rendkívüli hír

Mélabús love story az ötvenhat utáni Budapesten – szigorúan Korál-rajongóknak. A Kádár-kor zárt világába transzportált történet egy vidékről a fővárosba érkezett gyári munkás és egy elvált asszony találkozásáról szól. Zenés kísérlet a korabeli társadalom bemutatására, tragikus történet az egyén felelősségéről. Mindez a József Attila Színház színpadán. KRITIKA

Kertész Ákos Sikátor című regényének zenés adaptációját Verebes István vitte színre az angyalföldi teátrumban. Csavargyár utcai bérház gangos belső udvarát látjuk – Mira János munkája: gumiabroncsok és rozsdás roncsok – ötvenhat barikádjainak mementói? – kupacán áll a bérlőnek kiadott ágy, egy szabóműhely bejárata, de a későbbiekben szobaként, mi több, stadiontribünként is funkcionál. Tordai Hajnal jelmezei korhűek, a látványos rozsdatemetői díszlettel együtt népszínházi jelleget adnak az előadásnak.

A jobb életet a nagyvárostól remélő Makra Vince – vezetékneve megegyezik Kertész talán legismertebb, a Sikátort követő műve, a Makra címszereplőjének nevével – számára keserves csalódás a “pesti álom”: egy gyárban robotol éhbérért. Kilátástalanságába mint reménysugár szűrődik be egy nő, Gabi; aki elvált asszony, egyedül neveli kisfiát, volt férje ötvenhat miatt tölti két év két hónapját. Múltjával leszámolni képtelen, saját bevallása – és a kor erkölcsei – szerint új élet kezdésére alkalmatlan nő. Némi vívódás után mégis egymásra találnak, ám szabadul a volt férj, vissza akar térni Gabihoz, aki szakít Vincével és visszafogadja brutális egykori urát. Később mégis Vincét választaná, de a férfi képtelen dönteni, majd bekövetkezik a tragédia: a volt férj halálra szurkálja Gabit. Vincének pedig az életre szóló bűntudat marad.

Zöld Csaba csavargyári munkása nem hiteles alakítás. Nem hiszem el neki, hogy úgy érzi magát a pesti flaszteren, mint a “jégen topogó lúd”, az öltönyt sem esetlenül viseli. Túlontúl visszafogott: sem “paraszti” múltnak, sem proli jelennek nem lelni nyomát Makrájában. Énekhangja viszont élvezhető. Ellentétben Korponay Zsófiáéval, aki – ezt leszámítva – viszont hihetően játssza a szenvedélyektől mentes, a korszellemnek megfelelően fegyelmezett – ugyancsak döntésképtelen – fiatal nőt, akinek késlekedése legalább annyira okozója saját vesztének, mint Vince hezitálása.

A jobb sorsra érdemes, de a számukra elrendeltetett élet sablonját levetni képtelen szerelmesek történetének margóján a legkülönfélébb alakok tűnnek fel. A mindennapok szenvedései mellett Ömböli Pál – mint volt férj – dúlja szét a törékeny boldogságot. A fehérmájú főbérlőasszony szerepében Molnár Zsuzsa vetné rá magát Vincére, Chajnóczky Balázst a nőfaló és -verő Szakály Janiként, amolyan „szeme se áll jól”-fajta férfiként láthatjuk. Kisebb, de annál karakteresebb szerepekben további melósok, kurvák (Jakus Szilvia alakítása figyelemre méltó a kapatos könnyű nőcske szerepében), és a bérházak jellegzetes figurái (Márkó Eszter görbehátú öregasszonya) haladnak át a színen. Láng Józsefnek a halálhírt közlő orvosként jut röpke jelenés, az első felvonás végén pedig Galambos Erzsi jutalom-villanását láthatjuk: ő a jelenleg jósnőként funkcionáló egykori színésznő, Sorotárné. Szólóját nyílt színi tapssal jutalmazza a József Attila Színház törzsközönsége.

Verebes István rendezése a zenére koncentrál, ez már az előadás nyitóképéből kiderül, amikor a díszletbeli televízió képernyőjén feltűnik a dalok szerzője, Balázs Fecó. Sajnos ez a koncepció mindkét felvonás alatt kitartóan megmarad, így a Ballada inkább tűnik régi, illetve új Korál-dalok közé írt szöveges részek és a zene váltakozásának – utóbbi felé tolva el a hangsúlyt -, semmint a fél évszázaddal ezelőtti, a boldogulást megfojtó, tehetetlenségre kárhoztató miliőt megmutató alkotásnak. A csavargyári munkás boldogtalan története tele van vendégszövegekkel (Vince és Sorotárné zárójelenetében például elhangzik: „küzdj és bízva bízzál”).

A zenés műfajba oltott Kádár-kori látlelet a Fejes Endre-regény, a Jó estét nyár, jó estét szerelem alapján készült legendás musicalt juttatná eszembe, ha nem lenne ordító a különbség a kettő között. Az erős regény-alap mindkettőnél adott, és bár az indíték mindkét darabban más, a gyilkos szerszám, a kés azonos – az áldozat is nő. Csak az angyalföldi tragédia színre vitele túlságosan sterilre sikerült, kevésbé ragad magával, mint a csillebérci történet. És erről nem csak és kizárólag a Korál tehet.

Az Angyalföldi Balladát december 12-én mutatták be a József Attila Színházban.

Fotók: Marjai János/MTI