rendkívüli hír

Éppen ezt olvassa:

Nadia Comaneci: Az embernek keményen kell dolgoznia


the global conversation

Nadia Comaneci: Az embernek keményen kell dolgoznia

Tizennégy évesen hívta föl magára a világ figyelmét. A román tornászlány 1976-ban az olimpiák történetében először 10 pontot kapott tökéletes gyakorlatára. Nadia Comaneci ma is sportlegenda.

  • Nadia Comaneci Romaniában született 1961-ben
  • 1976-ban azzal lett világhírű, hogy 10 pontos tornagyakorlatot mutatott be, először az olimpiák történetében
  • Összesen 7 tökéletes, 10 pontos gyakorlata volt, 3 aranyérmet nyert, egy ezüstöt és egy bronzot a montreáli olimpián 1976-ban
  • Az 1980-as moszkvai olimpián 2 arany- és 2 ezüstérmet szerzett
  • 1984-ben vonult vissza a versenyzéstől
  • 1989-ben az Egyesült Államokba emigrált, és új életet kezdett

Később azzal került reflektorfénybe, hogy élete kockáztatásával megszökött Romániából a brutális Ceausescu-rezsim elől.

- Sikerei csúcsán 1976-ban volt, de hírneve nem kopott meg. Mit gondol, miért olyan érdekes személyiség?

- Nem vagyok biztos benne. Azt hiszem azért, mert nem tűntem el. 1976-ban és 1980-ban versenyeztem az olimpián, aztán néhány évig tornabemutatókon vettem részt. Később visszavonultam a versenyzéstől és a show-któl is, de továbbra is része vagyok a torna világának.

- Mi alakította inkább az ön életét, a torna vagy az a történelmi korszak, amelyben élt, a kommunista rendszer, majd annak összeomlása? Melyiknek volt nagyobb hatása önre?

- Azt hiszem, mind a kettő együtt. Természetesen az olimpiával kezdődött. Az emberek nem tudták, ki az a Nadia, és azt sem, hogy Románia hol van a térképen. Hirtelen nagy érdeklődés lett irántam, csak 14 és fél éves voltam, és az emberek többet akartak tudni rólam, azt, hogy miért vagyok annyira jó? Aztán 1989-ben jött a forradalom, néhány héttel a forradalom kitörése előtt hagytam el az országot, nem tudtam, hogy ez fog történni.

- Most emlékezünk a 25 évvel ezelőtti forradalmakra. Van valami kötődése ehhez?

- Ez a történelem része. Nem gondolok rá nap mint nap, sok év eltelt azóta. Nem tűnik olyan soknak, mert évente hatszor járok Romániába, sok ottani projektben részt veszek.

- Inkább románnak vagy amerikainak érzi magát?

- Román vagyok, az Egyesült Államok befogadott.

- Megkértük nézőinket, hogy küldjenek kérdéseket. Természetesen sokan elragadtatva szóltak a karrierjéről. Dinara Urazova kérdezi: Nem gondolja, hogy a Nyugat és a keleti blokk közti hidegháború is szerepet játszott a sikerében? Érezte ezt a feszültséget?

- Amikor versenyeztem, nem éreztem semmilyen feszültséget, mert még gyerek voltam. Az egyetlen, amire gondoltam, az volt, hogy remélem, jó gyakorlatot csinálok. Tudtam, hogy sokat készültem erre. Nem hiszem, hogy mást érez az ember, amikor még gyerek. Talán később, amikor felnőtt fejjel visszagondolok, akkor mást látok, de akkoriban csak a kihívásokkal foglalkoztam.

- Ez érdekes, mert egykori edzőjét, Károlyi Bélát és feleségét, Mártát bírálták akkoriban amiatt, hogy túlságosan kemény edzéseket tartottak. Így érezte?

- Nem, nem éreztem ezt. Sokkal többet megtettem magamtól annál, amit kértek. Amikor Béla azt mondta, hogy öt gyakorlatot csinálunk gerendán, akkor én hetet csináltam. Tehát többet bírtam, mint amennyit kért. Nem bánom, ha keményen kell dolgozni, nem panaszkodom emiatt. Azt hiszem, az embernek keményen kell dolgoznia, ha magas szintre akar eljutni. Én nem a könnyebbik végén fogom meg a dolgokat, és büszke vagyok erre.

- Nagyon híres lett Romániában és világszerte is. Érezte ennek súlyát?

- Nem, egyáltalán nem, mivel Románia zárt ország volt. Ha az emberek érdeklődtek irántam, nem volt könnyű eljönniük Romániába, hogy megnézzenek. A versenyek után két napig ünnepeltem, és utána mentem vissza a tornaterembe. Nem volt tudomásom arról, mi történik odakint.

- Tehát nem tudott arról, milyen nagy hatást gyakorolt világszerte 1976-ban?

- Nem igazán. Akkor nem, csak később jöttem rá.

- Sajnálta, hogy nem tudta, vagy ez segített önnek?

- Nem, nem bánok semmit.

- Hét tízpontos gyakorlatot is bemutatott. Jól ismerjük a történetet, csaknem mítikus ahogyan a 10-es megjelenik a táblán. Mit gondolt, amikor ezt látta?

- Nem szoktam az eredményjelzőre nézni, mert érzem, hogyan csináltam meg a gyakorlatot. Azt gondoltam, hogy elég jól elvégeztem a gyakorlatot. Volt benne egy kis extra “Nadia-dolog”, mert mindent egy kicsit nagyobb mozdulatokkal csináltam, jóllehet a gyakorlat ugyanaz volt, mint a többieké. Úgy emlékszem, egy versenyző előttem 9,95-öt kapott, és mivel az enyém egy kicsivel még jobb volt, nem volt más választás, mint tízest adni.

- Térjünk vissza nézőink kérdéseihez! Gervé Bosuku azt írta: tudja, hogy keményen dolgozott a tökéletesség eléréésért, ezért azt szeretné tudni, hogy mi a titka a motivációjának?

- Azt hiszem, mindig is volt motivációm. Mielőtt tornázni kezdtem, öt és fél éves koromban az óvodában tricikliversenyt rendeztek. Meg akartam nyerni, és meg is nyertem. Megvan bennem az elszántság, a kemény munka, a sok óra az edzőteremben vezet sikerhez. A sport bámulatos, mindenfajta sport csodálatos a gyerekeknek.

- Miért?

- Mert rendszert ad az életüknek, célokat lehet általa kitűzni.

- Ajánlották önnek valaha, hogy szedjen teljesítményfokozó szereket?

- Nem tudtam semmit ezekről. Sokkal később hallottam, hogy különböző sportágakban használják őket. A torna finom sport, nem kell súlyokat cipelnie az embernek.

- Miután híressé vált, főleg 1976 után, fölkeltette Ceausescu érdeklődését, a diktátorét, aki az ön országában uralkodott. Hogy érezte magát ettől? Tisztában volt azzal, ami akkoriban Romániában történt?

- Nem igazán. Hivatalosan 1984-ben vonultam vissza, és utána is a tornával foglalkoztam, edzőként dolgoztam, majd néhány évig a szövetségben. Nem tudtam arról, mi folyik.

- Azt gondolom, ön egy kincs volt a diktátor számára, kincs, amellyel reprezentálhatta országát. Ha akkor nem vette észre, most nem kellemetlen ez önnek?

- Nem tudom, hogy kincs voltam-e, olyasvalaki voltam, akit a sportteljesítménye miatt ismertek. Amikor az ember egy kommunista országban él, akkor megpróbálja a lehető legjobbá tenni az életét. Azt gondoltam, hogy nem volt helyes, hogy nem lehetett kiutazni Romániából. A Nemzetközi Olimpiai Bizottság sportolói bizottságának tagja voltam néhány évig, meghívtak eseményekre, de nem kaptam engedélyt, hogy elmenjek. Senkitől nem tudtam megkérdezni, hogy miért nem engednek el? Gondoltam, hogy idővel valószínűleg majd el szeretnék menni.

- Mint az edzője, Károlyi Béla és felesége, akik 1981-ben disszidáltak, amikor az Egyesült Államokban turnéztak. Mit érzett akkor? Hívták, hogy ön is tartson velük, ugye?

- Nagyon szomorú voltam, amikor úgy döntöttek, hogy nem térnek haza. Csak az utolsó napon tudtam meg. Én nem tudtam elképzelni, hogy ezt tegyem. Nem voltam kész arra, nem tudtam máshol elképzelni az életemet, mint Romániában a családommal. Ő kint volt az Államokban, könnyű volt úgy döntenie, hogy ott marad. Miután emigrált, nagyon nehézzé vált, hogy elhagyjam az országot.

- És Románián belül szabadnak érezte magát, vagy ellenőrizték?

- Voltak olyan pletykák, hogy sok embert megfigyeltek, valószínűleg engem is. Gondoltam, hogy ezzel együtt kell élnem.

- Az ember azt képzelné, hogy olimpiai sikere után, az ország hírességeként luxuskörülmények között élt. Így volt?

- Nem ez volt a helyzet. Volt egy házam, de 60 éves koromig fizetnem kell érte. Nem tettem közzé a vagyonomat, illetve annak hiányát. Nem gondoltam, hogy a pénz számít, mert tornáztam, azt akartam csinálni.

- Évekkel később, 1989-ben úgy döntött, hogy disszidál. Milyen körülmények vezették erre?

- Ez nagyon bátor döntés volt akkoriban, tudtam, hogy nagyon veszélyes volt. De úgy voltam vele, mint a tornában: szerettem új dolgokat kipróbálni. Csinálni akartam valamit, és tudtam, hogyha nem teszem meg, akkor más nem csinálja meg helyettem.

- A változás szele végigsöpört a keleti blokk országain. A berlini fal akkoriban omlott le. Tudott erről? Tisztában volt azzal, hogy változások mennek végbe?

- Nem túl sokat tudtam.

- Amikor emigrált, az életét kockáztatta. Az edzőjének a disszidálása sokkal könnyebb volt.

- Igen, egy kicsit könnyebb.

- Meddig tartott, míg elhagyta Romániát, és milyen érzés volt, amikor átlépte a magyar határt?

- Minden eléggé gyorsan történt, az egészhez csak két nap kellett. Csak mentem, és mentem. Volt valaki, aki tanácsokat adott, hogy merre menjek. Azt hiszem, az emberek tisztában voltak azzal, hogy elmentem, de senki nem tudta, hol vagyok pontosan. Kapcsolatba léptem Bécsben az amerikai nagykövetséggel, és ők segítettek, hogy az Egyesült Államokba menjek. Nagyon gyorsan történt. Nem sokkal később kitört a forradalom Romániában.

- Nem tűnik úgy, mint ha megrázták volna a történtek, pedig félelmetes lehetett, hiszen kockára tette az életét.

- Ma már nem sokkol a dolog, visszanézve örülök, hogy jó lett a történet vége. Olyan fajta ember vagyok, aki nem kételkedik, miután meghozott egy döntést, hanem végigmegy az úton, amelyet választott, remélve, hogy jó lesz.

- Amikor Ceaucescu rendszere megbukott, ön már Amerikában volt. Emlékszik, hogyan értesült róla?

- Készültem egy tornabemutatóra, amikor meghallottam a hírt. Nagyon aggódtam a történtek miatt, a családomra gondoltam, az összes barátomra, nagyon nagyon együtt éreztem a hazámmal.

- Tudta tartani a kapcsolatot a családjával?

- Nem. Egy-két hónapig nem léptem kapcsolatba a családommal.

- Mit érzett, amikor az a rendszer megbukott? Örült, vagy zavarba ejtette?

- Nem tudtam, hogyan érezzek. Azt gondoltam, ez az, amit az emberek akarnak, az ez, amit az ország akar. Remélem, jó lesz az idők végezetéig, és azt hiszem, mindenki a szabadságra vágyott, akárcsak én.

- Ismét egy olyan kérdés, amelyet nézőnktől kaptunk közösségi oldalunkon. Mauro Iannelli kérdezi: amikor az Egyesült Államokba emigrált, akkor az elnyomásból a szabadságba érkezett, hogyan változott meg az élete? Hgyan élte ezt meg?

- Azt hiszem, az a legfontosabb, ha jó emberek vesznek körül, akik a legjobbat akarják nekem. Szerencsém volt, hogy nekem ez megadatott, és az is, hogy visszamehessek Romániába. Amikor már szabad ország volt, akkor Romániában nagyon feltöltődtem. Amikor versenyeztem, voltam már az Egyesült Államokban és máshol is Románián kívül, ez tehát nem volt megrázóan új számomra. Ismertem a szabad világot, és azt, ahogyan működik. Csak azt kellett kitalálnom, mihez akarok kezdeni.

- A következő kérdést Adrian Rusutól kaptuk: Ha visszatekint a pályájára és az Amerikába költözésre, mi az, amit másként csinálna?

- Ha visszagondolok mindarra, ami az életemben történt, nem hiszem, hogy bármit is másképp csinálnék. Mert minden apró dolog hozzájárult, hogy azzá váljak, aki most vagyok.

- Ez teljesen így van. Van egy fotó 1976-ból, amikor mostani férje megpuszilja önt a Madison Square Gardenben. Az élete majdnem olyan, mint egy tündérmese. Ön is úgy átja, hogy ez az egész varázslatos?

- Tündérmese, igen, ez talán egy tündérmese. De én nem akarom, hogy meg legyen írva az életem, mert az túl unalmassá válik. Azt hiszem azt mutattam meg a generációmnak és az utánam következő nemzedéknek, hogy fontos a motiváció, és soha nem szabad feladni, amikor nehézzé válik valami.

- Állandóan úton van, sok jótékonysági akcióban vesz részt. Mi az, ami miatt úgy érzi, hogy vissza kell valamit adnia?

- Látom, hogy milyen nehéz egy csomó gyereknek, hogy azt csinálja, amit szeretne. Ebben tudok segíteni. Romániai alapítványomon keresztül vagy a paralimpikonok támogatásával, aminek köszönhetően megismertem a férjemet, amikor az Államokba érkeztem, vagy akár az izomsorvadásos betegeket segítő egyesületben. Sokat tanultam ebből.

- Elizabeth Booth azt kérdezi, tervezi-e, hogy egyszer a román válogatott edzője legyen?

- Igen, rendszeresen visszajárok Romániába, kapcsolatban vagyok a lányokkal. Mindig üzeneteket küldök nekik, amikor versenyeznek a torna-világbajnokságon. Megpróbálom biztatni őket: gyerünk, jók lesztek, csak gondoljatok a legjobb gyakorlatotokra! Kapcsolatban vagyok velük, olyanok, mintha a családomhoz tartoznának.

- Azzal, hogy fia született, nyilvánvalóan nagyon szép fejezetet nyitott az életében. Végezetül Anda Gheorghi kérdését tolmácsolom. Mit gondol a fia az ön nagy sportsikereiről? És nem csak önről, hiszen a férfje, Bart Conner szintén olimpiai bajnok.

- Mondok valami nagyon vicceset. Kisfiam, aki most 8 és fél éves, négy és fél éves korában óvodába járt. Nem mondtunk neki semmit magunkról, gondoltuk, ha eljön az ideje, és kérdez, akkor elmeséljük neki, hogy mit csináltunk. Egyszer jött az óvodából, és azt mondta: anya, apa, tudjátok, hogy híresek vagytok? Azt feleltem: igen. Aztán találtam egy albumot, az 1976-os olimpiáról is voltak benne képek. Megmutattam neki, és kérdeztem tőle: tudod, ki van a képen? 14 voltam akkor. Te vagy – felelte. Mikor megkérdeztem, honnan tudja, csak annyit mondott: egyszerűen tudom.

Az euronews büszke arra, hogy világszerte vannak újságírói, készen arra, hogy a helyiek álláspontját is megjelenítsék a világpolitikai eseményekben. Olvasson többet a témáról azon a nyelven, amelyen eredetileg megjelent!

A következő cikk

the global conversation

Bűnözők, pszichopaták, perverzek gyülekezete az Iszlám Állam - interjú Szaúd-Arábia külügyminiszterével