rendkívüli hír

Éppen ezt olvassa:

Egy háborúellenes haditudósító hitvallása


interjú

Egy háborúellenes haditudósító hitvallása

ALL VIEWS

További hírek erről

James Nachtwey napjaink egyik legjelentősebb fotóriportere. Négy évtizede járja a világot, és farkasszemet néz az emberi szenvedéssel. Munkájának témája a szegénység, a betegség – és mindenekelőtt a háború.

A vietnami háború idején döntötte el, hogy haditudósító lesz. De nem háborús, hanem – ahogy ő mondja – háborúellenes fotóriporter, aki abban hisz, hogy képei elriaszthatnak a további vérontástól.

James Nachtwey az Asztúria hercegnője-díj idei kitüntetettje a kommunikáció kategóriában.

Euronews: Gratulálunk az elismeréshez. Miért csinálja ezt a munkát? Főleg ami a háborúkat illeti. A brit fotós, Don McCullin szerint csak az marad haditudósító hosszú távon, akinek célja van. Önnek mi a célja?

James Nachtwey: – Az embereknek tudniuk kell, hogy mi történik a világban. Ahol háború van, ott annyi minden forog kockán, azoknak, akik közvetlenül érintettek, és az egész világnak. A fényképek megmutatják a valóságot a politikai megfontolások és magyarázatok mögött, amelyek mindig körüllengik a háborúkat. Ezek mindig egyfajta igazolásként szolgálnak azoknak, akik háborúznak. A fotóriporter viszont ott van a helyszínen, és azt látja, ami az egyes emberrel történik. A fotós megmutatja a háború hatásait, ezáltal elszámoltathatóvá teszi azokat politikai döntéshozókat, akik megindították a háborút. Ilyenformán a közvélemény nyomást gyakorolhat, hogy megváltozzanak a dolgok.

Ön szerint egy kép ellenszere lehet a háborúnak?

– Igen. Hiszek ebben. Egy kép, amelyik a háború valódi arcát mutatja meg, igazából háborúellenes kép. Ha látható, hogy mit tesz a háború az emberekkel, a társadalmakkal, akkor azt a háborút nagyon nehéz népszerűsíteni. Szóval a háború valódi arcát bemutató fotók segítenek abban, hogy ne a háború legyen a politikai célok elérésének eszköze. Vannak dolgok az életben, amiért érdemes harcolni, és persze az embereknek joguk van megvédeni magukat, de tudnunk kell arról, hogy hová vezet a háború, milyen elkerülhetetlen következményekkel jár az emberekre nézve. Ezt sohasem szabad elfelejtenünk. Mélységesen át kell gondolni, mielőtt egy nép eldönti, hogy háborúba indul.

Tucatnyi háborúból tudósított. Volt köztük olyan, amelyik a többinél erősebben hatott önre?

– Ha valaki szenved, ha valaki áldozattá válik, nehéz lenne azt mondani, hogy az egyikük fontosabb a másiknál. Úgy hiszem, egyformán fontosak. Így gondolom. Ugyanakkor a ruandai népirtás annyira extrém volt, annyira szokatlan, hogy alig voltam képes megérteni. Felfoghatatlan, hogyan mészárolhattak le 800 ezer embert a saját honfitársaik, három hónap alatt, úgy, hogy mezőgazdasági szerszámokat használtak fegyverként. Amikor valaki felemel egy machetét vagy egy fejszét, hogy lesújtson vele a szomszédja fejére, akkor mi jogosítja fel arra, hogy tényleg le is csapjon? Igazából nem értem.

Az ön képeinek többsége fekete-fehér. Márpedig ha a valóságot akarja dokumentálni, a valóság színes. Akkor miért dolgozik mégis fekete-fehérben?

– Így van, a fekete-fehér nem valóságos, hanem absztrakt. Azt hiszem, a fekete-fehér képek az esszenciáját mutatják meg annak, ami igazából történik, hiszen a színek önmagukban is igen erős jelenségek, a szó fizikai értelmében, és szinte versengenek azzal, ami a képen történik. A szín, hogy úgy mondjam, a kép témája akar lenni. Ha tehát fekete-fehéret használ az ember, akkor leszűri a valóság esszenciáját, anélkül hogy a lényegnek vetélkednie kelljen a színekkel.

Mi különbözteti meg a jó képet az ikonikus képtől? Mitől lesz egy fotó ikonikus?

– Valami nagyon erőset, eredetit és mélységesen emberit kell kifejeznie a képnek. A szituációnak pedig történelmi jelentőségűnek kell lennie. Hiszen ön is tudja: riporterként a megfelelő pillanatban a megfelelő helyen kell lenni, ami egyszerűen hangzik, de valójában borzasztóan nehéz. Kell az is, hogy a közvélemény ismerje az adott témát, ennek el kell érnie egy bizonyos szintet ahhoz, hogy a kép később ikonikussá válhasson. Mondok egy példát. Annak a kisfiúnak, Aylan Kurdinak a képe, aki belefulladt a tengerbe a török partoknál. Ez a kép abban a pillanatban készült, amikor a világ már eléggé tisztában volt a helyzettel, ezért rendítette meg annyira a közvéleményt. Vagy Kim Phuc, az a kislány, aki a napalm elől rohan a Vietnamban. Ez a kép is akkor készült, amikor a világ már tudott a háborúról, és sokan tiltakoztak is ellene. És a fotó abban az esetben is megrázta a közvéleményt.

Ha már szóba hozta a nagy hatású képeket és a tömegmédiát. Ön jól tudja, saját tapasztalatból, hogy a kiadók, a szerkesztők gyakran nem akarnak közölni ilyen fotókat. Említette Aylan Kurdi esetét, remek példa. Arra szoktak hivatkozni, hogy az ilyen képek közlése sérti az áldozatok méltóságát. Van ennek értelme?

– Ha egy ember szenved, attól még van méltósága. Ha egy ember fél, az nem jelenti azt, hogy gyáva. Ha egy ember kibír nehéz körülményeket, az nem jelenti, hogy ne reménykedne. A képek nem sértik a méltóságát, legalábbis nem szükségképpen. Nem hinném, hogy Aylan Kurdi fotói sértenék a méltóságát. Sokkal inkább rokonszenvet keltettek a fiú iránt, a családja iránt, az összes menekült iránt. Ha az a fotó nem lett volna méltóságteljes a maga módján, ha nem ábrázolta volna a szenvedést és az áldozatot, akkor a képnek nem lett volna ekkora hatása.

ALL VIEWS

További hírek erről

Az euronews büszke arra, hogy világszerte vannak újságírói, készen arra, hogy a helyiek álláspontját is megjelenítsék a világpolitikai eseményekben. Olvasson többet a témáról azon a nyelven, amelyen eredetileg megjelent!

A következő cikk

interjú

Exkluzív - Bear Grylls félelemről, férfiasságról és 007-es ügynökről