rendkívüli hír

Éppen ezt olvassa:

Égbőlpottyant angyalok


Amerikai Egyesült Államok

Égbőlpottyant angyalok

Egyszer csak találkozunk valakivel és beleszeretünk. És másodlagos, hogy férfi vagy nő az illető. Mert két ember egymásra csodálkozásának nincsen neme. A társadalmilag kevésbé elfogadott kapcsolatok felvállalása sosem volt egyszerű, az ötvenes évek mccarthysta Amerikájában sem. Erről szól a Carol című film, egy gyönyörű történet két csodálatos színésznővel és unikális képi megvalósítással. Olykor szemcsés, fotográfiaszerű látvánnyal, mintha csak egy előhívó-laborban peregne előttünk kettőjük sztorija. KRITIKA

Az egyszerre édes és kínzó dilemmát Patricia Highsmith vetette papírra 1952-ben, természetesen álnéven: “Claire Morgan” The Price of Salt című könyve ahogy az várható volt, azonnal kivívta a rögtönítélő közvélemény felháborodását. Több mint hat évtizeddel később ekkora vihart ugyan nem kavart, a filmszakma cseppet sem állóvizét azonban jócskán megbolygatta Todd Haynes rendező, aki filmet forgatott a regényből. Így született a Carol.

Therese örök álmodozó, hobbiból fotózó eladólány, akit a mindent elsöprő érzés akkor és olyan formában talál meg, amikor és amire a legkevésbé sem számít. Egy szempár, egy fátyolos-mély hang, egy finom érintés, és az akarat végleg elveszett. Már csak az érzés az, ami számít, és annak okozója: Carol. Mondhatnánk persze, hogy a fiatal lány könnyen befolyásolható, hogy “áldozat”, akit egy annyira domináns és karizmatikus, bizonyos értelemben maszkulin nő, mint a Blanchett által megformált Carol pillanatok alatt bűvkörébe von. Azonban ez így túlontúl leegyszerűsített felfogás lenne, mármár “rögtönítélő” látásmód. Ártatlanságával, gyermeki odaadásával Therese is lenyűgözi a másikat. Carol – bár a kesztyűk pulton felejtése tulajdonképpen szándékos lehet – nem rajongót keres magának, hanem társat, szövetségest, és – lehet, ő sem így tervezte, bár… tervezhetünk bármit is…? – az idő múlásával tovább mélyül a közös “én.”

A főcímzene a 2002-es Az órák c. film zenéjét juttatja eszembe, Philip Glass percek, órák könyörtelen előrehaladását érzékeltető melódiáit. A Carolban nem is az idő, inkább maga a világ könyörtelen: a veszíteni képtelen, még mindig szerelmes férj (Kyle Chandler) áll elsősorban a boldogság útjába, aki felhasználva neje korábbi és legfrissebb leszbikus kalandját, erkölcsileg alkalmatlannak ítéltetné őt kislányuk nevelésére – remek érzékkel, hiszen ez az egyetlen dolog, amivel sakkban tarthatja Carolt.

Az ötvenes évek perfekt módon elevenedik meg Edward Lachman kamerája előtt: kép, ahogy mások látnak bennüknet, és kép, amit mi látunk a világról. Tükröződő felület minden egyes beállításban – a látszat és ami mögötte van. Keretes szerkezet a rendezői koncepció: ugyanaz a jelenet kétféle kameraállásból felvéve, és a lélegzetelállító zárójelenet, ahol tényleg megszűnünk levegőt venni addig a pár pillanatig, amíg el nem dől, hogy merre haladt tovább a történet…

A Carol világpremierje a világ legrangosabb filmfesztiválján, a cannes-i seregszemle versenyprogramjában volt, ahol Rooney Mara a legjobb színésznő díját nyerte el. A Carol többek között a New York-i, és torontói kritikusok szerint is az év filmje, a New York-i, bostoni, torontói kritikusok az év rendezőjének választották meg Todd Haynes-t, számos helyen díjazták a film két színésznőjét, Cate Blanchettet és Rooney Marát, továbbá a forgatókönyvet, és a film ötvenes éveket hitelesen megidéző jelmezeit (Sandy Powell) és látványát (Heather Loeffler). Az alkotást öt Golden Globe-díjra jelölték (legjobb dráma, rendezés, drámai színésznő – Rooney Mara, drámai színésznő – Cate Blanchett, zene). A film az egyik nagy esélyese a 2016-os Oscar-díjnak, a szakma több kategóriájában.

Magyarországon február 11-től vetítik a mozik.

A szerkesztőség ajánlata

A következő cikk
Európából is válságövezet lehet

Magyarország

Európából is válságövezet lehet