A közönyből zuhanunk a médiahazugságokból, féligazságokból építkező, gyűlölködő „tájékozottságba”. A Nem vagyunk mi barbárok című drámát január 7-én mutatták be.
HIRDETÉSElhidegülés, jószomszédi viszony, ebbe jön egy menekült és felkavar mindent. Idegengyűlölet, gyilkosság, bűnbakkeresés. Látszólag groteszk társadalomszatírának indul a német Philipp Löhle darabja, de a könnyesre röhögtető poénok, elborzasztó túlzások egyre mélyebbre ásnak. A mába. Magunkba, jó mélyre. Kezdeti közönyből zuhanunk a médiahazugságokból, féligazságokból építkező, gyűlölködő „tájékozottságba”. A Nem vagyunk mi barbárok című drámát január 7-én mutatták be a Katona József Színház Sufnijában. AJÁNLÓ
A társasházi szomszédolás, a kezdeti small talk percek alatt hozza felszínre a szereplők frusztrációit. Frissen beköltözött fiatal párt invitál be magához az elhidegült házasságban élő Barbara (Fullajtár Andrea) és Mario (Dankó István). Az új lakók, Linda (Pálos Hanna) és Levente (Rajkai Zoltán) nemcsak ebben, de intellektusban is éles ellentéteik: Linda egyszerű képletekben gondolkodó fitneszedző, Levente, papucsbunkó férje pedig éppen munkakeresőben. Ennek megfelelően alakul a társalgás az összejövetelekkor. Aztán egy éjjel idegen kopogtat be mindkét lakásba, menedéket kérve. Lindáék elküldik, Barbaráék – az asszony kérésére, hiszen születésnapja van – azonban beengedik.
Innentől kezdve a központi téma az Idegen, az afrikai – bár igazából még azt sem tudják jótevői, hogy honnan menekült pontosan. Lindáék az összes sztereotípiát felsorakoztatják érvként ellene, Mario kelletlenül, de védi, Barbara pedig szenvedélyesen áll ki mellette. Felpörögnek az események, az addig frigidnek tűnő Barbara nyilvánvalóan viszonyt kezdett az Idegennel, Mario kénytelen tűrni, aztán egy nap a nő eltűnik. „Megszökött az Idegennel” – vélik, majd holtan találnak rá, a gyilkossággal pedig a segélykérőt gyanúsítják.
Felbukkan Barbara testvére (Fullajtár Andrea), aki szakasztott úgy néz ki mint Barbara – egy pillanatra már azt hisszük, kezd egészen szürreális fordulatot venni a cselekmény – és elmondja, hogy beszélt az Idegennel, és már tudja, hogy nem ő a gyilkos. Ettől Mariónál szakad el a cérna. Linda alpári stílusban elrikácsolt menekültellenes szózatát követően ő is kikel magából, mert „ezek csak úgy idejönnek és elveszik, ami kell nekik, mert ez a nyugat, ez egy rohadt nagy önkiszolgáló”. De sógornője átható tekintete elől nem menekülhet: kimondva ugyan nincs, de ki lehet találni, ki is mérhette valójában a halálos ütést Barbarára. A színpad elsötétül, és Manu Chao menekültekről szóló klasszikusa, a Clandestino ihlette dal csendül fel (szöveg: Máthé Zsolt) az üvegfalon túl álló fiatalok, a Behívósok (a Katona ifjúsági programjának résztvevői) előadásában, miközben a Sufni üresen maradt parányi színpadán műcsótányok szaladgálnak.
Ha a frusztráció felszínre tör
Két párt látunk mindvégig, a fehér fémketrecbe zárt nappalit idéző díszletben. A politikailag korrekt prosecco-fogyasztó társadalomból jönnek ők, akikből az Idegen felbukkanása előhoz minden frusztrációt, félelmet, bűntudatot, elnyomott agressziót, testi vágyat. Kiből mit.
Fullajtár Andrea Barbaraként legalább jó fél fejjel magasabb uránál, erre még magassarkúval is rásegít (jelmez-díszlet: Juhász Nóra). Megkeseredett, sorsába beletörődő asszonyt mutat, akinek az Idegen felbukkanása hoz színt szürke hétköznapjaiba. Áldozatisága előre elrendeltetett. Dankó István karót nyelt, ugyancsak sok mindent elfojtó Marióját maximum a motorok hangja képes lázba hozni már (elektromos autók motorhangját tervezi). Felesége születésnapjára is olyan ajándékot választ – a gyilkos fegyverként végző lapostévét – ami inkább őt ajzza fel, semmint a hitvest. Mario kék overallban szaladgál végig, Barbara jelmeze a kezdeti fáradt őszi barna kötöttből az idegen felbukkanásával tűzpiros szexi ruhába megy át.
A Lindát alakító Pálos Hanna harsány sárga topban és nadrágban maga a merészség, a kihívóság. Egy ragadozóhal: nem óvatoskodik, egyszerű érvek mentén gondolkodik és szentül hiszi, hogy helyesen. „Mert ő legalább ki meri mondani”. Rajkai Zoltán Leventéje, ez a benne lévő értelmi sötétség mellett teljesen ártalmatlan fiatal férfi pedig lelkesen asszisztál hozzá. Jelmezét tekintve persze ő is egy papagáj színeit hordozza magán: ez a színkavalkád szexuális életükre – falon keresztül is hallhatóan – ugyancsak érvényes. Nem megrögzött idegengyűlölők ők, átlag közép-európai polgárok, akik megveszik a kezelt banánt a közértben, tisztított vizet isznak, és nem hajlandók rosszul érezni magukat azért, mert ezrek, milliók szenvednek valahol, kilométer-ezrekkel odébb. „Tömjem tele a lakásomat kétmillió emberrel, csak azért, mert én jól vagyok?” – háborodik fel Linda.
„Berniek vagyunk, nem barbárok!”
A németországi ősbemutatókor Angela Merkel menekültpolitikája még nem azt az eredményt mutatta, amit most, az előadás mégis hatalmas szólt. A magyarországi ősbemutató idejére Európát már bőven elérte a terror, az idegenellenesség betetőzését vonva maga után.
2014 februárjában a svájci Bernben, a bevándorlási kvótarendszerről tartott népszavazás előestéjén Volker Hesse rendező berni dialektusban hagyta 26 statisztája gyűlölködő kórusát énekelni és skandálni. Ami akkor egy nyilatkozattétel volt, az tán azóta sem szólt sehol annyira élően, egyetlen svájci vagy német színházban sem. Így Magyarországon, a Katonában sem, ahol Vajdai Vilmos rendező el is hagyta a kórus állandó jelenlétét, csupán a legvégén „hozta be őket” az előadásba, ahogy azzal sem élt, amit a szerző, Löhle lehetőségként felkínált a mindenkori rendezőnek: az adott ország nemzeti himnuszának eléneklését. Ő Pilinszky Fabulájával (a költő előadásában) és egy lassan húsz éves üldözöttség-himnusz ihlette dallal „keretezte be” Barbárjait.
Próbafotók: Gergely Beatrix
A berni ősbemutató fotója: Anette Boutellier (nachtkritik.de)