Pripjaty csendes sikoltásai - 30 évvel a katasztrófa után

HIRDETÉS

A csend a legmegrázóbb Pripjatyban, miközben olyan tárgyakat látsz, melyek ezrek életének hétköznapi rutinjához tartoztak egyszer.

Emberi életek és sorsok szimbólumai ezek, melyek ma már emlékek csupán.

Történeteket mesélnek szavak és hangok nélkül. És a legtöbbször senkinek. Mégis hangsúlyosak.

A várost az atomerőmű dolgozóinak építették, 1986 óta lakatlan. Lakói szinte azonnal a katasztrófa után hagyták el. Hogy kevesebb csomagot vigyenek magukkal, azt mondták nekik, hogy pár nappal később visszatérhetnek. De hazudtak nekik a hatóságok. Ahogy sok minden másban is akkor.

Ha ma a csernobili tiltott zónába mész, mindig van veled egy idegenvezető, aki ellenőrzi a sugárzás mértékét, és kijelöli, hogy mely helyszínekre mehetsz. A csernobili atomerőművet csak egyetlen pontról lehet fényképezni.

Egyes területek jobban szennyezettek, mint mások. Soha nem szabad fűre vagy mohára lépned. Pripjaty rendkívül felkavaró hely.

A látogatóknak gyakran megengedik,hogy benézzenek a központi téren lévő hotelbe. A képgallériában van egy kép a rózsaszín falas étteremről és egy fotó az egyik emeleti szobából a kilátásról.
Elmentem egy iskolába is, ami egyfajta helyi kulturális központ lehetett. Láttam a színházat, összeomlott rivaldafénnyel.Elmentem az egymástól sétányi távolságra lévő rendőrségi fogdához és a vidámparkhoz.

Nem hivatalosan találkozhatsz önként visszaköltözőkkel, olyan emberekkel, akik illegálisan, a veszélyeket vállalva tértek vissza a tiltott zónába található otthonukba. Túlnyomórészt idős emberek, a gyönyörű és elhagyatott ukrán Polézia területén szinte teljes magányban élnek. Csak az alapvető létesítményekkel és infrastruktúrával.(A hatóságok adatai szerint 2013-ban körülbelül 200-an voltak.)

De önmagában a tény, hogy ők ott vannak, mutatja, hogy milyen erős kötelék van a föld és lakói között.
És ezt még egy katasztrófa se tudja tönkretenni.

Natalia Liubchenkova cikke alapján