rendkívüli hír

rendkívüli hír

Menekült-pszichiátria Milánóban

A traumatizált menekülteknek először nem munka kell, hanem lelkisegély.

Éppen ezt olvassa:

Menekült-pszichiátria Milánóban

Betűméret Aa Aa

Egy nyugodt milánói utcában található a Niguarda kórház pszichoszociális központja.

allviews Created with Sketch. Nézőpont

"Úgy érzem, élve vagyok eltemetve, érted?"

Az etnopszichiátriai osztályon háromszáz menekültet és menedékkérőt fogadnak.
Dzsavan származására nézve kurd, tizenöt éve menekült el Szíriából politikai okok miatt.
Egy befogadó központban él, távol a családjától, és lassan beleőrül, hogy nem talál munkát.

- Úgy érzem, élve vagyok eltemetve, érted? Nagyon hiányzik a hazám, de türelmesnek kell lennem. Nagyon hiányzik az anyám is. Csalódtam Európában, de komolyan – mondja a középkorú férfi.

Az etnopszichiátrián felkészültek a külföldi páciensek kezelésére, az orvosok és a pszichológusok kulturális közvetítők segítségét is igénybe veszik. Isztarlin Abdulle Juszuf ma egy fiatal szomáliai nő kezelésében segédkezik, akit egy líbiai börtönben bántalmaztak és kínoztak. A közvetítő tolmácsfeladatokat is ellát, de a páciensek bizalmának elnyerésében is kulcsszerepe van. Így sokkal könnyebb diagnózist felállítani és kezelni a betegeket.

- Amint mi megjelenünk – több mediátor is van, férfiak és nők egyaránt – a páciensek biztonságérzete erősödik, és nyíltan beszélnek az összes problémájukról – magyarázza Isztarlin.

Pszichológusok, orvosok, pszichiáterek, szociális munkások dolgoznak együtt azért, hogy a segítséget kérők megfelelő ellátásban részesüljenek. Az önkormányzati intézményekkel, befogadó központokkal, humanitárius szervezetekkel összhangban követik a beilleszkedés nehéz és hosszadalmas folyamatát.

- A pácienseket holisztikus szemlélettel kezeljük, legyen szó pszichikai rendellenességekről vagy kifejezett pszichiátriai betegségekről. De társadalmi értelemben is felelősséget kell vállalnunk értük, hiszen ezek az emberek mindenféle társadalmi támogatástól meg vannak fosztva – mondja a központ igazgatója, Carlo Pagani.

- Amikor megérkeznek, természetesen a depresszió dominál – magyarázza a rajzfoglalkozásokat tartó szakember. – Kezdetben csak szélsőségesen, fekete-fehéren fejezik ki magukat, később jelennek meg a színek és árnyalatok.

Háború, testi és lelki megpróbáltatások, nyomorúság. Legyen szó az anyaországban vagy az út során átélt traumákról, a befogadó országban tapasztalt kilátástalanságról, nagyon sok a feldolgoznivaló. A talpraállás nehéz, de nem lehetetlen.

- Általában véve ezek az emberek nagyon ellenálló pszichikummal rendelkeznek, képesek túlélni, átlépni a nehézségeken – mondja Pagani. – Rengeteget átéltek már, és még bőven van előttük is. Nehéz megmondani, mikor van az útnak vége. Ezeknek az embereknek az útja olykor örökké tart.