rendkívüli hír

Éppen ezt olvassa:

Csernobil: az elfeledett búvár hősök


világ

Csernobil: az elfeledett búvár hősök

A csernobili kartasztrófát követő káoszban és zűrzavarban sok hősies cselekedet is történt, sokan rendkívüli önfeláldozásról és bátorságról tettek tanúbizonyságot. Ezek közül is az egyik legkiemelkedőbb három ott dolgozó férfié, akik lemerültek a sugárfertőzött vízbe: Valerij Bezpalov (az atomerőműben dolgozó katona és mérnök), Alekszij Ananenko (mérnök, aki tudta, hol vannak a biztonsági szelepek) és Borisz Baranov (munkás, aki fölajánlotta, hogy tartja a lámpát).

Az április 26-i robbanás után tíz nappal újabb veszély jelentkezett, ami még az elsőnél is nagyobb volt. Korábban a tűzoltók sikertelenül vízzel próbálták megfékezni a lángokat a reaktornál. Ez a radioaktív víz egy nagy medencében összegyűlt a reaktor magja alatt. Eközben helikopterekről homokot, agyagot és bórt szórtak le, hogy ezzel kíséreljék meg a tűz oltását. Ez az egész egy lávaszerű egyveleggé állt össze, és ez a massza lassan átégett a reaktor padlóján. Ha ez az izzó keverék elérte volna a lenti vizet, olyan hatalmas robbanást idézett volna elő, aminek pusztító következményei egész Európát érintették volna, még nagyobb mértékben, mint az eredeti robbanás.

A három férfi önként jelentkezett, hogy búvárruhában alámerüljön a radioaktív vízbe. Feladatuk az volt, hogy keressék meg, és tegyék szabaddá a biztonsági szelepeket a zsiliprendszeren, és így a felgyülemlett víz el tudjon szabadon folyni. Mindhárman tudták, hogy mit vállalnak, mert a fő reaktor alatt a sugárzási szint egyértelműen halálos mértékű volt. Csupán annyit kértek, hogy haláluk után gondoskodjanak hátrahagyott családtagjaikról.


A három férfiből csak kettőről maradt fenn fotó: Valerij Bezpalov és Alekszij Ananenko

Hősies cselekedetük nem volt hiábavaló, a küldetést sikerült teljesíteniük annak ellenére, hogy Borisz lámpája nem sokkal a vízbe merülés után elaludt, így a búvároknak onnantól kezdve a sötétben úszva kellett megtalálniuk a szelepeket. Miután kijöttek a vízből, visszamentek a kollégáikhoz, akik szó szerint örömükben ugrálva fogadták őket, mert már látták, hogy a terv sikerült. Alekszijjel még tudott a szovjet sajtó interjút készíteni, de ebben szót sem ejtettek a szörnyű sugárfertőzésről, amit mindhárman elszenvedtek, és a tragikus végről, ami rájuk várt. Ananenkót a főnöke kérte föl a feladatra, de visszautasíthatta volna a veszélyes megbízatást. „Hogy mondhattam volna nemet, amikor én voltam az egyetlen ember abban a beosztásban, aki tudta, hol vannak a szelepek?” – mondta a férfi az újságíróknak.

Két héttel később ketten közülük már meg is haltak egy moszkvai kórházban. Lepecsételt ólomkoporsóban temették el őket. Borisz valamivel túlélte társait, de őt is utolérte az elkerülhetetlen vég.

Hónapokkal később a szakemberek megállapították, hogy az olvadt lávafolyam valóban átégette a reaktor padlóját. Így bebizonyosodott, hogy ennek a három férfinak a hősies önfeláldozása minden bizonnyal százezrek életét óvta meg Európa-szerte.

A történelem számos olyan példával szolgál, amikor emberek nagyszerű tetteket hajtottak végre, és akkor sem adták föl, ha csak kis esélyük volt a túlélésre. Ami igazán rendkívüli Valerij, Alekszij és Borisz cselekedetében az az, hogy ők pontosan tudták, semmi esélyük sincs a túlélésre. Meghallgatták, amit a mérnökök és a tudósok elmondtak nekik, megértették a következményeket, és önként föláldozták az életüket a többiekért. Szomorú, hogy ennek ellenére ez a hihetetlen történet ennyire kevéssé vált ismertté, és haláluk után sem emlékeznek meg róluk, és alig kapnak megbecsülést.

Sorsukat egy dal is megörökítette:

(A fotók forrása: a búvárhősök emléke előtt tisztelgő Facebook oldal, a címlapképen a csernobili mentésben résztvevők tiszteletére állított emlékmű)

Írta: Rippel Veronika és Pálfi Rita

A következő cikk

világ

Kezdődik a LuxLeaks-ügy tárgyalása