreket a szovjet-mudzsahedin háborúból, és munkaköri kötelességből keveredett ismeretségbe Oszama bin-Ládennel. Hasogdzsi interjúk sorozatát készítette bin-Ládennel Afganisztánban, többnyire a Tora Bora-i barlanglabirintusban, de elkísérte Szudánba is. Idővel a terrorvezér legbelsőbb körének tagja lett.
HIRDETÉSEgy ismeretlen eredetű fénykép szovjet RPG-gránátvetővel a kezében ábrázolja őt a frontvonalon. Nem tudjuk, hogy elsütötte-e. Egy másik képen gépkarabéllyal látható, ugyanott.
Az afgán front az iszlamista internacionálé fő gyülekezőhelye volt, előképeként a Kalifátus 2014-es szervezkedésének. Mintegy 30 országból utaztak oda fiatal muszlimok, hogy kiszorítsák a hitetlen megszállókat, akiket nem csak politikai, de vallási alapon is gyűlöltek. Szemükben a nyugati és a szovjet rendszer egyformán a Sátán műve volt.
'Az ellenségem ellensége a barátom' elve alapján a tálib és a mudzsahedin akciókat az Egyesült Államok is támogatta: pénzzel is, fegyverrel és tanácsadókkal. Az iszlamisták sokat tanultak az amerikaiaktól, például a hírszerzésről és hálózatépítésről, amit később az USA ellen fordítottak – amikor annak jött el az ideje.
Ronald Reagan több fronton is sorozta a rogyadozó szovjet birodalmat, és Afganisztán volt az egyik ütéspont. Az ellenállás vezetői egészen az elnök kanapéjáig eljutottak. A barátkozás később nagyon sokba került az Egyesült Államoknak, amit ma is törleszt.
A szovjetek kiverése és annak megünneplése után az alkalmi iszlamista szövetség válaszút elé került. A kérdés a „hogyan tovább?” volt. Itt viszont már éles – és korábban félre tett – ellentétek kerültek elő.
HIRDETÉSA mélyen ortodox Oszama szerint Afganisztán csak az első állomása az egész világra kiterjedő Dzsihádnak. Mivel a Kalifátus még nem jött létre, a küzdelemnek folytatódnia kell. Az első ellenfél legyőzetett, következhet a másik, aki persze az Egyesült Államok és vele az egész Nyugat, beleértve természetesen Izraelt is. Ez a harc addig tart majd, amíg a globális kalifátus létre nem jön.
Ezzel vitában állt a másik irányzat, a Muszlim Testvériség. A cseperedő al-Kaidával szemben ez már egy beérett, 60 éves szerveződés volt, ami kezdetben a Dzsihád békés megvívását vizionálta. Később ez sokat változott, olyannyira, hogy a Hamász is ebből a mozgalomból eredezteti magát.
Őket bin-Láden begyöpösödött, lelassult és defetista társaságnak tartotta. A stratégiai vitába Hasogdzsit is bevonták, mint Oszama barátját és kvázi udvari riporterét. A történetet leíró könyv szerint eszmecseréjük mély és baráti, de éles hangú volt.
Kettejük válása politikai volt, nem személyes. Oszama likvidálásakor Hasogdzsi meggyászolta őt a Twitteren, csodálatosnak és bátornak nevezte, de fájlalta, amiért mentora behódolt az erőszaknak.
Hasogdzsi inkább a Testvériség vonalát választotta. Wright feljegyzése szerint azt mondta, hogy „Reméljük, hogy iszlám államok fognak létrejönni bárhol és mindenhol. Egyiket követi majd a másik. Ebből egy dominó-effektus származik majd, amig végképp átalakítja az emberiség történetét”.
HIRDETÉSAz Arab Tavasz után elkezdett összevissza beszélni
A Oszama-válás után Hasogdzsi a Közel-Kelet minden pontján feltűnt, de nemcsak mint tudósító, hanem mint politikai konzultáns is. Azokban az években még nem volt rossz a viszonya a királyi házzal, sőt tanácsadója volt Turki bin-Fajszál hercegnek, aki a királyi titkosszolgálatot vezette.
Egyszer az ifjú MBS-szel is konzultált, aki akkor még csak egyike volt a trón felé leskelődő érdeklődőknek. Volt belőlük jó pár.
A hazai lapoktól olykor kirúgták, majd visszavették, aztán ismét elküldték. Ebbe belefáradva külföldön keresett és talált is teret, főként Londonban. Ő ezt önkéntes száműzetésnek nevezte, amire nem csak ő, de más szerzők is rákényszerültek, tartva a rendszer kiszámíthatatlan és erőszakos jellegétől. Volt is rá okuk bőven.
Az egyiptomi csapás, vagyis a Muszlim Testvériség bukása után (2013) Hasogdzsi radikalizálódni kezdett. Szövegeiben egyre sűrűbben jelent meg vonzalma a Hamász iránt, és indulata Izrael ellen. Mi több, 2014-ben, az újonnan megalakult Iszlám Állam médiaközpontjának (Al Hayat) első szerzői között volt. A cikket közlő weboldal zárlat alatt áll, de az írást átvette a Hamász-párti londoni MEMO. Ebben Hasogdzsi ellenállásra szólít Izraellel szemben, és új veszélyforrásként jelöli meg Netanjahu miniszterelnököt.
Ezekben az években gyarapodtak antiszemita tweetjei is. Például amiben a zsidók blöffjének tekinti a Siratófal repedéseibe elhelyezett cédulákat.
HIRDETÉSFeltűnt üzeneteiben a Holokauszt tagadása is, 2015-ben pedig bejelentette, hogy szerinte nincs is zsidó történelem Palesztina területén.
2015 a fordulat éve – lehetett volna – Hasogdzsi számára
Abban az évben bizonyos al-Waleed bin Talal herceg, a királyi ház egyik prominens tagja nem kisebb tervbe vágott bele, mint hogy létrehoz egy új arab nyelvű hírcsatornát, Al-Arab néven. Ez kiegyensúlyozója lett volna a katari Al-Dzsazíra és a szaúdi Al-Arabíja televízióknak.
A herceg politikai nézetei kacskaringósak voltak. Elkötelezett pro-palesztinnak számított és Izrael teljes felszabadítását hirdette. Hatalmas összegekkel támogatott különféle palesztin csoportokat. Míg egyik kezében tiszteletbeli palesztin útlevelet tartott, a másikkal 10 millió dolláros csekket állított ki New York polgármesterének a 9/11 támadás után. Mivel azonban Amerika-ellenes megjegyzéseket is fűzött hozzá, Rudolph Giuliani visszafordította az adományt.
Élharcosa volt a női jogok elismerésének a királyságban, és ő finanszírozta az első szaúdi pilótanő kiképzését is. Barátja volt a sajtószabadságnak és a szabad szólásnak is – bizonyos határokon belül. A TIME magazin listáján a világ 100 legbefolyásosabb embere között szerepelt. Vagyona jelenleg 16 milliárd dollár, és ő volt az, aki 100 Bentley-t ajánlott fel a Jement bombázó szaúdi vadászpilótáknak.
Az új médiavállalat merész tervéhez a herceg megnyerte a világ vezető sajtómágnásának, az ausztrál Rupert Murdochnak a támogatását is, akinek vállalataiban részvényei voltak (Sky, FOX News, The Times, Wall Street Journal, Financial Times, Knewz és még seregnyi). Vezérigazgatónak pedig nem mást szemelt ki, mint Dzsamál Hasodgzsit, akit épp akkor rúgtak ki az Al Watan című szaúdi lap éléről, amiért egy szalafistákat bíráló cikket merészelt közölni.
HIRDETÉSVégül épp Hasogdzsi volt az, aki Bahreint javasolta a csatorna központjának (bár Bejrút is szóba került), hogy kicsit távolabb legyenek a két rivális csatorna mögötti monarchiák befolyásától. Bíztak a herceg és a bahreini királyi ház kiváló személyes kapcsolataiban.
Ezt viszont nagyon elmérték. A reményteljes terv néhány óra alatt kudarcba fulladt, és ezzel létrehozták a világ legrövidebb életű tévécsatornáját. A bahreini hatóságok már az első adásnapon felfüggesztették a műsorsugárzást, amit másnap teljes betiltás követett. Ennek oka egy pár perces interjú volt egy ellenzékivel, ami „nem felelt meg az Öböl-országok uralkodó normáinak”.
Ezzel nem csak Hasogdzsi, de a herceg helyzete is megrendült. A szaúdi királyi házat letaroló Nagy Tisztogatás során unokatestvére (MBS) őt is korrupciós vád alá vette, elfogatta, és csak 6 milliárd dolláros vagyonátadás fejében vette lazábbra a pórázát.
A tisztogatás során Hasogdzsi neve is felmerült
Az Al-Dzsazíra úgy tudta, hogy a herceg – letartóztatása előtt egy nappal – felhívta Hasogdzsit az USA-ban. Kérte, hogy térjen haza, és csatlakozzék a koronaherceg társadalmi vízióinak megvalósításához. Ha ez igaz, akkor újra felmerülhet az a verzió, hogy Hasogdzsit eredetileg nem megölni akarták, hanem átállítani, korrumpálni vagy örökáron megvásárolni a hallgatását.
Persze nem zárja ki azt sem, hogy a herceget csalinak használták, hogy vele csalogassák haza barátját, akit majd eltüntetnek a nemzetközi színről. Gyilkossággal, perrel, börtönnel. Mindegyik lehetséges.
HIRDETÉSMivel azonban Hasogdzsi nem tért haza, ezt a verziót szintén a találgatások körébe kell sorolni. Az viszont biztos, hogy korábbi patrónusa anyagi támogatásával többé nem számolhatott.
Az utolsó szereplő
A profi újságíró abból él és tartja el családját, amit a kiadója, szerkesztősége fizet neki. A megélhetéshez sokat és jó színvonalon kell teljesíteni. Hasogdzsi esetében viszont – királyok, hercegek és más hatalmasságok támogatásai mögött – felsejlik Adnan Hasogdzsi, a nagybácsi.
Nem csak a Közel-Kelet, de az egész világ egyik legismertebb fegyverkereskedőjéről, médiatulajdonosáról és ingatlanfejedelméről van szó, aki élete végére elverte irdatlan vagyonát, és kivívta a 'Közel-Kelet Gatsby'-je becenevet. Születésnapi partijaira saját repülőivel hozatta a vendégeket a világ minden tájáról.
Az Express derítette ki, hogy Adnannak nem csak Dzsamál, hanem a már említett Dodi al-Fajed is az unokaöccse volt, lévén édesanyja Adnan nővére.
Mondani se kell, hogy a közösségi fórumokon ez a felfedezés azonnal begyújtotta a legvadabb összeesküvés-elméletek motorját. Diana hercegnő halálát azonnal összekötötték Dzsamál meggyilkolásával, bár a két eset között 20 év telt el. Ez mit sem zavarta a brit és/vagy a szaúdi királyi házat gyűlölők sokaságát abban, hogy egy nagyobb történelmi összeesküvés freskóját fessék fel.
HIRDETÉSMivel al-Fajed szerette magát a legendás Aristotle Onassis görög hajófejedelemhez hasonlítani, a történetbe sürgősen belekeverték Jaqueline Kennedyt és persze a dallasi elnökgyilkosságot is. Bár ilyen összefüggések nem léteznek, néhány napra jól elszórakoztatták a trollsereget.
Az viszont tény, hogy Adnan jachtja, a Nabila nemcsak a legnagyobb volt az akkori világon, de még filmszerepet is játszott a 'Soha ne mondd, hogy soha' című James Bond epizódban. A hajót később 22 millióért eladta Donald Trumpnak (videó), aki ma is egyik kedvenc vagyontárgyának tekinti.
Adnan svájci bejegyzésű vállalata, a TRIAD a fél világot behálózta ingatlanfejlesztéseivel, nagyvárosi apartmanokkal, privát repülőkkel, luxushajókkal és strómankodásokkal. Ehhez széles politikai és hírszerzői kapcsolatrendszert is illesztett. Gyakran keveredett gyanúba-bajba, de sosem került tartósan rács mögé.
A nagybácsi szervezője volt a mélyen rejtett Safari Klubnak, egy nemzetközi hírszerzői fedőszervezetnek is. Ezt az a kényszerűség hozta létre, hogy Jimmy Carter elnöksége idején a törvényhozás erősen megnyirbálta a CIA mozgásterét. A vegyes társaságban az USA, Irán, Franciaország, Dél-Afrika és Izrael is szerepet vállalt. Célja az Afrikából akkor éppen kiszoruló Portugália pozícióinak újraosztása volt.
A nagybácsi nyakig benne volt az Iran-Contra nevű rendkívül bonyolult akcióban (1985-87) is, melynek lényege az volt, hogy – a nicaraguai felkelők (kontrák) beiktatásával – az USA fegyvert juttatott Iránnak, amerikai túszokért cserébe. Ennek nyomán sokak ellen indult vizsgálat, Adnant is beleértve.
HIRDETÉS1990-ben elegáns partnerrel foglalt helyet a manhattani vádlottak padján, aki Imelda Marcos volt, a rossz emlékű Fülöp-szigeteki diktátor luxusimádó felesége (3 000 pár cipő tulajdonosa). A vád egymásra épülő csalás volt (racketeering), végül vaskos pénzbírsággal büntetve.
A nagybácsi pazar életmódot folytatott akkor is, amikor birodalma alól már kezdett kicsúszni a talaj. Elhatalmasodó Parkinson-kórja miatt egyre kevésbé tudott az üzlettel foglalkozni, és maradék százmillióit kedvteléseire szórta el. Utolsó évében a napi költségszámlája 250 000 dollár volt.
Végül mindössze rongyos 9 millió maradt utána. De amíg tehette, a havi apanázst elküldte unokaöccsének. Hasogdzsi a temetés után két hónappal kezdett publikálni a The Washington Postban.
A többi – néma csönd.