rendkívüli hír

Forrjon a véred, amikor színpadon vagy! - Interjú Orosz Ákossal

Éppen ezt olvassa:

Forrjon a véred, amikor színpadon vagy! - Interjú Orosz Ákossal

Betűméret Aa Aa

Féktelen, szenvedélyes, forradalmi, ahogy a Vígszínház fiatal művészei “felrobbantják” a Pesti Színházat. Friedrich Schiller Haramiák című drámáját, egy testvérviszály erkölcsöt és társadalmat megkérdőjelező történetét Kovács D. Dániel vitte színre, a fiatalos lázadás lendületével. Betontömbökből álló, keményen sivár díszlet és kemény zene, lassított mozgáselemek és fényeffektek együtthatása teszi mélyen impulzívvá az előadást.

Orosz Ákos Franz Moort, a féltékenységből cselt szövő testvért alakítja, akinek érzései rendkívül összetettek, érzelmi sérülései régről fakadók. A Soós Imre- és Junior Prima-díjas színésszel az utolsó próbák egyikének szünetében erről az elnyomott figuráról, színészi tudatosságról és színházba vetett hitről beszélgettem.

Első blikkre Franz a gonosz bajkeverő, de ennél azért jóval több minden van tetteinek hátterében. Ön mire jutott, amikor Franz igazságát kereste?

OÁ: Ez a fiú elég mostoha körülmények között nevelkedett. Én úgy képzeltem el, hogy valószínűleg a gyerekkorától fogva nagyon sok sérelemmel él együtt és alig várja, hogy ezeket a sérelmeket orvosolni tudja. Azt a taktikát választja, hogy eltakarítja az útból sérelmei okozóit: az apját és a testvérét. A schilleri szövegből ki lehet következtetni, hogy az apa valószínűleg egy önző figura, aki úgy nevelte ezt a testvérpárt, hogy Karlt, az idősebb fiút mindig előtérbe helyezte. Abban az időben az idősebb gyerek örökölte a birtokot, a vagyont, a másodszülött fiú – Franz – emiatt alapból hátrányos helyzetben van.

És nemcsak emiatt…

OÁ: Igen, hiszen az apa mindig is az idősebb fiút szerette igazán. Sokat beszéltünk az elemző próbákon arról, hogy Franznak szeretetéhsége van. És ehhez jön még Amália, akibe mindkét testvér szerelmes, és aki Karlé. Nem elég, hogy Karlé a vagyon, az apa szeretete, még Amália szerelme is az övé. Márpedig Franz szeretné a nőt megkaparintani. Az én felfogásomban Franz tényleg valódi szeretetre vágyik. Nagyon mély, tátongó seb neki, hogy nem szereti senki. Ennek hangot is ad. Például az apja szemére hányja, hogy gyermekkorukban, míg Karlt a térdén lovagoltatta, addig Franzot csak egy savanyú, semmilyen embernek titulálta. Már gyermekként! És ez valószínűleg tényleg így volt, hiszen az apa egy percig sem cáfolja a vádakat. Lelkifurdalása van emiatt, önvád gyötri, amit kihasználva nem nehéz manipulálni őt.

Franz tehát a saját szeretetét, hitét keresi?

OÁ: Pontosan. Úgy gondolja, hogy a világot mozgató viszonyok, mint amilyen az apához vagy a testvérhez fűződő viszony, vagy a társadalmi konvenciók felrúghatók, átírhatók és eltörölhetők. Kicsit hasonlít ez Edmund figurájához, Shakespeare Lear királyából. Edmundnak mondjuk az a problémája, hogy – ellentétben testvérével, Edgarral – fattyú, így nem lehet teljes jogú gyermek, de a testvérféltékenység mindkét darabban azonos. Ebből a szempontból Schiller elég sokat merített Shakespeare-től.

Agyalós vagy inkább ösztönösen beleélős színésznek tartja magát?

OÁ: Ösztönösnek, de próbálom magam ránevelni arra, hogy agyaljak (nevet). A próbákon is mindig arra törekszem, hogy ne vigyen el az ész nélküli lendület, a hév, hogy tudjam minden egyes mondatról, hogy miért mondom. Aztán lehet, hogy nem az lesz a szándék végül a mondat mögött, amit a próbákon próbálgattam, de fontos, hogy soha nem mondjak el pusztán hangulatból egy mondatot. Hanem valódi gondolat legyen mögötte. Tudjam, hogy most Istennek szegezek egy kérdést, vagy a partneremnek, vagy magamnak. Könnyen eshetünk abba a hibába, hogy ezeket a romantikus schilleri körmondatokat ráhúzzuk egy-egy általános heves hangulatra, csak akkor elveszik a gazdagsága: mert olyan szövevényes az egész szöveg és olyan pontos, hogy pont az az érdekes a színész számára, hogy szellemileg bejárhatja azt az utat, amit ezeken a mondatokon keresztül Schiller megfogalmazott. Mindennek jelentése és jelentősége van. Úgyhogy igen, az agyalás a fő cél, ugyanakkor fontosnak tartom, hogy energia, szándék, belső tűz nélkül nem érdemes színpadra menni.

Kovács D. Dániel rendezése nagyon modern, abszolút benne van a mai fiatalság, gondolok itt a cseh erdőkben játszódó “haramia-szálra”. Ön ezt ezt hogyan látja?

OÁ: Persze, a haramia-csapatban sok minden hasonló ahhoz, ahogy olykor a mai fiatalok viselkednek. Ahogy kimennek tüntetni, ahogy próbálják keresni azt, hogy hogyan tudják tágítani a világot, a saját korlátaikat, hogy hogyan akarnak a saját képükre formálni mindent. És ott a látvány, amelyben megfogalmaztuk ezt a darabot: nem ódivatú díszletben és jelmezben, hanem meglehetősen modern, mai formában. Kovács D. Dániel sokat kísérletezett azzal, hogy hogyan lehet filmes technikákat felvinni a színpadra. Például van olyan rész, ami azt a hatást kelti, mintha körbe svenkelne egy kamera egy szereplőt, de igazából a színészt forgatják körbe egy mozgó emelvényen, így idézve elő ugyanazt a vizuális élményt, mintha egy modern akciófilmet néznénk. Szóval a látvány szerintem mindenképpen megszólítja a fiatalokat, ahogy a történet is: ki hogyan áll a családjával, az idősebb generációval, ki miért vágyik a szeretetre, miért lázad a szülei, a kötöttségek, a társadalmi berendezkedés ellen.

Idestova tíz éve játszik, független és kőszínházi produkciókban egyaránt, az idei évtől a Vígszínház társulatának tagja. Milyen színházban hisz?

OÁ: Energikus színházban, ami nem ész nélkül történik. Hiszem, hogy ha mindenki pontosan tudja, hogy mi a viszonya a másikkal, akivel a színpadon van, akkor abból nagyon rossz dolog nem tud kisülni. És ezt persze meg kell még spékelni azzal, hogy forrjon az ember vére! Egyetlen másodpercet sem szabad elvesztegetni sem a próbából, sem az előadásból. Lustának lenni nem szabad. Hiszen egy színésznek a színház az élete, ha elblicceled, ha nem csinálod teljes erőből, akkor nem lesz mire emlékezned. Ha úgy hibázik az ember, hogy mindent megtesz valamiért, az más dolog, hiszen tévedni emberi. De maximálisan ott kell lenni, benne lenni, minden egyes másodpercben! Hogy a néző is érezze, hogy valami igazi történik a színpadon. Mert ha nem történik semmi, akkor nem élek – márpedig én élni szeretnék. És abban a színházban hiszek, ami megengedi azt, hogy éljek a színpadon.

Fotók: Dömölky Dániel